Az ajtó függönye megsuhant, a vöröskeresztes ápolónő simára fésült feje megjelent a könyvtár-szobában. Odaát meg valami halk nyöszörgés hallatszott.
A tanár úr nem hallotta, elmélyedve dolgozott íróasztalán, tolla sebesen szántott végig a fehér papiron.
A fehér papiron nyílegyenesre gyöngyözött betűsor, – az írás maga is oly erős, logikus és kérlelhetetlen, oly harcias, mint a gondolat, melyet szóba füz…
Az írás csatakiáltás az évszázados háboruban: itt a tudós, ott a hit fanatikusai!
A tudós elméje acéléles, szíve jéghideg, lelke kristálytiszta… Kezében a tudás fáklyája. Amint vakító fénynyel a hegyestornyu templomok homályába világít, odabenn szétfoszlik a tömjénfüst, sápadtabban csillognak a gyertyák, az aranykoronával kérkedő szentek, meg a véres mártirok alakjai eltorzulnak…
A vöröskeresztes asszony szól a tanárhoz, halk hangon.
– Nagyságos úr, jönne át egy kicsit, a kisasszonyka nagyon nyugtalan…
Rögtön leteszi a tollat, eszébe jut, hogy a kisleány beteg.
A kisleány ott fekszik összegyűrt párnáin, kuszált hajjal, zavaros szemmel, láztól égő arccal.
– Te vagy, apa? Ülj hozzám, mondanék valamit.
A tanár megfogja a kisleány két kezét. Kicsi, forró kéz, puha és erőtlen, mint a selyemfátyol.
– Apa, mondanék valamit… Tudod, én azt hiszem, hogy meg fogok halni…
A tanár egyszerre magához kapja az egész pehelykönnyü termetet, melynek szőke feje erőtlenül hanyatlik vállára. Kétségbeesetten néz a mosolygó arcba.
Így, éppen így mosolygott reá, évekkel ezelőtt, egy másik lázvörös arc, melyhez ez oly csodálatosan hasonlít. Mosolygó gyermekarc – egy ifjukori álom édes emléke. Lázas volt az az álom és édes, nagyon édes és nagyon rövid, mint a csók, melyet egy szerelmes pár vált virágillatos hajnalon.
– Nem akarok meghalni, jobb élni… A szép ruháimat sajnálom, a virágaimat, a madaramat, meg téged is, apa…
A tanár ezért megcsókolta a keze csuklóját, a leány pedig tovább beszélt halk, szakgatott hangon:
– Nem tud engem meggyógyítani senki, csak valaki: a tóparti csodatevő szűz… Igen! Herta nővér mondta, tudod, az a szép, sápadt, szent a kolostorban… Egyszer este kivezetett a boltives folyosóra, mikor a hold odasütött… Igen! Azt mondta, a fülembe sugta: a tóparti szűz ott lakik a víz fölött, a sziklacsucson, bádogtetejü templomában… nagyon szereti az orgonaszót, meg a gyertyafényt, azért éjjel-nappal száz gyertya ég előtte, meg szól az orgona… Hatalma van a fiatal leányok élete fölött, az égben pedig nem tagadják meg semmi kivánságát… Ha egy fiatal leány halálán van, akkor el kell küldeni egy jámbor asszonyt a szűzhez, hogy hirt vigyen a veszedelemről… a jámbor asszony vigyen ajándékul annyi vastag viaszgyertyát, ahány éves a beteg leány, aztán tegyen a fejére bádogkoronát, térden állva csusszon a Mária-oltár körül és mondjon el hét üdvözlégyet…
A leány szava elakadt, kissé gondolkozott, aztán hozzátette:
– Tizennégy éves vagyok, hát tizennégy gyertya kell, jó vastag gyertya… A Náni asszony mehetne, a mosóné, az jól tud imádkozni… Hanem a Rézi is menjen vele, mert a Náni szeret inni és be találná inni a gyertyáimat…
Ostobaság! De mit nem tesz meg az ember egy kisleány kedvéért, ha a kisleány beteg? Egy beteg gyermek szeszélye is megér tizennégy gyertyát.
A Náni asszony útra kelt, a Rézi is vele ment. Egy ponyvás tetejü szekéren mentek, mindketten vasárnapi ünneplőben. A Náni asszony büszke volt a missziójára, mint egy kinai követ, a Rézi meg előre örült a búcsujáró legények léhaságainak.
A tanár azalatt a leányát ápolta, a könyvéről pedig egészen megfeledkezett.
Pedig milyen könyv volt az!
Szakasztott olyan, mint a szerzője: acéléles, jéghideg, kristálytiszta.
Egyik helyén mondja:
„… szánalom fogja el az emberbarátot, ha látja a sötét csodahit áldozatait. Aggok, gyermekek, fanatikusok, nyomorékok, hosszu sorban vánszorognak a csodatevő bálványkép elé. Amit a hegyek ózona még meggyógyíthatna, azt elsorvasztja a tömjénfüsttől, gyertyagőztől romlott levegő, a nyugalomra vágyó idegeket elgyötri a rejtélyes kultusz ingere, az orvosság, az erősítő táplálék árát elnyeli az örökké éhes áldozati persely…“
Náni asszony rendben elvégezte az imádságait, saját jóvoltából meg is toldotta néhány miatyánkkal és hiszekegygyel, be is dobta a perselybe, ami a szűznek kijárt, visszajövet sietett is egy kicsit, mert nem szerette volna, ha más mosdatná meg, öltöztetné fel az aranyos kisasszonykát, ha időközben meg találna halni.
A kisasszonyka nem halt meg, szépen fellábolt.
A tanár nyugodtan be is végezhette, ki is nyomathatta könyvét.
Több világosságot! Írta: Mikrokozmosz doktor, – ez a volt a címe.
Milyen könyv volt! Fölényes, harcias, ellentállhatatlan, – ilyet csak oly ember írhat, aki lerázta évezredes előitéletek bilincseit és nem hajt térdet semmiféle bálvány előtt, mert nem remél, nem vár semmit, megtalál mindent önmagában. Egy ember, aki nem fél semmitől, nem fél a haláltól sem, mert tudja, hogy az nem egyéb az organikus lét befejezésénél és nem félelmetesebb a születésnél. Egy ember, aki tudja, hogy a világ nem templom, hanem műhely…
A világosság barátai örömmel fogadták a könyvet, három feketecsuhás pap pedig tüstént neki ült választ írni, sárga epébe mártva tollát.
A kisleány annyira fölépült, hogy fürdőhelyre mehettek. Elmentek a tóparti fürdőbe.
– Föl kell látogatnunk a csodatevő szűzhez, mondta a leány, – meg kell köszönnünk a szívességét… Mert egy leány egyszer fogadalmat tett a szűznek és nem tartotta meg, – mikor letelt a nap és az óra, a leány egyszerre egy szúrást érzett a szíve tájékán és szörnyet halt… Herta nővér mondta, igen…
Mit nem tesz az ember egy kisleány kedvéért, ha a kisleány beteg? Aztán – egy kis hegymászás jót fog neki tenni…
Végigmentek a lombos parton. Odafenn, a bádogos toronyban, diadalmasan zúgtak a harangok. Karonfogva mentek, a leány fehér szoknyában, karjára akasztva szalmakalapját.
A csodatevő szűz ünneplő ruhájában fogadta vendégeit, aranyhimzésü, szélesredőjü, kék bársonyruhában, ezüstkoronával fején. Akkora nagy koronával, mint egy főkötő. Lába előtt száz gyertya égett, trónusa körül ezüstfelhőben kavargott a tömjénfüst, az orgona meg zúgott.
A pap felmutatta a híveknek a csodatevő ruhafoszlányt, a kisleány egyszerre térdre vetette magát, a tanár pedig, egyedül állva a térdeplők között, úgy érezte, mintha elvesztette volna egyik inggombját, azért lehajtotta a fejét és keresgélni kezdett a földön.
A csodatevő szűz kőajkai mereven mosolyogtak. Ha beszélni tudott volna, valószinüleg azt mondta volna:
– Nagy volnál te, óh ember, nagy és fölséges, csak a kisleányod ne volna néha beteg…