Emberi hang hallatszott a hegytetőn, ahol az elhagyottság csendjét csak a sziklák közt tévelygő szél süvöltése és a ragadozó madarak károgása szokta zavarni.

Ádám és a felesége ott jártak a hegycsúcs puszta, lepörzsölt gyepén, a törpe fenyőbokrok és fehér szikladarabok közt, melyek úgy heverésztek szanaszét, mint egy özönvíz előtti állat korhadó csontjai. Ádámné aztán fölmászott az egyik meszes kőszálra, a legmagasabbikra, amely messzire fölnyúlt a levegőbe, mint a vízben fuldokló ember keze. Fölötte semmi sincs, alatta, a tízezer lábnyi, hajmeresztő mélységben, mohlepte vakandtúrásokként símulnak az erdős halmok a hegyóriás lábához. A halmok közt van egy tenyérnyi világos folt: a fürdő parkja, hol mikroszkopikus tarka pettyek, piros és fehér napernyős infuzóriák végzik a déli sétájukat. A vékonyan csillogó vízfonál szélén pedig egy kis fekete féreg tolja magát előre, fehér füstöt eregetve: a déli gyorsvonat, amely a szemhatáron ezüstködbe borult oceánként elterülő rónaság felé halad.

Ádám lefeküdt a vörhenyes gyöpre, messzilátóval a kezében. Nem a vidéket, hanem a feleségét nézte, aki lobogó ruhával támaszkodott a hegymászó-botjára. Az asszony arca sápadt volt; szótalan megindulással, szinte rémülten nézte a kolosszális térséget, amelyben a lelke eltévedt, mint a madár, amelyet a vihar elsodor a nyilt tengerre.

Az asszony kivánságára jöttek föl ide. Korai szürkületkor indultak, végigmentek a fürdőhelyet övező parkon, napfölkeltekor pedig betértek a szüzies, baltát nem látott őserdőbe, hol a bükkfák lombja a szélben zizegő, titokzatos kupolát vont a kidőlt faóriások korhadó törzse fölé. Aztán végtelen, fehér kőomlásokon haladtak végig, majd egy kiszáradt patak sziklás medrében folytatták útjukat. Minden kanyarulatnál azt hitték, hogy már elérték a hegy legtetejét, a tetőre érve pedig ujabb lejtőt láttak maguk előtt, elérhetetlennek látszó, ködös magasságban.

Összekapcsolt kezekkel, egymást emelve haladtak fölfelé: elől a férfi, nyomában a társa. Néha meg-megálltak, összenéztek, sápadt mosolylyal és lihegve. Ádám hatalmas tüdeje szivta a vadon szabad levegőjét. Valami gyermekes büszkeség töltötte el, hogy kiemelhette az asszonyt a völgynek párás köréből. Ő nem szerette azt a levegőt odalenn, a fürdői élet idegsorvasztó páráját, hol titokzatos, előtte érthetetlen beszédekkel gyötörték és hol rejtelmes vágyak idegenítették el tőle az asszonyt.

Most, mikor megfeszített izmokkal és harmonikusan összevágó léptekkel törtek a magasba, a hűvös szélben szétfoszlottak sötét töprengései és hetek után először érezte megint, hogy az asszony mégis csak az övé. Az övé, a vadon fölséges csendje közepett, az övé itt, hol senki sincs, aki elragadhatná tőle. A felhőket szántó keselyük rémült szárnycsapásokkal menekülnek, az erdei nyulak és őzök pedig hanyathomlok illannak el a bokros lejtőkön, ha közeledik a teremtés legfélelmetesebb ragadozója, az ember. Az ember pedig, gyöngébb társa kezét fogva, kevélyen teszi reá lábát a hegyóriás szűzies nyakára.

Ádámné jóideig elgondolkozva nézte a vidéket, aztán egyszerre nem látott semmit. Felhők torlódtak össze a völgy fölött, aranyos hátu, barna felhősárkányok, melyek lomhán gomolygó csordákban úsztak a levegőben és útjukban elnyelték az erdőket, a fürdőt és a folyót. Az egész mindenség elmerült a ködben, a világból nem maradt meg semmi, csak egy puszta, vad kis földdarab, a hegy csúcsa, amely elhagyottan úszott a szürke semmiségben, mint egy parányi korálsziget a messze oceánon. Minden elveszett a ködben: a föld, az emberek. És elvesztek azok a titokzatos erők is, amelyek fölülemelkednek az emberek tömegén és irányítva, parancsolva és zsarnokoskodva belenyulnak az egyesek életébe. A társaság, a szokás, az illem, a divat… Nincs! Nem is volt soha. Csak Ádám álmodta ezeket a zürzavaros ostobaságokat, mikor a mészkőnek támasztva fejét, egy pillanatra lehunyta a szemét.

Csak ők vannak a világon, a két ősember, a szélesvállu, bátorszemü férfi és a délceg, rejtelmes pillantásu asszony. Barnahaju mind a kettő.

Egyszerre valami különös nesz üti meg Ádám fülét; a ködös mélység hangot ad, szabályszerü időközökben csökönyösen ismétlődő hangot, mintha valami óvatosan közeledő fenevad talpa alatt mállana a kő. A ködfátyol mögött egy óriás körvonalakban szétfolyó, fantasztikus alak bukkan föl. Fölemelt fővel, két lábán jár: a ragadozók legfélelmetesebbike, az ember.

És amint ruganyos, erőteljes léptekkel halad föl a lejtőn, egyenesen Ádámnak tartva, aki párja oldalán pihen a sziklák közt: Ádámnak egy különös hallucinációja támad. Ő maga az ősember, saját fajának dédapja: a harcias, barna barlanglakó. Az ott, aki közeledik, a szőke ellenség, idegen, ravasz nemzetség szülötte. Hetek óta érzi már közellétét. Hetek előtt fölbukkant az erdőben, azóta folyton a nyomában van és egyre szűkülő ívben környékezi. Esténkint, ha künn ül párjával a víz partján, látja a szőke ellenséget, amint fantomként oson el a túlsó parton. És olykor is látja, mikor hazatér a vadászatról, látja meglapulni a távoli fatörzsek mögött. Öklében kőbaltáját szorongatja, nesz nélkül surran el a bokrok mögött, izzó pillantása pedig egyre az asszonyt keresi, a barna ember asszonyát… És az asszony? Hallgat, a lelke pedig egyszerre bezáródik a férje elől is, mint a mimóza kelyhe…

A szőke most egyenesen feléje jön. Vállát és csipőjét állatbőr borítja, hosszu karján és lábán vasizmok feszülnek, irtóztató kőbaltáját vállán viszi. Fölemelt fővel, barátságot színlelve közeledik. A barna ember körülnéz, a szeme megakad egy hatalmas kődarabon. Ha ezt most hirtelen fölragadná és szóhoz nem juttatva ellenségét, szétloccsantaná az agyvelejét…

A szőke megállott előtte és megszólalt.

– Ah, tehát ez a rengeteg még sem annyira elhagyott, mint gondoltam? Azt hittem, csak magam vagyok szenvedélyes hegymászó…

Aztán mosolyogva Ádám felé nyujtotta a kezét.

– Engedje meg, hogy hasznomra fordítsam ezt a szerencsés véletlent és bemutassam magamat: Reinard báró vagyok…

Látásból már jól ismerte Ádám a kalandos hirü fiatal bárót, a személyes ismeretséget máig sikerült elkerülnie. Most nem védekezhetett ellene többé és mikor kelletlen arccal elfogadta a feléje nyujtott kezet, egy gyors, gyanakodó pillantást vetett a feleségére… Vajjon tudott-e a báró idejöveteléről? Előre kicsinált dolog volt? Ki tudná? Az asszony arca nyugodt és kifürkészhetetlen maradt, mint a bezárt ablak. Ilyen maradt akkor is, mikor a báró udvarias kérdéseire válaszolt.

Mind a hárman ott álltak a mélység előtt. A felhők foszladozni kezdtek és egy résen át látni lehetett a fürdőt, a vasutat és egy darabot a kéklő rónaságból. Tehát még sem volt álom – gondolta Ádám magában – a világ, az élet, az emberek, az illem és a divat nem álom, hanem valóság. Minden való, – álom csak a nyugalom.