Egészen férfias vacsorát rendezett magának az unatkozó két asszony, pezsgővel és fekete kávéval. A kávéhoz likőrt is ittak. Később bevonultak a kis szalónba, magukra csukták az ajtókat és letelepedtek a selyemsátor alá. Malvin végignyujtózott a kereveten, Vilma pedig egy alacsony, formátlan, de nagyon kényelmes karosszékbe ült.

A villamos lámpákat eloltották, csak a távoli ablakfülkében álló bronz Glória koszorújában égett két kis izzólámpa, tompa és szomoru fényt árasztva a szoba túlsó sarkába. Malvin szemét még így is bántotta a fény. Leeresztette a sátor csipkefüggönyét, amely permetező esőfalként folyta körül a fészküket.

Malvin, a háziasszony, cigarettára gyujtott; a hamut egy régi, fekete ezüsttálba verte, mely mellette állott a széles kereveten. Az asszonynak szabályos, szép és sápadt profilja volt, nyilt, szinte merész tekintetü szeme.

A másik, Vilma, gömbölyü, szerény, szelid és alamuszi volt; a pezsgő, amit vacsorára ivott, ellustította és ábrándossá tette.

– Mondd csak, kincsem, – kérdezte Malvin egyszerre, – igazán válik az urad?

– Válik, – mondta Vilma halkan.

– Látod, ez kedves! Egy esztendőben születtünk, egy farsangon mentünk férjhez és most a férjeink egyszerre kergettek el.

– A végzet! – sóhajtotta Vilma.

A háziasszony gonosz kacagást hallatott.

– Kényelmes kis fatalista vagy. Hiszen te is megcsaltad az uradat.

– Malvin! – Méltatlankodott a másik.

– Tudnál öt percig őszinte lenni?

– Miért kérdezed?

– Mert eddig még soha sem láttalak őszintének. Még a nevelőintézetben sem. Én azt hiszem, az ilyen szelid, fehér galamboknak a vérükben van a hazugság.

– Úgy beszélsz, mintha magad soha sem hazudtál volna még.

– Soha sem hazudtam. Megpróbáltam, de nem sikerült. Undorodom tőle, mint a szennyes ruhától, nem annyira erkölcsi, mint inkább esztétikai okokból. Hanem kérdeznék tőled valamit.

– Mit?

– Ugy-e – Dobó Oszkár miatt válik az urad?

Vilma arca lángvörös lett. Jó sokáig küzködött magában. A barátnőjének cinikus őszintesége végre olyan hatással volt reá, hogy megmondta a valót.

– Ő miatta.

– Gondoltam… Tulajdonképpen hallatlan szerencséje van annak a szamárnak. Mert azt tudod, kincsem, hogy az én uram is Dobó miatt válik.

Vilma első pillanatra nyugodtan fogadta ezt a hírt, aztán meggondolta magát és egyszerre olyan mozdulatot tett, mintha nagy meglepetésében föl akarna szökni a helyéről.

– Hát téged is megcsalt a nyomorult?

– Ne affektálj, kincsem. Tudtad te azt régen. Különben engem nem csalt meg Dobó, nekem nem igért semmit és nem is vártam tőle semmit… Dobó nem is nyomorult, hanem szamár, aki oroszlán hírébe fog keveredni, az ég tudná, hogy miért… Jámbor csacsi, akinek oroszlán-tehetsége nincs, még csak tisztességesen bömbölni se tud… Véletlen lett híressé, mint az a bárd, amelylyel lefejezték Stuart Máriát.

Kissé haragos lett, miközben Dobóról beszélt, csakhamar azonban elnevette magát és bizalmaskodni kezdett.

– Te, – most magunk közt vagyunk! – Miért csaltad meg tulajdonképpen az uradat?

Vilma nem válaszolt, csak szomorúan bólintgatott a fejével.

– Szerelmi házasság volt a tietek?

– Az volt.

– Az urad jól bánt veled?

– Az uram bolond volt.

– De szeretett?

– Szeretett, bolond módjára.

Most megeredt a nyelve s amit a gyóntatójának nem mondott el, azt a pezsgő, a fantasztikus félhomály és a bizalmas együttlét hatása alatt elmondta maliciózus barátnőjének.

– Nagyon szeretett az uram, de éppen ez volt a baja… Nem adtam rá okot és ő a házasságunk első napjától fogva féltékeny volt és gyanakodó… Lealázott, megbántott, kétségbeejtett az örökös kémkedésével. Nem akarta, hogy csinosítsam magamat és dühbe jött, ha emberek közé mentem. Nincs az a bohózatba való izetlenség, amit el ne követett volna rajtam…

– Példának okáért?

– Feltörte a szekrényeimet, elutazott, hogy hirtelen visszatérjen megint és megvesztegette a cselédeket…

– A leveleidet is felbontotta?

– Hogyne! Hat hónap előtt kezdett hozzánk járni Dobó, inkább az uram kedveért, mint az én kedvemért. Hiszen ismered Oszkárt! Jó nevelésü fiu.

– Szamár! Csak folytasd.

– Most már a gyanusításoknak nem volt se vége, se hossza. Ha színházba akartam menni, akkor találkozóm volt Dobóval…

– A katasztrófáról beszélj! A katasztrófáról!

– Megelégeltem a sok zaklatást és levelet írtam Dobónak. Megkértem, hogy családi békénk érdekében kerülje a házunkat…

– Ilyen levélre száz férfi közül kilencvenkilenc vallomással válaszol.

– Dobó úr is azzal válaszolt… A levele tele volt szerelemmel, tisztelettel és lemondással.

– Az előbb azt mondtad, hogy férjed fel szokta bontani a leveleidet?

– Felbontotta! Irtóztató jelenet folyt le közöttünk… Hiába esküdöztem neki anyám üdvösségére, ő meg volt bolondulva.

Malvin fölemelkedett a kerevetről.

– Megütött? – kérdezte villogó szemmel.

– A nyomorult – megütött!

– És te?

– Én? Tehetetlen haragomban és szégyenemben elmentem…

– Dobóhoz?

– Hozzá, – mondta Vilma egyszerüen. Elhallgatott, csak nagysokára jegyezte meg: – Megütött – ok nélkül… Jól van – hát adtam neki okot! Az én helyzetemben te is így cselekedtél volna, Malvin.

Malvin megint végignyult a kereveten. Később csendesen megszólalt:

– Te, Vilma! Ha divatban volna még a hűtelen asszonyokat megégetni, akkor két kezemmel hordanám máglyádra a rőzsét.

– Te? Ezt te mondod nekem?

– Én mondom. Pedig én is megcsaltam az uramat, ugyanazzal a szamárral…

– A te urad nem volt féltékeny?

– Sokkal tökéletesebb gentleman volt, minthogy ilyen gyöngeségei lehettek volna. Ha észrevette, hogy valamelyik fiatal urat kitüntettem a többi közül, rögtön meghivta a házunkba…

– De hiszen ez nagyon kellemes állapot!

– Nagyon kellemes. Ő maga is nagyon kellemes ember volt, az uram, – udvarias, gyöngéd, tapintatos… Szenvedélyesnek, haragosnak soha sem láttam…

– És szeretett?

– Mindig jó volt hozzám. Tulajdonképpen úgy bánt velem, mint egy elkényeztetett gyermekkel. Már alig mertem a műcsarnokban megdicsérni egy képet, vagy az utcán egy lovat, attól kellett tartanom, hogy másnap elhozza nekem.

– Megcsalt, ugy-e?

– Nem tudom. Azt hiszem, hogy nem. Esténkint elment mindig hazulról; ő azt mondta, hogy a kaszinóba megy és meglehet, hogy tényleg oda is ment. Egy időben észrevette, hogy unatkozom egyedül és attól kezdve velem töltötte az estéket. Olyan udvarias volt és tapintatos, – nem fogadhattam el tőle ezt az áldozatot és magam kértem, hogy menjen megint a kaszinóba.

– Mi lett aztán?

– Semmi. Csak gondolkozni kezdtem egy nap és azon vettem észre magamat, hogy az én életem olyan sima és egyenes, mint a vasuti sín. Haladok és az egyforma napok úgy maradnak el mellettem, mint a távíró-oszlopok, vénülök és előre tudom, hogy milyen lesz az út közepe és a vége. A vége az lesz, hogy megérkezem az utolsó stációmra, ott harangoznak egyet, aztán örök időkre beállítanak a magazinba. Ennyi az egész.

– Pedig nem úgy lett, vasuti szerencsétlenség jött közbe.

– Igen, vonatkisiklást rendeztem, mert meggyülöltem azt az örökös döcögést…

– De Dobó Oszkár!

– Ő volt a bárd, amelylyel én, a megfordított Stuart Mária, lenyakaztam magamat. Nagyszámu udvarlóim közt ő volt a legostobább és legneveletlenebb, tolakodásával a legbékésebb férjet is dühbe hozhatta volna.

– Jó nevelésü, szerény fiunak ismerem.

– Most már az, én neveltem ki ennyire… Elkövettem mindent, hogy a férjemet féltékenynyé tegyem. Kétségbeesett makacssággal ragaszkodtam e rögeszmémhez, mert úgy képzeltem, hogy ekkor minden másképp lesz… Az uram féltékeny lesz, nem fog olyan hófehér és kőkemény plasztronokat viselni. Dobót ki fogja dobni, velem házsártoskodni fog, talán meg is fog ütni… Akkor aztán jó dolgom lesz…

– Ha megütött?

– Nem, – ha megbocsátottam neki az ütést…

– És nem sikerült?

– Hiába volt minden. Vérlázítóan kacér voltam, szemtelenül kacér voltam – ő mindvégig kifogástalan és udvarias maradt.

– Bolond voltál, Malvin.

– Keserűségemben rendeztem aztán a vonatkisiklást, amelyért megindult a válópör.

– Hogyan tudta meg az urad?

– Magam mondtam meg neki.

– És ő?

– Akkor is tökéletes gentleman maradt… Kedvesem – mondta – óhajtanám, ha mellőznők a botrányt. Majd kigondolunk valami tisztességes okot a válásra, az anyagi kérdések tisztázásánál pedig számítson az én előzékenységemre… Másnap fogadóba költözött, a lakás – mint látod – nekem maradt…

– Nem sajnálod, amit tettél? – kérdezte kis szünet után Vilma.

Malvin hevesen rázta meg a fejét.

– Semmit sem sajnálok! Megcsaltam és ő még csak meg sem ütött – micsoda férj az ilyen? Aztán jobb így, mint örökké a sineken haladni…

– Malvin, – mondta Vilma – Malvin, te megérdemelnéd, hogy megkövezzenek!

A háziasszony megint végignyúlt a kereveten s mindaketten mély hallgatásba merültek. A szomszédszobában fölrezzent a kanári madár és félálmában halkan csicseregni kezdett.