Az aranybulla 1222-ben kelt, a mohácsi vész 1526-ban volt, Luther Márton 1483-ban született, Amerikát 1492-ben fedezték fel, a szatmári békét 1711-ben kötötték meg, a westfáliai békét ellenben már 1648-ban. Hanem hogy a marathoni ütközet mikor volt, azt igazán nem tudom.

Pedig szó volt róla a gimnáziumban. Sőt tisztán emlékszem az ütközet egyes részleteire. Forró nyári nap volt, az osztályteremben egy kövér dongó zümmögött, a nyitott ablakon át egy gőzgép sistergése hallatszott a közeli pályaudvar felől. A fiúk egyrésze nyitott szemmel szundikált, csak hátul mozogtak egy kicsit: az öregek huszonegyeztek. Én mozdulatlanul ültem a padban, a tisztesség kedveért hébe-korba egy-egy lelkes pillantást vetettem a szegény Török páterre, közbe meg Jókai Mór Új földesur-át olvastam a pad alatt. A szegény Török páter hevesen gesztikulálva járt fel-alá a dobogón, kétségbeejtően fisztulázó hangon magyarázva a marathoni ütközetet. Ilyenkor nem látott és nem hallott semmit. Ha belemélyedhetett a klasszikus kor történetébe, olyan volt, mint a szerelmes fajdkakas.

Mikor óra végén csöngettek, én már elkészültem az Új földesur-ral, de a szegény Török páter még nem végzett a marathoni ütközettel.

– Athéne százkilencvenkét vitéz harcosának élete árán vásárolta meg e diadalt, mely dicsőségének babérkoszorújában mindenkor a legszebb levél maradt…

Nem engedtük tovább beszélni, fölemelkedtünk a padokban és kórusban kiáltottuk: Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké ámen! Majd a jövő órán folytatjuk.

Az érettségi vizsgálaton megint szóba került a marathoni ütközet.

Megkérdezték tőlem az aranybullát, a mohácsi vészt, Luther Mártont és Amerikát. Mindent tudtam.

– Talán elég is lesz már? – vélekedett az igazgató, kérdő pillantást vetve a főigazgatóra.

– Még csak a marathoni ütközetet, – mondta a szegény Török páter, könyörgő pillantást vetve a főigazgatóra.

Engedtem a főigazgatónak egy másodpercnyi időt, hogy nyilatkozzék. Nem nyilatkozott és én kétségbeesett vakmerőséggel kezdtem hadarni:

– E diadal, melyet Athéne százkilencvenkét vitéz harcosának élete árán vásárolt meg, mindenkor a legszebb levél maradt dicsőségének babérkoszorújában…

Aztán egyszerre köhögési rohamot kaptam, fuldokolni kezdtem és nem tudtam tovább beszélni. (Ha kellett, hideglelést és lázt is tudtam magamnak szuggerálni, – ilyenkor, a pillanatnyi szükséghez képest, lángolt a fejem, vagy vacogott a fogam.)

A főigazgató korholó pillantást vetett a szegény Török páterre, az igazgató pedig diadalmaskodott.

– Elég lesz már!

Leültem, szelid megadással, mint egy martir. Az arcomról ezt olvashatták le: Óh jaj nekem, miért nem mondhatom végig a marathoni ütközetet? A szívem pedig cigánykerekeket hányt örömében, mert érettnek éreztem magamat és mert tudtam, hogy ezentúl már kávéházba szabad járnom és senkinek sem lesz joga megkérdezni tőlem, mikor lesz a marathoni ütközet.

Mikor fölkerültem az egyetemre, igen sok kérdést intéztek hozzám. Megkérdezték tőlem, hogy tudok-e billiárdozni és hogy értek-e a tarokkhoz? Majd azt tudakolták tőlem, hogy tudok-e vívni és hogy a kereset tárgyát tevő váltót én írtam-e alá? A marathoni ütközetről soha sem volt szó. Csupa olyan kérdésekre kellett megfelelnem, amelyre nem oktattak az iskolában.

Évek multán, egyszerre, mikor már azt hittem, hogy a világ egészen megfeledkezett a marathoni ütközetről, meglakoltam ifjukori vétkemért. Elmondom, hogyan.

Bebarangoltam a görög szigettengert, aztán Athénbe mentem. Fenn a hegyen van az Akropólisz fantasztikus romvára, márványbástyáinak és titáni oszloplabirintusának ékesen szóló némaságával, – lenn a város, gipsz-Zeusokkal ékesített házainak és héroszok nevére elkeresztelt poros utcáinak semmitmondó lármájával.

Az egész szigettengeren végig kisért egy bájos kisértet, miss Kant. Senki sem ismerte, azt sem tudták, honnan jön, nem is mondta, hová megy. Egyedül utazott, imádásra méltó energiával törve magának utat a kikötők csőcseléke közt és mosolygó önzéssel ütve villáját az ebédlőasztalok pecsenyés tálaiba. Szemüveget viselt – rendes körülmények közt én is rettenetesnek találom ezt a szerszámot egy nő orrán, – miss Kant a szemüveget is kedvesen tudta viselni. Különben karcsu, izmos és szőke volt, a szeme jéghideg és okos, de a szája, ez a viruló, kivánatos száj, rácáfolt a kék szemére.

Úgy látszik, hogy ugyanegy utat tettünk meg, különböző vonalakon, mert többször is összetalálkoztunk egymással, majd újból elvesztettük egymást szem elől. Később, ha az induló hajó födélzetén megismertem az ő csinos bőröndjeit, gyerekes öröm fogott el; ha pedig kiszálltunk valamelyik kikötőben, mindig kissé elszomorodtam. Heine ezt az országút poézisének nevezi.

Miss Kant tudhatta, hogy egy magánosan utazó nőnek nem szabad ismeretséget kötni. A hajóstiszteken kívül senkivel sem állott szóba.

Mikor az Oreste megkerülte velünk a Matapan-fokot, a tavaszi szél hosszu hullámgátat sodort elénk; a hajó erősen mozogni kezdett, miss Kant elszédült mellettem a födélzeten, de mikor feléje nyujtottam a kezemet, gőgösen végigmért és szó nélkül lement a kabinjába. Nem is láttam többet, csak a Pireuszban, mikor a danaida fiakkeresekkel alkudozott.

És miss Kant most egyszerre itt állott megint mellettem, az akropóliszi Nike-templom márványlépcsőin, mely templomot a marathoni ütközet emlékezetére építették Perikles korában. Most sem vett tudomást rólam. De a tolakodó franciáról sem, aki ott leselkedett a Parthenon oszlopai közt és aki már az Oreste-n is megvesztegette a szolgákat, hogy az asztalnál miss Kant oldalán adjanak neki helyet.

Mondom: miss Kant ott állott mellettem. A szemüveget a kezében tartotta és elgondolkozva nézett a ködös messziségbe. A szél kissé szétkuszálta homlokán a hajat, arcán, melyet a gőg különben kissé merevvé tett, most egy lágy, asszonyias vonás mutatkozott.

Egyszerre az a biztos, erős meggyőződés vert bennem gyökeret, hogy miss Kant most azon gondolkozik, miképpen szólítson meg engem. Megunhatta az örökös zárkózottságot, szeretne egy óráig megint asszonynyá lenni. Szeretne egypár bókot vagy léhaságot hallani…

A púpos vezető hadaró hangon magyarázta a tájékot.

– Odaát látják a Nimfák hegyét. A másik oldalon, az a kék hegycsúcs, a Pentelikon, mely márványbányáiról híres.

– És mi van azon túl? – kérdezte miss Kant.

– Azon túl megint tenger van, a marathoni öböl, ott folyt le a híres marathoni ütközet.

A marathoni ütközet? Erre már nekem is meg kellett szólalnom. Félig a vezetőhöz fordulva mondtam:

– E diadal, melyet Athéne százkilencvenkét vitéz harcosának életével vásárolt meg, mindenkor a legszebb levél maradt dicsőségének babérkoszorújában…

Miss Kant ekkor hirtelen hozzám fordult. Egy pillanatig mosolyogva tekintett a szemembe, aztán szelid, kissé fátyolozott hangon kérdezte:

– Oh uram, mikor volt a marathoni ütközet?

A marathoni ütközet! Ha az aranybullát kérdezte volna, vagy a mohácsi vészt, vagy Luthert, vagy Amerikát: minden jó lett volna… Hanem éppen a marathoni ütközetet kérdezte! Az iskola füledt levegője járt megint eszemben, a szegény Török páter fisztulás hangja, a távolból sistergő lokomotiv és az Új földesúr, – aztán valami csodálatos gondolattársulás által okozott szuggeszció következtében köhögési rohamot kaptam, fuldokolni kezdtem és nem tudtam beszélni…

A miss rémülten nézett rám, a vezető pedig ijedten ütötte a hátamat. Attól félt, hogy itt halok meg a Nike-templom lépcsőin, mint a marathoni ütközet százkilencvenharmadik áldozata.

Mikor magamhoz tértem, miss Kant már a Parthenonnál járt, mellette léptetett a francia. A francia élénken beszélgetett, – nem tudom, hogy a marathoni ütközetet magyarázta-e neki, – miss Kant pedig mosolyogva hallgatta szavát.

Én ekkor elhatároztam, hogy most már soha sem fogom megtanulni a marathoni ütközetet. Miss Kant iránt való kegyeletből üresen hagyok egy helyet az emlékezetemben; olyan lesz ez, mint Deák Ferenc helye a budapesti képviselőházban.