Egy verőfényes tavaszi reggel történt, hogy Kata, mikor Katalin hercegnő kidugta bolyhos szőke fejét az ágy függönyei közül, kezében két hosszu selyemkeztyüvel, letérdepelt az ágy előtt levő szőnyegre. A hercegnő jó ideig meghökkenve nézte a keztyüt.

– Minek az, Kata?

– A fenség harisnyái.

– Lelkem, én nem vagyok majom, hogy keztyüt viselhessek a lábamon…

Kata most vette csak észre végzetes tévedését. Az arca lángvörös lett, aztán hirtelen lehajtotta fejét az ágy szélére és szégyenében elkezdett keservesen sírni. A hercegnő maga is megszeppent a Kata szeméből patakzó könnyártól és csitítgatni kezdte a komornáját.

– Ne sírj, druszám, – ha éppen akarod, fölveszem a keztyüt a lábamra.

Kata, ámbár a hercegnő körül ő végezte az összes bizalmas szolgálatokat, nem ment cselédszámba, hanem kivételes helyet foglalt el a hercegi udvartartásban. Az udvarhoz tíz esztendővel ezelőtt került, mikor édesatyja, a szegény bányamunkás, harmincadmagával ott veszett a bányában. A rémes eset híre akkoriban eljutott a hercegi kastélyba is és a kis Katalin hercegnő, hallgatva jó szíve szavára, az egyik bányász-árvát játszótársul maga mellé vette. A játszótársból később komorna lett és a komorna kifogástalanul végezte szolgálatát mindaddig, míg egy nap a fenség csinos lábát keztyübe nem akarta bujtatni.

E naptól kezdve Katán a szórakozottság aggasztó szimptomái mutatkoztak. A sok közül elég lesz még egy példát említenem. A hercegnő egyszer a parkba készült és a lépcsőről visszaküldte Katát, hogy hozza utána a japáni napernyőjét. Ő fensége jó negyedóráig várakozott a lépcsőn, a lenge öltözetü homokkő Herkules lábánál. Végül megunta a félisten társaságát és Katája keresésére indult. Katát ott találta a fehér szalón erkélyén, amint kipirult arccal délfelé tekintett és a japáni napernyővel a várkert százados bükkfái felé integetett. Mikor úrnője a vállára tette kezét, Kata halálra rémült és megint sírva fakadt, a hercegnő minden kérdésére pedig csak újabb könnyárral válaszolt.

A probléma megoldása különben nem váratott sokáig magára. Mikor Katalin hercegnő félórával később a kert bükkfái alatt sétált, egy vadászruhás fiatalemberrel találkozott össze. A hercegnő elcsudálkozott, hogy a kertben idegen ember jár, még inkább elcsudálkozott azonban, mikor az idegen levett kalappal megállott előtte és krétafehér arccal dadogta: Fenség! fenség!

– Mit akar tőlem?

Az idegen kuszált beszédéből megérthetett annyit, hogy Farkas Sándornak hívják, hogy gyakornok a hercegi erdőhivatalnál, hogy szereti Katát, hogy továbbá Kata őt viszont szereti és hogy ezért leste meg Katalin fenségét reggeli sétáján, hogy megkérje tőle Katája kezét…

A hercegnő, mikor később Katának elmondta ezt az élményét, egy sajnálatos germanizmussal élt, mondván: – Mikor az az ember így megfogott a kertben, egészen paff voltam!

Majd perelni kezdett komornájával.

– Miért nem szóltál te nekem erről?

– Ő is akarta, hogy én szóljak, – de én megmondtam neki, hogy meghalok inkább…

– És ha nem adlak hozzá?

– Óh, fenség, akkor meghalok!

Kata – ujabb szokásához híven – megint sírni kezdett és Katalin hercegnő szintén közel volt a síráshoz. Szívét anyai aggodalmak szállták meg.

– De hát legalább becsületes ember az a hogy is hivják?

– Oh, fenség, hát nem látta az arcát?

– Igazad van, Kata, becsületes embernek kell lennie… Nyilt, barna arca és őszinte kék szeme van… Jól megnéztem ám!

Estebédnél a hercegnő óvatosan szóba kozta a szülei előtt Kata kiházasításának kérdését, és mivel ötletét felsőbb helyen tetszéssel fogadták, boldogan sietett vissza komornájához.

Kata elsápadt a nagy boldogságtól és némán csókolgatta Katalin kezét. Aztán még éjfélutánig elbeszélgettek a kis szalónban. A csillár lámpáit eloltották, csak a velencei tükör üvegrámájában égtek a villámos rózsák, bágyadt fényük pedig átszűrődött a csipkefüggönyökön. Katalin fehér pongyolában telepedett a sátoros kis kerevetére, Kata pedig úrnője lábainál helyezkedett el, a vastag szőnyegen.

– Kata, – hát nagyon szereted?

– Nagyon szeretem!

– Mondd meg, milyen az, ha az ember szerelmes?

– Én Istenem, hát különös… Az ember mindig ő reá gondol, aztán olyan édes szédülést érez és éjjel nem tud aludni… Olyan szomoru boldogság ez, hogy az ember szeretne sírni örömében…

– És mikor ismerted meg? Hogy kezdődött? Tudni akarok mindent!

Kata híven elmondott mindent. Egy erdei kiránduláson ismerte meg, aztán a hivatalnokok bálján látta megint. Aztán az erdőben látták egymást, majd a kertben…

– Írtatok egymásnak?

– Írtunk egymásnak.

– Szerelmes leveleket?

– Hát persze – szerelmes leveleket…

A hercegnő sokáig elgondolkozott, majd halkan mondta:

– Kata, most valami nagy dolgot kérdezek, – füllentened nem szabad… Megcsókolt?

Kata ajkaival némán szorongatta a hercegnő kezét. A hercegnő pedig csillogó szemmel hajolt hozzá:

– Mindent el fogsz nekem mondani! Megcsókolt?

A homály bátorságot adott Katának. Bevallott mindent. Megcsókolták egymást, – egyszer, tízszer, százszor… Ki tudná azt számon tartani? Az erdőben, a kertben.

A két leány még félóráig együtt volt, némán és mozdulatlanul egymáshoz símulva. A tükör szines rózsái sötét tüzben csillogtak, de a szobát nem tudták megvilágítani. Katát egészen elkábította a boldogsága. Katalin hercegnőt pedig valami édes, bánatos sejtelem fogta el.

*

Két esztendő mult el azóta.

Farkas Sándor erdész úr egész nap künn veszekedett az erdőkerülőkkel és mikor alkonyatkor hazaért a cselei erdészlakba, maga mondta, hogy fáradt, mint a kutya és éhes, mint a farkas. Kata – aki időközben szépen nekigömbölyödött – csinos szabásu háziruhában jött eléje.

– Füh, de elegántos vagy! – mondta az erdész, megcsókolva felesége fehér nyakát.

Kata előkelő tartózkodással fogadta a férje konfidenciáját.

– Délután itt volt a fenség, – mondta később.

– Ördögöt? – csodálkozott az erdész. – Azért vagy ma olyan finom?

– Azért jött, hogy megcsókolja a keresztfiát és hogy elbúcsúzzék tőlem. Képzeld, engem is megcsókolt!

– Be kár, hogy nem voltam itthon! Ha már benne volt a csókolózásban, talán nekem is kijutott volna…

Kata, aki az udvarnál nevelkedett, lojális megbotránkozással hallgattatta el a férjét.

– Igazán szemtelen vagy!

Az erdész időközben elnyúlt karosszékében és egy erélyes perdítéssel a térdére ültette feleségét.

– Aztán miért búcsuzik a kis fenség?

Kata most már végleg kilépett előkelő tartózkodásából és kényelmesen elhelyezkedett az ura ölében.

– A jövő héten elviszik a Fridolin herceg székvárosába… Ott tartják meg a lakodalmat…

– Hát mégis elveszi a herceg? Hiszen egy félévig azt beszélték, hogy felbomlott az eljegyzésük…

– Bolond beszéd! Hogy bomlott volna föl? Csak akadályok merültek föl, amelyeket el kellett hárítani az útból…

Az asszonykán most már erőt vett a pletykázó kedve és töviről-hegyéről elmondott mindent a férjének.

– A hercegnek van egy énekesnő szeretője… Tavaly megigérte a szüleinek, hogy szakítani fog vele és eljött ide, hogy megkérje a Katalin hercegnő kezét… Otthon azonban megint meggondolta magát és visszatért énekesnőjéhez… A herceg és apja közt akkoriban viharos jelenetek folytak le, de a jó Fridolin makacskodott és nem akart többet tudni a menyasszonyáról… A két udvar akkor elhatározta, hogy az esküvőt bizonytalan időre elhalasztják, míg a herceg ráun a kedvesére… Most, – úgylátszik, – ráunt…

– És ismeri Katalin hercegnő ezt a szép históriát?

– Hogyne ismerné, mikor én is ismerem… Az ujságok is kiírták már…

– És mégis hozzámegy Fridolin herceghez?

– Barátom, te kissé ostoba vagy! Azt hiszed, a hercegeknél is úgy járja, hogy: szeretlek – elveszlek? Fridolin herceg királyi vérből való és rokonságot tart három nagyhatalommal…

Az erdész gondolkozni kezdett.

– Ugyan melyik az a Fridolin herceg? Tavaly vadászott nálam egy egész csapat nagyúr… Volt köztük egy epésképü, hirtelenszőke, egyik cigarettát a másikon gyújtotta meg, a feje pedig olyan furán mozgott, mintha a Vitus-táncot járná…

– Az, az! – mondta Kata.

– És annak odaadják ezt a mi orgonavirágunkat?

Kata nem válaszolt.

– Mit szólt a hercegnő a porontyunkhoz? – kérdezte később az erdész.

– Mikor megcsókolta, a szeme tele volt könynyel. Azt mondta: – A keresztfiamat sem fogom többet látni! Föl akartam vidámítani és az új székvárosáról beszéltem… Szép város, – mondta a hercegnő, – de sokszor ködös. És én úgy irtózom a ködtől! Úgy irtózom!

Az asszony közelebb huzódott a férjéhez és az arcán meglátszott a csöndes, önző öröm, hogy nem született hercegnőnek.