Fejezet egy társadalmi regényből, mely nem fog megiródni.

Görbe Géza gyalogszerrel sétált haza az állomásról. Nagyon meleg volt, tehát Géza bácsi törölgette a homlokáról az izzadságot s ugyanakkor egy szürke selyemnapernyőt tartott a feje fölé. Ahogy a dülőut mellett szerénykedő kis gyalogösvényen baktatott, boldogsággal töltötte el az a tudat, hogy mindez a sok föld, ami körülötte elterül, az övé. A gyümölcsöshöz ért és megállott. Szétnézett. A barackfák ágai a földig hajoltak, ugy tele voltak barackkal. Géza bácsi rámosolygott a barackerdőre, mert ez volt a büszkesége. Birtokát szerette volna azokon a kis cimkéken, amelyeket terményeire ragasztott, „rongyódi mintabarackászat“-nak nevezni, de a szó oly különös volt, hogy félt tőle. Titokban azonban barackászatnak nevezte az egészet és semmivel nem foglalkozott oly szivesen, mint a barackjaival. Géza bácsi a sárgabarackra specializálta magát, exportált barackot Bécsbe, Drezdába és Berlinbe, s amit nem exportált, abból a fák mögött fehérlő kis házban főzték a hires rongyódi barackpálinkát, amely két tulajdonságáról volt nevezetes: először olyan volt, mint a legjobb francia konyak, másodszor pedig Géza bácsi bele tudta adni a kajszinbaracknak a jellegzetes izét, még pedig oly alaposan, hogy az évek multán is benne maradt a pálinkában. Ugyanebben a kis házban csinálták a hires rongyódi barack-befőttet, s a melléképületben, mely büszkén viselte kapuja fölött aranybetükből e felirást: „Lekvárda“, készült a nevezetes rongyódi baracklekvár, amelynek a java kis kenőcsös-tégelyekben Londonban ment, nagyrésze azonban a hazában maradt és a Kárpátokból az Adriáig minden palacsintából kibugygyant, ha az ember életlen késsel kisérletezett a palacsinta körül. Legbüszkébb Géza bátyánk erre a lekvárra volt, amelyet szeretett a folyékony aranyhoz vagy a sötétsárga virágmézhez hasonlitani, nem minden jog nélkül, mert a rongyódi baracklekvár pont olyan fényesen, gusztusosan és átlátszóan aranysárga volt, mint az ugynevezett sárga vazelin, amit a tudatlan gyermekek ugy szeretnek kenyérre kenni.

Géza bácsi az állomásról jött, ahol az állomásfőnökkel diskurált a Désy-pörről. Egyikük sem volt ellenzéki ember, mindketten állandóan a kormányra szavaztak. Géza bácsi azért, mert ez jót tett a barackászatnak, a főnök ur pedig azért, mert minek szavazzon ő a kormány ellen. Mondom, Géza bácsi az állomásról jött és megállván a barackfáknál, szétnézett. Nem azért nézett szét, mintha látni akart volna valamit, hanem azért, mert bajban volt. Nagy bajban volt.

Tudniillik közeledett az állomásfőnök nevenapja és Géza bácsi az idén igazán nem tudta, hogy hogyan viselkedjék. A dolog ugy áll, hogy a gyümölcsérés ideje Magyarországon pontosan összeesik a vaggonhiány idejével és ha ilyenkor még a személyszállitó Pullmann-kocsikat is megrakná a máv. gyümölcscsel, akkor se tudná elszállitani azt a sok gyümölcsöt, amit helyben a közönség nem tud elfogyasztani. Már pedig a gyümölcs nem ismer tréfát: ha azonnal el nem szállitják, dühbe jön, foltokat kap és ugy elrothad, mint a pinty. És a barack azok közé a gyümölcsök közé tartozik, amelyek a legszigorubbak ilyenkor. Az alma, a körte, ezek szelid és lojális gyümölcsök, amelyek kormánypárti türelemmel alkalmazkodnak a magyar vasutviszonyokhoz. De a sárga barack csökönyösen megmaradt ellenzéki gyümölcsnek, az nem paktált le, az megköveteli a rendes, földmivelő-országhoz illő vasuti politikát, az obstruál, mert ha nem kap vaggont, megkásásodik és bizonyos kárörömmel poshad meg. Ilyenkor százával guggolnak a gyerekek az ut szélén Rongyódon és törik két kő között a barackmagot ugy, hogy a messziről jövő utas e kis kövek csattogását hallva, azt hihetné, hogy kőtörők dolgoznak és javitják az országutat, de az utas nem ily ostoba, mert ismeri a viszonyokat és ha Rongyód felé ballagtában hallja ezt a kopogást, mélyen sóhajtva szól: „megint nem kapott elég vaggont a nagyságos ur“.

A barackok sorsa tehát Rongyódon az állomásfőnöktől függött. Nem azért, mert annak adott vaggont, akinek akart. Ha ez igy lett volna, akkor egy szem barack se rothadt volna el Géza bácsinál soha, mert akkor vaggonhiány esetén a lekvárda dolgozott volna kettős hévvel és lekvár, befőtt, barackpálinka és barackkonyak lett volna a barackból. De a baj az volt, hogy a főnök a vaggont mindig megigérte, biztosra és rendszerint csak az utolsó percben sült ki, hogy nincs más kocsi, mint két petróleumtartály, ebben pedig nem lehet barackot szállitani, mert tudvalevőleg barackszagot kapna a petróleum ettől az eljárástól. Ezért függött a barackok sorsa Rongyódon az állomásfőnöktől, s ezért választotta ki a főnök a keresztségben kapott három neve közül azt, amelyik a naptárban legközelebb volt a barackérés idejéhez. Szóval, összeesvén igy Rongyódon ez a három időpont: barackérés, vaggonhiány és állomásfőnöki névnap, Géza bácsi szétnézett, mint mondám, nem azért, mert látni akart valamit, hanem azért, mert bajban volt. Nem mert kedveskedni az állomásfőnöknek a nevenapja alkalmából. A többi rongyódi baracktermelők tegnap a kaszinóban kórusban kiabálták, hogy: „éljen a független magyar biróság, éljen Désy, éljen Vázsonyi, le a panamával!“ Ez alatt pedig azt értették, hogy az idén nem fog minden vaggont Géza bácsi megkapni. „Résen leszünk“, – irta volna a Rongyód és Vidéke, ha tavaly meg nem szünt volna.

A rongyódi állomásfőnök ugyanis uszott a gyümölcsben. Aki a gyümölcseit látta, joggal hihette volna őt Magyarország egyik legnagyobb gyümölcstermelőjének, holott birtoka, amely az állomási épület mellett terült el, tizenhat négyszögölre rugott, s a legjobb gazdálkodás mellett sem termett rajta egyéb, mint két kis gömbölyü akácfa, három stanicli mák és egy elég jókarban levő kutyaház, mint gazdasági épület, egy ebre berendezve. Ellenben akkora barackjai voltak, mint a sárgadinnye, akkora almái, mint a görögdinnye és akkora dinnyéi, mint a söröshordó. Ami szép és nagy Rongyódon termett, az az állomásfőnöké volt. Egyszer egy gyümölcstermelőnek ikrei születtek s első gondolata az volt, hogy az egyiket az állomásfőnöknek adja. De mindennél fontosabb volt a névnap. Ez volt Rongyódon a nemzeti ünnep, ez volt a Szent István, ez volt a karácsony, husvét, az ujév, a március tizenöt. Főnök ur nevenapja körül csoportosultak az év többi napjai. És Géza bácsinak az volt az erőssége, hogy az összes gazdák közül ő tudta legjobban megbecsülni ezt a napot. Főnök ur e napon kapott tőle aranyórát lánccal. Főnöknéni e napon kapott Géza bácsi unokáitól bokrétát és benne egy szép brosstüt gyémánttal. Vaggonról soha szó nem esett, a névnapon csak köztiszteletről és személyes rokonszenvről folyt a beszéd. És most baj volt, mert közeledett a névnap és a levegő tele volt panamával. Az állomásfőnök kijelentette Géza bácsinak, hogy ezidén mellőzni kivánja a rendes névnapi üdvözlést, mert mint a Désy-pörből kitünik, nincs a hazának oly kicsiny községe, amelynek magánügyei egyszer az ország szine elé ne hurcoltatnának. Ki hitte volna – körülbelül ezek voltak a főnök ur szavai –, hogy valaha nemcsak az ország, hanem a müvelt külföld lapjai is meg fogják pontosan számlálni, hogy hány szobában lakik a zalatnai bányakapitány; ki hitte volna, hogy a kicsiny és szerény államtisztviselői háztartás a maga kis ablakaival, egy méter nyolcvanöt centiméter magas ajtóival, ugynevezett diszkertjével és huszonhárom lépcsőjével, minden kispolgári titkával és csöndes életecskéjével kicipeltetik a világ nyilvánossága elé, ahol mindenki belenéz, beleszagol, hozzányul és belepiszkál; ki hitte volna, hogy egy nyári délután öt és hat közt, egész Európa egy zalatnai viskó ablakán bámul be és még a csirkecsontokat is megszámlálja bányakapitány ur tányérján?

Körülbelül ezek voltak főnök ur szavai, mikor mély sóhajjal, de határozottan kérte az ezidei névnapi ünnepségeknek és azok minden konzekvenciájának mellőzését. „Tudja isten – igy végezte beszédjét főnök ur – tudja isten, mikor kaparnak bennünket elő Pesten valami véletlenből kifolyólag és akkor köszönöm szépen. Majd hozzátette: „Nem, nem, az idén nem bánom, lesz, ahogy lesz, mindenki aránylagosan és sorrendben kap vaggont és nem hagyom magamat lepiszkolni“.

Szóval baj volt. Berlinben az idén hiányzani fog a rongyódi barack, istenem, hát több lesz a lekvár meg a pálinka. A télen duzzadtabb lesz a palacsinta a Kárpátoktól az Adriáig. De főnök ur nem hagyja lepiszkolni magát. Géza bácsi rosszul jár, de hát mit csináljon az ember egy olyan országban, amelynek ipara nincs, ellenben elég vasuti kocsija sincs, amely a föld terményeit a kereskedőhöz szállitsa? Rongyód talaja és klimája különösen kedvez a baracknak. De a többi baracktermelők még annyi vaggont se kaptak, mint Géza bácsi. Mert Géza bácsi volt a legbefolyásosabb. Mi marad most hátra? Géza bácsinak vannak Pesten barátai és rokonai, Géza bácsi akciót indit, hogy épittessen az állam annyi vaggont, amennyi kell. Nézze meg az ember. Fizetem a sok drága adót és még az se legyen meg, hogy drága pénzért elszállitsák a gyümölcsömet? Nézze meg az ember. Rendeljenek annyi vaggont, amennyi kell. Akkor aztán nem kell drukkolni, hogy a nyakamon rothad-e a gyümölcs, vagy sem. Igaz is. Miért én és miért nem mindenki? Disznóság. Igaza volna a Rongyód és Vidékének, ha meg nem szünt volna. Eleget szégyeltem eddig is, egész évben kazsulirozni az állomásfőnöknek egypár rongyos vaggon miatt, ami jár nekem, mint egy földmivelő állam polgárának. Nézze meg az ember. Legyen igazság.

Ezek viszont Géza bácsi szavai voltak, amelyeket a szürke selyemnapernyő alatt, homlokát törülgetve, gondolt el. Ő a Désy-pörben nem volt az ellenzék álláspontján, de az állomásfőnöknek igaza van. Ki tudja, mikor állitják oda Pesten a biró elé, ahová csak belépő jeggyel mehet be a közönség, de Géza bácsi ugy gondolta, hogy neki is igaza volt a multban, mert olyan országban termeszt barackot, ahol névnap nélkül nem szállitják el a gyümölcsöt.

– Mi ez? – kérdezte magában Géza bácsi, amikor ujra elindult kastélya felé. – Mi ez? Rongyódra is elhatolt volna egy csöpp abból a dezinficiáló anyagból, ami egy ily pör nyomán terem? Mi ez? Az egész országban, mindenütt volna egy-két ilyen megijedt, vagy jobbik eszét, szivét előkaparászó ember, mint főnök ur? Mi ez? Mindenütt volnának emberek, olyanok, mint én, akik rájönnek, hogy főnök ur névnapjával mégse lehet örök időkig elvurstlizni, hanem több vaggont kell kicsikarni az államtól? Mi ez? Csak nem jobb idők kezdete, csak nem a rend uralmának ugynevezett előszele?

– Ez ugy van – mondá Géza bácsi, mikor kastélyához ért és kutyái vidám ugatását meghallotta –, hogy egy ilyen pörtől még nem tisztul meg végleg az egész ország, de legalább százezerre teszem ama kicsiny és az enyémhez hasonló panamák számát, amik mostanában hirtelen megszüntek a pör hatása alatt. És nagyon sokan fogunk az idén lekvárt főzni. De ha már annyian leszünk, akik panamahiány miatt lekvárt kénytelenek főzni, hogy nagyon sokan leszünk, akkor az állam rendel sok uj vaggont és többé nem lesz szükség a panamára.

Majd mikor a hüvös lépcsőházban ment fölfelé, hozzátette:

– És ez még mindig csak a barack terén lesz. És hány más, hány millió más dolog tisztul, jön rendbe, hány millió más munka lesz értékesebb, jobb, szebb…

– Nos? – kérdezte a felesége. – Elérték a céljukat a kaszinóban azzal az ellenzéki orditozásukkal? Nem kapunk az idén vaggont!

– Lekvárt fogunk főzni, – mondta Géza bácsi komolyan. – Ne légy oly kicsinyes, Erzsébet, ne légy oly kicsinyes, lekvárt fogunk főzni. Lesz, ahogy lesz, de végül mégis csak lesz rend ebben az országban.

És ünnepélyesen tekintett ki az ablakon, a messzeségbe, a napfényben görnyedező barackfák felé.