Esik az eső. Vége a szinháznak és a közönség nagy része a szomszéd kávéházba megy vacsorázni. A nagy tükörablakra rászáll benn a meleg pára, de ezen a lehellettől tompafényü üvegen is átfehérlik a sok teritett asztal, az asztalon virág, fölötte száz villamos lámpa. Szép, sárga, meleg fény van benn, künn a körut fekete, hideg és nyirkos.

A bejárat előtt egy öreg koldus áll. Háromnegyed tizenegy van.

Azt mondja a barátom, aki az ajtó mellett ül onnan néz ki az utcára, gusztálva, hogy meddig emelik a hölgyek a szinházi toalettet:

– Érdekes megfigyelést tettem.

– ???

– Mégsem olyan rosszak az emberek.

– ???

– Már egy negyedórája nézek itt ki és látom, hogyan állit meg mindenkit ez az öreg koldus. És még eddig nem volt ember, aki bejött volna a kávéházba ugy, hogy ne adott volna valamit neki. A hölgyek beszaladnak, de az ur, aki kiséri őket, künn marad az esőben, amig ki nem gombolkozik és valami kis pénzt nem kotorász elő. Egy se ment el mellette anélkül, hogy ne adott volna neki valamit. Mégis szép.

Hát persze, hogy szép. Mit csináljak a barátommal? Ő e percben meg van hatva és szereti az emberiséget. Now he is praying – mint Hamlet mondja: most imádkozik. Oly ritka dolog valakit rajtakapni azon, amikor épen el van ragadtatva az emberiségtől, hogy ilyenkor nem szabad bántani. Az imádkozónak a mentelmi jogát élvezi. Kezdjem el most magyarázni, hogy mekkora igazságtalanság az, hogy ez az ember itt most egy óra alatt husz koronát szerez, mialatt hetvenezer más ember, aki nálánál mind szegényebb, éhezőbb, fázóbb és nyomorultabb, valahol egy vacokban vergődik és nem kap egy fillért sem? Magyarázzam neki, hogy harminc-negyven szinházlátogató ezekkel a hatosokkal most hosszu időre elintézi azt a szivbéli ügyét, hogy más ezer ember éhen hal, mialatt ő párolt nyelvet eszik burgonyapuréevel, pedig „nem is vagyok éhes?“ Magyarázzam neki, hogy az ügyes koldus az igazi szegények árulója, ugyanaz, ami a háboruban a hazaáruló, mert megengedi a jómódu polgárságnak, a városnak, az államnak, az egész emberiségnek, hogy néhány koronával váltsa meg azt a szörnyü kötelességét, hogy enni adjon mindenkinek, aki megszületett? Mondjam el neki századszor, hogy nincs erkölcstelenebb dolog, mint ez az utszéli komisz és krajcáros jótékonyság, amely aszerint jutalmazza a koldust, hogy elég undoritó-e a sebe és tart-e a karján éhező csecsemőt, vagy nem? Győzzem meg, hogy felületesség és igazságtalanság kiválogatni a nagyon szomoru, nagyon csunya és nagyon tolakodó szegényeket és előnyben részesiteni őket azok felett, akik olyan szegények, hogy ki se jöhetnek, vagy olyan szégyenlősek, hogy ki se jönnek az utcára? Leplezzem le előtte a koldusprimadonnákat, akik száz tehetségtelen szegény elől veszik el az alamizsnát, mert jó kávéház elé állnak, mert rémitő hangon kéregetnek és tudják, kit kell megszólitani? Ábránditsam ki abból az ostoba hitéből, hogy aki az utcai koldusnak ad, az már ezért jó ember? Bizonyitsam be neki, hogy a leglelketlenebb, legrosszabbmáju embereket egyenesen jellemzi az, hogy minden koldusnak egy koronát adnak? Tanitsam meg arra, hogy az igazi jótékonyságnak egészen más módszere van, s hogy ez az utcai kolduspártolás nem jótékonyság, hanem idegesség, egy pillanatnyi nyugtalanság olcsó megváltása, egy reflexmozdulat, amelynek az emberszeretethez és szivhez ép oly kevés köze van, mint annak a koldusnak az igazi szegénységhez?

Nem bánom, hadd szeresse most egy kicsit az emberiséget. Sőt küldjön ki egy hatost a pincérrel az ázó-fázó örenek. Adtam, mindig adok neki magam is, elveim fenntartásával, mert azt tartom, hogy az ember akkor ragaszkodjék ridegen az elveihez, amikor kinálnak neki valamit, nem pedig akkor, amikor kérnek tőle. Hát ráhagyom, hogy ez nagyon szép látvány mikor a szinházi közönség ilyen feltünően jótékony. De most, hogy az iróasztalnál ülök és senki nem kér tőlem semmit, megmondhatom, ugy-e, hogy nem is olyan nagyon szép. Sőt nagyon csunya, ha arra gondolok, hogy ugyanez estén, valahol a város másik végén karddal verik szét a rendőrök az éjszakában kenyérért orditó „két-háromszáz főnyi tömeget.“ Csunya háziállat ilyenkor az öreg megalkuvó, amikor mosolyogva nyal kezet a csontért, mialatt tompán elhallatszik hozzá vadon élő és senkinél nem ügyeskedő társainak a halálorditása. Áruló öreg az. És hipokrita mindenki, aki ajándékképen adja neki azt, amihez joga van, csak azért, mert az öreg nem mint jogot, hanem mint ajándékot kéri. Ha mint jogot kérné, kardlapot kapna. De elárulja a többi szegényeket, belemegy abba a felfogásba, hogy ez neki nem dukál, csatlakozik ellenségeinek, a gazdagoknak felfogásához, akik alamizsnának nevezik az ő emberi jogát és ebből szépen megél. Az öreg áruló, de habozás nélkül felmentést kap, minden meg van neki bocsátva, mert nincs jogom őt megróni addig, amig a gazdagok bünösebbek, mint ő. Addig ne is adjon nekem igazat, amig előbb az összes gazdagok ki nem mondták, hogy igazam van. Ha ez meglesz, akkor lesz szivem az öreget összeszidni az árulásáért. Addig azonban békén hagyom és adok neki husz fillért. De azt nem hiszem el a barátomnak, hogy ez szép.

Ellenben, ha már benne vagyunk, hadd mondom el egy ilyen koldus-primadonna esetét, amely egy ismerősömmel történt meg s amely tipikus példája annak, hogy hogyan fölözi le az ilyen ál-szegény a hiszékeny bourgeois jótékonysági hajlamát, amelyre tulajdonképen az igazi szegényeknek van joguk.

Ez az ur egy napon levelet kap egy vidéki kórházból, egy embertől, akinek nevét soha nem hallotta.

„… Most szabadulok a kórházból – irja az idegen – s mivel nyáron kerültem ide, most pedig tél van, arra kérem Nagyságodot, küldjön ide nekem egy ócska télikabátot, hogy meg ne fagyjak, ha kimegyek.“

Az uriember fogja magát, előveszi az ócska télikabátját, hozzápakol egy pár cipőt és egy viseltes nadrágot és elküldi az egészet a kórházba, vidékre.

Két hét mulva jelenti az inasa, hogy egy ember van künn, beszélni akar vele.

– Miféle ember?

– Rendes, jól öltözött ember.

Kimegy hozzá az előszobába, de nem ismeri. Az idegen igy szól:

– Nem tetszik rám ismerni?

– Nem. Sohse láttam.

– De a kabát… a nadrág…

Mutatja a télikabát alatt a csikos nadrágot. Erről aztán az ismerősöm rá is ismer, már mint a nadrágjára meg a télikabátjára.

– Maga az?

– Igen, kérem.

– Mit akar?

– Hát kérem, ha már ki tetszett öltöztetni, tessék… utiköltséget is adni Debrecenig.

Az ur szó nélkül a markába nyomja az inasának a pénzt és elküldi a szegény emberrel a pályaudvarra, hogy váltson neki jegyet Debrecenbe és tegye fel a vonatra. Aztán eltünődik azon, hogy a szegény ember milyen ravaszul bizonyitotta be a személyazonosságát. Mindegy, no, hadd utazzék Debrecenbe.

Debrecenből levél jön:

– Uraságod elegáns embert csinált belőlem és elutaztatott Debrecenbe, most itt állok munka nélkül és éhezem. Tulajdonképen semmi dolgom sincs Debrecenben, de miután pénzt nem kaptam, csak vasuti jegyet, kénytelen voltam ideutazni. Kérem, mentsen meg e borzasztó helyzetből, melybe juttatott és küldjön egy kis pénzt, hogy visszautazhassak Budapestre, ahol könnyebben kapok munkát.“

Vannak lelkiismeretes emberek, a mi emberünk is ilyenféle, tehát küld neki pénzt, mert hisz ő „juttatta“ ebbe a nyomorba a fiut. És fölteszi magában, hogy most már aztán vége, többe nem fog a télikabát kerülni.

Hetek mulnak, egyszer csak bejön az inas:

– Itt van az az ember, azt mondja, hogy a nagyságos ur rendelte fel Pestre, meg pénzt is tetszett neki küldeni, hogy jöjjön fel.

– Dobja ki – mondta ridegen az ismerősöm, ugy gondolva, hogy ezért az emberért épp eleget tett.

Künn kis vita, aztán csönd. Bejön az inas.

– Elment?

– El. De ezt itt hagyta.

Átnyujt egy csomó piszkos papirost. Legfölül egy levél, hogy szerezzen neki valami jótékony egyesülettől segélyt. „Okmányaim mellékelve“ – mondja az utóirat s valóban ott van kórházi elbocsátó-levél, illetőségi bizonyitvány, keresztlevél, erkölcsi- és szegénységi-bizonyitvány. Az ur dühbe jön.

– Tegye el ezeket a rongyokat – mondja az inasnak – és ha még egyszer jön, adja vissza neki. Mondja meg neki, hogy sajnálom. Épp eleget kapott tőlem. Más szegény ember is van a világon.

Most hónapok teltek el, amig megint jelentkezett. Nem akart semmit, csak az okmányait kérte vissza. De közben inasváltozás volt az uriembernél és a rongy papirosokat nem találták sehol. Hiába kutattak utánuk két napig. Akkor az uriember kiküldött neki husz koronát és megüzente, hogy elvesztek az okmányai. A husz korona a fáradságért van, szerezzen róluk másolatokat. Az ember elment a husz koronával, de nemsokára jött helyette egy ügyvédi levél.

„… Ügyfelem nevében – irta az ügyvéd – felszólitom Uraságodat, hogy az ügyfelem által Önnél letétbe helyezett okmányokat haladéktalanul szolgáltassa vissza, különben a törvényes eszközökkel fogom erre kényszeriteni, stb.“

A végén:

„Jelen levelem dija három korona és a postadij.“

Természetesen eldobta a levelet. És természetesen irást kapott a biróságtól, már meg volt idézve, már kellemetlensége volt, már ő volt az, aki egy nyomorgó szegény embert megfosztott az okmányaitól, amelyekkel az segélyt vagy állást szerezhetett volna. A vége az lett, hogy kifizette az ügyvédnek a költségeket és „felperessel“ kiegyezett ötven koronában.

Ez körülbelül másfél esztendeje történt vele s bár tanulságos történet, nem mondtam volna el, ha az idén, most, novemberben nem kapott volna ugyanez az ur, ugyanettől a szegény embertől egy másik vidéki kórházból levelet, amelyben megint egy télikabátot kér tőle.

És nem mondtam volna el, ha nem éreztem volna, hogy minden meggyőződés mellett mégis csak kegyetlenség a koldusok ellen irni. Elég bajuk van szegényeknek, még támadó cikkeket is kapjanak? Kellett egy ilyen világosan rosszhiszemüt kiválasztanom közülök, hogy ezzel is igazoljam, mennyire terméketlen, mennyire haszontalan az e fajta polgári jótékonyság, amelyet a nagyvárosok népe gyakorol s amely ugy tetszett a barátomnak a kávéház ablakán keresztül. A jótékonyság – régi, de eléggé nem ismételhető dal – nem a meghatott premierlátogatók dolga, hanem az államé. Igazi jótékonyság egyedül az, ha az államot arra szoritjuk, hogy a munkaképes embernek munkát, a munkaképtelennek pedig pénzt adjon. Ezért küzdeni, minden alkalommal ezt követelni, ez az egyedül helyes jótékonyság. Amig azonban ezt a célt el nem értük, adni kell mindenkinek, aki kér: igazi szegénynek ugy, mint svindler-szegénynek; csak egy pillanatra sem szabad azt hinni, hogy ezzel jótékonyak voltunk és hogy ez szép volt tőlünk.