Jer, szomoru szemü istennője a lombot hervasztó ősznek, és segítsd megénekelnem a jegenyetermetü asszonyt, aki azzal hivalkodott, hogy sikerült megállítania az idő kerekét, s aki – miután igen sokszor ünnepelte meg harmincharmadik születésnapját – egyetlen délután megöregedett húsz esztendővel.

Mert nem való, amivel csacska mesemondók példálóznak, hogy az ember élete hasonlatos az égő gyertyához, amely percről-percre szemmel láthatólag fogy. Inkább hasonlatos az a vízmosásos parthoz, melyet évekig észrevétlenül kiváj az ár, míg aztán a legelésző kecske könnyü lába alatt dörögve leszakad.

*

A boltosok igen sokáig kisasszonynak nevezték a fiatal menyecskét, ismerősei pedig a gyermek-asszony névvel kényeztették. Később a szép asszonynak nevezte az egész város. Végül az érdekes és a még mindig szép asszony lett a neve. (Az irigyei pedig mindenkor kacérnak nevezték.)

Olga férje megőszült és hosszu szakált növesztett, a hajdani udvarlói pedig, ezek a szép, vékony aljegyzők és nyalka hadnagyok, idővel kövér főispánok és törzstisztek, vagy kedvetlen öreg nyugdíjasok lettek. Ha az öreg urak összeszólalkoztak Olgával az utcán, csodálkozva és gyönyörködve fordultak utána.

– Nem fog az ilyen asszonyon az idő! Még ma is többet ér a fiatal gárdánál.

A fiatal urak pedig mosolyogva mondták:

– Valaha nagyon szép lehetett…

Túlságosan divatos ruhákat viselt, hetyke léptekkel járt, a termete karcsu volt, a szeme pedig csillogott a kacér jókedvtől.

– Ezredes, az istenért, el ne árulja, hogy mióta ismerjük már egymást!

– Ugyan vallja be már egyszer, szép asszony, hogy hány esztendős?

– Mit kiván tőlem, boldogtalan! Tanulja meg, hogy egy asszony annyi idős, amennyinek látszani tud…

Lámpafény mellett, különösen ha kivágott ruha volt rajta, még királyi szépség volt. A válla, a karja üde és tiszta volt, mint a márvány, az arcán pedig kacér gödrök mosolyogtak. Nappal sem mutatott sokkal többet harminc esztendőnél, ha az ember húsz lépésről nézte. Csak egészen közelről látszott, hogy a mosolygó gödrök helyén merev ráncokban hervad az arc bőre.

*

Egy verőfényes délután történt az a nevezetes eset, hogy Olga egy háromujjnyi vastag, hófehér hajfürtöt fedezett föl a homloka fölött. Egy éles szúrást érzett a szíve tájékán, a szeme elhomályosult… Az időt mutató ébresztő óra ezalatt alattomos flegmával ketyegett tovább az éjjeli szekrényen.

Micsoda ostobaság ez? Hogy őszülhetett meg ilyen hirtelen?

Sok esztendővel ezelőtt, mikor a szép asszony még fiatal volt, fésülködés közben egy-egy ezüst hajszálat talált a fekete fürtök közt, amelylyel aztán kacérkodva eldicsekedett. Fiatal asszony korában az ősz hajszálak szaporodni kezdtek és Olga feljogosítva érezte magát arra, hogy a természet e különös szeszélye ellen egy hajfestőszerrel védekezzék, mely szerre nagy előszeretettel alkalmazta az ártatlan jelzőt. Rendesen használta a festéket és csak három héttel ezelőtt hagyott föl vele, mikor a gyöngélkedése miatt az ágyat kellett őriznie. Amikor most, ágyából fölkelve, kibontotta vastag haját a tükör előtt, meggyőződött róla, hogy híres szép haja, amelyre valaha verseket írtak a poéták, egészen megőszült.

A szürke hajkorona, mely a homlokára símult, egyszerre oly különös, idegen kifejezést adott az arcának. És most vette csak észre, amit eddig is láthatott volna, de látni nem akart, hogy a szeme és szája körül száz apró, alig látható ránc fut össze, mint egy selyemháló rostjai… Egyszerre valami kegyetlen kiváncsiság fogta el, az a kiváncsiság, amely egy hóbortos császárt arra ösztönzött, hogy még élve koporsóba feküdjék és temetést rendeztessen magának. Olga magára zárta a szoba ajtaját és előkészítette a saját temetését: öreg asszonynak öltözött.

A rizsport lemosta az arcáról, az ősz haját símán hátra fésülte a fején. Aztán füző nélkül egy régi szabásu, sötét ruhát vett magára, s egy bársonyszalagos kalapot tett a fejére. Mikor így a tükör elé lépett, az örökös mosoly megfagyott az ajkán, a szemében pedig könnycsepp villogott… Óh, a maskara rettenetesen jól sikerült! Öreg asszonynak akart öltözni, és most látta, hogy öreg asszonynyá lett.

*

Lehetséges az, hogy valaki ünnepelt szép asszonyból minden átmenet nélkül öreg asszonynyá legyen?

Az asszony ott ült a széken, összekulcsolt kezei közé fogva térdét, és elszomorodva gondolt vissza elmult napjaira. Az élete egy tavasz volt, tavasz, amelyet mesterségesen nyujtott ki. Most arcába csapott a közeledő tél jeges lehelete s ő követelte a sorstól az elmaradt nyarát és az őszét. Hiszen az élete nem is volt élet, csak előkészület az életre. Úgy emlékezett, hogy mindig készült valamire, mindig várt valamit, ámbár jóformán maga sem tudta, hogy mit. Talán valami mesés boldogságot, amelyről valaha a nevelőintézetben álmodozott és amelynek reményéről meghidegült, elöregedett férje oldalán sem tudott lemondani.

De hát igazán megöregedett, visszavonhatatlanul? Hátha csak valami gonosz tréfa az egész, amely ellen tiltakoznia és kétségbeesetten védekeznie kellene? És megértette, hogy mások is úgy vannak az öregséggel, mint ő: nem akarják észrevenni. Kacér asszonyok és vénleányok, akik füzőbe szorítják a formátlan termetüket és kiknek az ibolyás kalapja alatt ráncos vén arc mosolyog. Fogatlan agglegények, akik az utcán karonfogva járnak fiatal suhancokkal, és a táncteremben halálra fárasztják öreg testüket. Milyen nevetségesek ezek az emberek! És ami a legrettenetesebb: mindegyikük kacagja a többit, de egyikük sem hiszi el, hogy rajta is kacagnak…

Az utolsó farsangból maradt még egynéhány kinos emléke. Azok a léha fiatal urak, akik olyan fesztelenül viselkedtek a még mindég szép asszony társaságában, akiről tudták, hogy jobban megbecsüli őket, mint a többi fiatal asszony… Miért tűrte el ezt ő, aki különben olyan büszke volt? Hogy fiatalnak lássék. És miért akart fiatalnak látszani? Hogy ezt eltűrhesse.

*

Az ajtón kopogás hallatszott, hazajött a férje. Olga ajtót nyitott. Az öreg meghökkenve mérte végig nejét. Valami változást látott rajta, de maga sem tudta, hogy mit. A nagy tenyerei közé fogta a szép matrona tiszta arcát és megelégedetten mondta:

– Milyen szép vagy ma, öregem!

Olga szeliden mosolygott, aztán könnyes szemmel mondta:

– Ezentúl mindig ilyen szép leszek.