Ahányszor itt járó külföldiek valami különöset vesznek észre rajtunk, eszembe jut egy csöndes, kedélyes éjszakai beszélgetés, amely most már körülbelül kilencszáz éves s amely e kilencszáz hosszu esztendő alatt a történelem minden viharain keresztül sem vesztette el a báját, a kedvességét, olyan, mintha tegnap történt volna. Szent Gellért püspök életrajzában fordul elő néhány sorban ez a kis beszélgetés. A püspök olasz ember volt és magyarul tulajdonképpen sohasem tanult meg. Az utitársa, akiről a krónika szól, német volt: Walther, a csanádi zárdaiskola magistere. Valami ügyes-bajos dologban utaztak egyszer a királyhoz és utközben megszállottak egy majorban. Szép nyári éjszaka lehetett, mert mikor aludni tértek, nyitva hagyták az ablakot. Vetköződtek és kifigyeltek az erdő felé. Egyszerre csak a püspök „… éjfél körül hallja a malomkövek zugását, amelyeket ő egyébként nem vett vala észre. Csudálkozék, hogy az mi légyen. Legottan egy nő, ki a malmot hajtotta, énekelni kezde. A püspök pedig elámulva odaszól Walthernek: Hallod-e Walther, miképpen szól a magyarok dudája (symphonia Ungarorum) és mindketten nevettek ezen ének felett. Csak ez az egy némber hajtotta a malmot, dalolása pedig magasra felment. A püspök, aki ezalatt lefeküdt az ágyba, még mindig maga elé nevetve odaszól: Walther, magyarázd meg nekem, micsoda dallamu éneklés ez, mely dalolásával szent olvasmányomat abbahagyni kényszerit? Feleli amaz: a dalnak modulációja az, a nő pedig, aki dalol, szolgálója annak a gazdának, akinél szállva vagyunk, aki urának buzáját őrli olyan időben, amelyben ezen a földön más őrlő-malmot feltalálni nem lehetne… Ó bámulatos dolog, mondja a püspök, miképpen kinlódik az emberi nem… Boldog ez a némber, aki másnak hatalma alatt állva, mégis vidám s ily jókedvüen, zugolódás nélkül teljesiti a köteles szolgálatot.“

Ez a beszélgetés (Lánczy Gyula forditása), amelynek olvasása közben szinte látja az ember abban a kis alacsony szobában az olajmécs világánál az ágyban fekvő szelid püspököt, amint a paplanra ereszti le szent olvasmányát és átdiskurál a másik külföldihez, hogy aztán kedvesen, öregurasan nevessenek a nótás magyar cselédlányon – ez a beszélgetés tulajdonképpen a legrégibb magyar zenetörténeti maradvány. A magyar zene kutatói ezzel szokták bizonyitani, hogy már Szent István korában is volt speciális magyar népdal, mert ha nem lett volna, akkor a püspök és a magister nem nevettek volna rajta és nem tünődtek volna azon, micsoda furcsa dallam is ez, quis istius melodiae cantussit. Maga a dal nem maradt meg, csak ez a kedélyes kritika. Elvégre ez is valami a kutató tudósok kezében. Ugyanez a kis beszélgetés más tekintetben is a legrégibb történelmi nyom: legrégibb nyoma annak, hogy valaki Magyarországon megszánta a dolgozó parasztot. A jólelkü püspök Velencéből hozta a szivnek ezt a kulturáját. És ugyanez a beszélgetés egy harmadik téren is a legrégibb ősi maradvány: ez volt, hogy profán módon fejezzük ki magunkat, az első szállodai beszélgetés, éjjel, az ágyban, két idevetődött külföldi közt, egyenes őse azoknak a beszélgetéseknek, amelyek mostanában folynak a dunaparti finom szállókban, nyitott ablak mellett, amelyen nyári éjjelen behallatszik a budai gőzmalmok bugása és a kávéházi cigánymuzsika. Csak azért iktattam ide bevezetésnek, mert szeretnék referálni ittjárt külföldieknek néhány furcsa, apró megfigyeléséről, nem nagyon kutatva, hogy igazuk van-e vagy nincs, nehány szokásunkról, amelyen ezek a külföldiek éppugy nevettek, mint kilencszáz évvel ezelőtt az olasz Gellért és a német Walther a magyar nótán. A zenetörténet ebből a nevetésből következtetett a magyar nemzeti zenére. Talán az általam feljegyzett nevetésekből is lehet valami magyar nemzeti sajátságra következtetni.

*

– Önök – mondta egy német ember – komikusok a folytonos kéz-fogdosásukkal. A kávéházban elmegy valaki az asztaltól s ahelyett, hogy meghajtaná magát és egy szóval bucsuznék, körüljár és összefogdossa mindenkinek a kezét. Aki eszik, annak miatta le kell tennie a villát. Aki olvas, annak el kell eresztenie az ujságot. Aki cigarettázik, annak hamar a szájába kell kapnia a cigarettát. A kézfogdosással mindenkit zavar a bucsuzó, de ugylátszik, hogy önök ezt nem érzik. Az utcán találkoznak egymással, kezet fognak. Minek? Mi akkor fogunk kezet, ha valaki a lakásunkon látogat meg bennünket, ha valaki elutazik vagy megjön, mi a kézfogásnak megtartottuk a komolyabb jelentőségét: mindig valami melegebbet, barátibbat, komolyabbat fejezünk ki vele. Azt hiszem, önöknek ilyen esetekben legalább is csókolózniok kell, mert a kézfogásuk már nem mond semmit. Arról nem is beszélek, hogy milyen nem gusztusos dolog egy délután husz-harminc idegen, meztelen kezet szorongatni. Nekem inkább az tünt fel Pesten, hogy milyen kevéssé komoly dolog ez maguknál s hogy mennyit molesztálják egymást vele. Azt hallottam, hogy itt sértés az, ha minduntalan nem fogom meg a kezét annak, akivel beszélek. Hát kénytelen voltam beletörődni. De kinevettek, mikor észrevették, hogy nekem le kell nézni a másik ember kezére, hogy merre nyujtja… önök oda se néznek, egymás szemébe néznek és mégis eltalálják egymás kezét valahol a gyomor magasságában. Sehol a világon nem tapasztaltam ezt. Idegessé tett, bántott ez a kéz-kultusz, komédiázásnak tartom, nem őszinte dolog.

*

– Azt a szót – mondta a másik idegen – hogy tisztességes ember, sehol nem hallottam annyiszor és olyan áhitattal kimondani, mint Budapesten. Sok emberről kérdezősködtem kollégáiknál, ismerőseiknél és ez a szó: tisztességes ember, egyiknél-másiknál mindig visszatért, mint valami nagyon fontos, nagyon különös, nagyon érdekes és nagyon ritka dolog. Abból, hogy önök ezt mily fontoskodással mondják, hogy mennyire ezt emelik ki egyik-másik emberüknél, arra kellett következtetnem, hogy önöknél ritkább példány a tisztességes ember, mint más országokban. De felvilágositottak, hogy ez csak egy romlott közéletnek a következménye. De amig meg nem szoktam a tisztesség vagy nem tisztesség kérdésének ezt a folytonos föltevését Magyarországon, addig ez a szokás azt a benyomást tette rám, mintha ilyesmit hallanék: „X. ur? Tisztaingü ember.“ Oly természetes bizonyos társadalmi osztálynál az ing tisztasága, hogy megdöbbentő volna, ha például egy képviselőről kérdezősködve egyszerre azt hallanám nagy komolyan, hogy: „… óh, annak tiszta az inge!“ És még valami. Azt tapasztaltam, hogy önöknél a „tisztességes ember“ cimhez elég az, ha valaki nem panamista, nem csaló, nem megvesztegethető. Holott az emberi tisztességnek csak ötödik, vagy huszonnyolcadik követelménye az anyagi érintetlenség. Azért mondom ötödiknek vagy huszonnyolcadiknak, mert közpályán előbb jön ez a követelmény, mint a magánembernél. De hogy a „tisztesség“ fogalmát majdnem kimeritse az anyagi korrektség, ezt csak Magyarországon tapasztaltam.

*

– Érdekes – ezt egy német ember mondta – hogy Pesten a férfiak egymás közt mily rettenetes disznóságokat beszélnek. Hiszen mindenütt a férfi-beszélgetésnek legalább a felét teszi ki az ugynevezett disznóság. De önök már észre sem veszik, hogy még politikai, irodalmi, társadalmi tárgyu vitáik is mennyire telitve vannak brutális hasonlatokkal, kifejezésekkel. Csak bámul a magamfajta német ember, (aki pedig Berlinben ugyancsak megszokta a brutálisan erotikus vagy egyéb módon nem női társaságba illő beszédet), ha hallja, hogy két magyar embernek a külpolitikai vitája is tele van disznósággal, de ugy, hogy a két magyar észre se veszi, hogy mit mond. Mikor én ezt először hallottam, nevettem, mert azt hittem, hogy az én mulattatásomra hasonlitják Montenegrót bizonyos helyiséghez, hogy különös viccből használnak minden állitmány helyett pornografikus igét. De aztán, hogy több ilyen férfidiskurzusban vettem részt, rájöttem, hogy ez speciálisan magyar férfi-stilus. Nem prüdéria, hogy ez feltünik nekem, mert nem bánom, akármit hallok, felnőtt ember vagyok, tudomásul veszek mindent. De végül már kómikussá vált előttem, hogy akármilyen társaságban maradtunk magunkra férfiak, rögtön záporként indult meg a disznóság, minden különösebb cél nélkül, csak mint egy külön nyelv, mint valami kifejezésbeli könnyebbség, mintha kényelmesebb volna igy a mondatszerkesztés, a visszavágás, az érvelés. A vitatkozásnak valami parasztos megkönnyitése az, hogy rögtön a gorombaságok után nyulnak, megelőzése annak, hogy a másik jöjjön elő az érdes kifejezésekkel. Hiszen természetes, az előadás könnyebb, rövidebb és pregnánsabb a közönséges embernek, ha szabadjára ereszti a száját és a legtitkoltabb naturáliák köréből egészitheti ki a mondatait. De városi embereknél ezt a segédeszközt ily nagy mértékben csak Pesten találtam.

*

– Pesten – mondta egy amerikai szinház-manager – annyira dicsérik egymást az emberek, hogy már senkinek nem hiszek semmit. Itt, ugylátszik, azt hiszik, abban áll a kollegialitás vagy a hazafiság, hogy nem mondanak egymásról kritikát a külföldi ember előtt, vagy talán sokan attól félnek, hogy az illető megtudja, mit mondtak róla a háta mögött. De a magamfajta amerikai emberre lesujtó benyomást tett, mikor minden iró, minden zeneszerző, minden szinész, akit mint üzletember véleményadásra kértem fel, férfias vélemény és okos emberhez illő kritika helyett valami rosszul felfogott és nem is őszinte kollegialitásból hidegen, érzés nélkül, de agyba-főbe dicsérte a kollegáját. Azt értem, ha valaki nem akar beszélni a kollegájáról, mert nem szereti a pletykát, vagy nem akar ártani senkinek. De elfogadni a felkérést, nyilatkozni és egyebet mint legfelsőbbfoku dicséretet nem mondani minden meggyőződés nélkül olyan dolgokról, amelyekről később ugyis kisül, hogy nem érnek sokat, ezt nem volna szabad tenniük. Szinházi, irodalmi, művészi társaságban tapasztaltam ezt. Végül az volt az érzésem, hogy egész Pest egy nagy összeesküvés, és nem hittem senkinek. Bécsben ugyanez a társaság szidja egymást, mint a bokrot. Ez legalább emberi gyöngeség és érthető. De ebben a hamis dicséret-özönben van valami gyávaság és megbizhatatlanság, amitől a józan külföldi joggal ijed meg…

*

Hamarjában csak ezt a néhány kis pesti nótát jegyeztem fel. Nem azért, mintha ezek volnának a nagy és komoly hibáink, hanem azért, mert ezekre igazán külföldi emberek figyelmeztettek. Nem is irom alá mindeniknél, hogy hiba. De a külföldi ember fülének, ugylátszik, mégis csak magyar nemzeti muzsika, magyarok dudája, symphonia Ungarorum, mint Szent Gellért az ágyban mosolyogva mondta.