Nánay Janka Lotte jelmezében jelent meg a kevei urak nyári bálján. A kosztüm korhű volt, korhű a nagy bébékalaptól kezdve egészen a keresztbe kötött cipőszalagig, csak a Janka arca nem volt korhű. Ez a józan, okos arc, maliciózus szemével és szkeptikus mosolyával, nagyon magán viselte a század régészeti bélyegét és sehogysem illet a szentimentális jelmezhez.

A bált az idén is a jerinai parkban tartották meg. Mikor alkonyatkor a párok az első négyeshez sorakoztak, Janka vagy féltucat kosarat osztott szét tisztelői közt, aztán felmászott a Bimbószobor márványtalpára és onnan nézte a táncot. Bimbó tudvalevőleg a gyorslábu Gyöngyöm leánya volt. A jerinai kegyelmes úr nagy tisztelője volt Bimbónak és mikor a jeles kanca a hamburgi derbyn kitörte a nyakát, ezt a szobrot állította emlékének, két szomorú fűz közepett.

Nánay Janka tehát a bronz-ló két első patája közt ült, meglehetős merész helyzetben és cipőjesarkával a márványon dobolva, kimondhatatlan unalommal nézte a táncot. Mikor később elásította magát, odaát a büffénél valaki szintén ásított. Lisztes arcu pierot volt, pries helyett nagy japáni legyezőt tartott a hóna alatt. Janka állhatatos pillantásainak az lett az eredménye, hogy a pierot monoklit keresett elő és lassan közeledett feléje. Most már fölismerte benne Pogány Gyulát. Ő sem táncolt, bár külön e bálra hozatták le a magas Tátrából, ami – tekintettel arra a szép asszonyra, akinek ott élet-halálra udvarolt – nem volt éppen könnyü dolog. Valami cinikus szeszélye vihette reá, hogy férfias szép arcát belisztezze és hatalmas termetét ebbe az idétlen jelmezbe bujtassa.

– Jó helyet kerestél ki magadnak, hogy megbámultasd a lábaidat, – mondta Pogány.

Már megszokta, hogy Nánay Jankával ilyen hangon beszéljen. Janka vállat vont.

– Harminchatos számu cipőt viselek, Bojtárné lába két számmal kisebb…

A kevei familiák mind rokonságot tartanak egymással és ezért, kezdve a jerinai grófoktól egészen a legendi hétszilvafásokig, össze-vissza tegezik egymást. Tulajdonképpen csupa rokon volt a bálon is, kivéve azt a pár katonatisztet, akit a fiatal gróf hozott magával a svadronjától.

– Ha föl akarsz ide kapaszkodni, adok egy kis helyet, – mondta a leány.

Mikor Pogány mellette ült és most már négy cipősark verte a Boccaccio-négyes taktusát, Janka cigarettát kért szomszédjától.

– Nem szívnánk el egy békecigarettát?

– Igaz, hiszen mi tulajdonképpen haragosak volnánk?

Két évvel ezelőtt vesztek össze, valami vidéki lóversenyen. Pogány akkoriban egy kicsit udvarolt is Jankának. Hanem az összetűzés okára már egyikük sem emlékezett.

– Szabad neked dohányoznod? – kérdezte a fiatalember, cigarettás dobozát keresve elő, amelynek ezüstfedelén zománcos ballerina pompázott.

Janka keserűen mosolygott.

– Hogyne! Nekem két év óta minden szabad.

Két év előtt halt meg az édesapja, egy eladósodott katonatiszt. Azóta a nagynénjénél élt a jerinai kastélyban.

– Miért nem táncolsz tulajdonképpen? – kérdezte később Pogány.

– Mert a táncot ostobaságnak tartom.

– Ugyan? Pedig magad is híres táncosnő vagy.

– Óh igen, nekem minden ostobasághoz van tehetségem. Hanem amióta először megkérdeztem magamtól, hogy mire való a tánc, már csak elvétve járom a bolondját… Két emberfia összeölelkezik, aztán végigugrál a homokon… Ezt csak azért hozták divatba, hogy két félig idegen ember összeölelkezhessék… Ha valakivel meg akarom magamat öleltetni, akkor táncolok vele, de különben nem, azt már nem teszem, hogy sorra öleltessem magamat az egész világgal, csakhogy egyvalaki, az igazi is sorra kerüljön… A Bojtárné már másképp gondolkozik.

A nyalka Bojtárné ott táncolt előttük. Az öreg alispán volt a párja, hanem egy főhadnagy a szomszédja. Az alispán karján forgott, hanem a szeme a huszár pillantását kereste. Ezek a szomjas pillantások határosak voltak a tettlegességgel…

– Én azt hiszem, – folytatta elmélkedését Janka, – Bojtár Béni nagy szamár lehet!

– Mit tudsz te ehhez?

Janka félvállról nézte végig a pierot, majd szárazon mondta:

– Ugyan ne affektálj! Huszonhárom éves korában mindent tud az ember, még ha véletlenül kisasszony is az ember!

Pogány halkan nevetett. Ez a Nánay Janka különben mindig különös gyermek volt. Azelőtt híres volt a lármás jókedvéről meg a kacérságáról, ujabb időben pedig a cinikus őszinteségéről. A fiatal urak nagyon szerették, de az asszonyok ki nem állhatták. Talán csak azért nem, mert főleg velük szemben adta a rosszkor megszólaló enfant terrible-t. A fiatal urak sorra udvaroltak neki, – ezen keresztül kellett esniök, mint a bárányhimlőn, – komoly kérője azonban máig sem akadt. Más okból sem, de azért sem, mert szegény leány volt…

Janka összecsapta a legyezőjét, keskeny ajkán mosoly futott végig.

– Tudom, hogy mi jár a fejedben! – mondta.

– Ugyan?

– Azon gondolkozol, hogy nem szeretnéd, ha én lennék a feleséged?

Pogány körülbelül találva érezhette magát, mert nagyon szabadkozott.

– Janka, mi jut eszedbe!

– Sohse mosakodjál előttem! Tudom, hogy nemcsak te vagy így velem, a többiek is így vannak… Egyideig udvarolgattok nekem, elmulattok velem, mert olyanféle vagyok, amit ti a kaszinótokban jukker-leánynak neveztek… Kényelmesnek találjátok a társaságomat, mert fabatkát sem adok a legszellemesebb bókra és igénytelen jó cimbora tudok lenni… De éppen ez az én bajom! Nekem csupa jó cimborám van a férfiak közt, szerelmesem még egy se volt. És ha valaki többet érez irántam a jóbarátságnál, akkor úgy végez velem, hogy elgondolja: milyen kár is, hogy ez a tűzről pattant kis teremtés nem menyecske! Pompásan lehetne neki udvarolni, csak volna neki férje! Valami jó öreg mamlasz, mint Bojtár Béni, – mi?

Janka kihívóan mutatta a fogait, majd hirtelen elkomolyodva rázta a fejét.

– Pedig nem úgy van, – én jobban ismerlek titeket is. Ha asszony volnék, sem kellenénk egymásnak… Ti az asszonyban is jobb szeretitek az alamuszi fajtát, aki úgy tud mosolyogni meg pillantani, mint ez a Bojtárné…

Szokása szerint száraz, gúnyos hangon beszélt, de Pogány mégis úgy érezte, mintha a mellette ülő leány lelkét végtelen szomorúság töltené el. Bizalmas mosolylyal mondta hát:

– Megállj, Janka, majd másképp beszélsz te is, ha elérkezik az a bizonyos valaki… Az igazi!

A leány fitymálva mérte végig.

– Ej, el akarsz csitítani, mint a síró gyereket? Barátom, én nem hiszek már semmiben. Óh, a szerelem sem egyéb természeti ösztönnél, akár az éhség. Az okos ember le tudja küzdeni az éhséget, ha bolondgombát tálalnak föl neki, – miért ne tudja leküzdeni a szerelmét is? Egyszer azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Valami névtelen emberbe, valami írófélébe. Az is csak azért szeretett belém, mert nem ismert. Ha ismert volna, ő is beállott volna jó cimborámnak… Csak látott messziről, a jockey-klub páholyában vagy lawn tennis-nél a grófokkal. Tudta, hogy leánya vagyok Nánay tábornoknak és unokája a kegyelmesnek, azért is szeretett tán belém… A többit nem mondom el. Hanem a vége mégis az lett, hogy kétfelé mentünk és érintetlenül hagytuk a bolondgombát az asztalon… Egyikünknek sem lett komolyabb baja, pedig én azt képzelem, hogy komolyan szerettük egymást… Olyan simán ment a dolog! Akkoriban így kezdődött a legkedvesebb versem: És sírok, mert már semmim sincs, amért sirhatnék… Ej, én nem hiszek már semmiben, mert nekem az egész mindenség bliktri!

A négyes véget ért és Nánay Janka leszökött ülőhelyéről.

– Azt hiszem, keringőt fognak most játszani?

– Mégis táncolsz?

– Táncolok. Épp az előbb láttam bejönni Horkay Istvánt…

– Ezzel szívesen ölelteted meg magadat?

– Nem éppen, de nem szeretnék vénleány maradni, a néni kedveért sem. Nem hiszem ugyan, hogy Horkay főkötő alá hozna, de nem akarom, hogy rajtam múljék.

– Mennyire vagy Pistával?

– Eleintén nagyon udvarolt, de most már nem küldöz virágokat és tízszer is mondja napjában, hogy nagyon szeret. Az egész világ előtt mondja… Rossz jel, ő is kezd már a jó cimbora stádiumba lépni…

Janka azzal a tánchely felé ment. A pierot utána nézett és ilyesmit gondolt magában:

– Szeretném, ha Horkay elvenné ezt a tűzről pattant leányt… Pompás menyecske lenne belőle, Pistából meg jámbor, öreges férj.