Két szegény francia repülő-ember valahol fenn, a felhők között meggyulladt és olyan tiszta, fényes, fekete szénné égett, hogy – mint olvasom – aki letört belőlük egy darabkát, rajzolhatott vele fehér papirosra. Ilyenkor a francia aviatikus-világ megkérdezi a többit, hogy mit szól ehhez a dologhoz. A többi pedig már évek óta, tehát ez esetben is, azt mondja, hogy az ilyen meggondolatlan aviatikus megérdemli a sajnálatot, de nem jár ki neki a hősök tisztelete, mert nem az az igazi aviatikus, aki reklámért, egy „kunszt“ kedvéért, valami nagyszerü bátorságért hal meg, hanem az az igazi aviatikus, aki óvatosan, okosan, csöndesen dolgozik azon, hogy valaha az emberiség nyugodt biztonsággal repülhessen. A hires Pégoud, aki bukfenceket vet a levegőben, a vakmerő Chevillard, aki többet repül fejjel lefelé mint rendesen, nem népszerü alak a szakkörökben. Az igazi repülők ezeket bizonyos tekintetben megvetik, náluk sokkal többre becsülik például Blériot-t, aki egyet-kettőt repült, aztán végleg leszállott a gépről és most már csak az emberiség jövője számára dolgozik a gyárában: konstruál. Most már, alig néhány esztendei nyilvános élet után, az igazi aviatika belátta, hogy igaza volt az öreg Voisinnak, aki, mint a francia repülés egyik atyja, már régen kijelentette, hogy aviatikus csak kétféleképpen végezheti a pályáját: vagy leszáll örökre a gépről, vagy meghal. A francia aviatikai fellendülés azzal kezdődött, hogy az öreg Voisin törvényének, a lex Voisin-nek a második részét szerették jobban, azokat tisztelték a levegő hősei gyanánt, akik meghaltak a magasságokért. Most már ott tartanak, hogy haragszanak azokra, akik meghalnak. A ma elismerése az okosaké, az óvatosaké, azoké, akik leszálltak a gépről. A francia bátorságnak, a francia halálmegvetésnek legszebb erkölcsi bizonyitványa, hogy Párisban már nincs nemzeti gyász minden elpusztult aviatikusért. Maga a repülés-okozta halál puszta ténye többé nem imponál nekik. A lezuhantak és megégettek közül kiválasztják azokat, akik ártatlanul haltak meg s ezeket megbecsülik. Akik könnyelmüségből vagy vakmerőségből pusztultak el, azoknak nem jár ki a nemzet udvari gyásza. A halál annyira összeforrott az aviatika gondolatával, hogy most már minden eset reviziót követel. Mintha azt mondanák: „ravasz, hiu fráter, aki meghal, csakhogy az aviatika mártirjainak glóriáját megkapta!“ És nem adják meg mindeniknek. A glóriát nem kapják meg a merész bukfencezők, még ha az életükkel is akarják megvásárolni; a glória az okos, komoly óvatosaké, akiket egy váratlan széllökés vágott földhöz. Aki azért hal meg, mert rossz motort vagy kevés benzint vitt a felhők közé, az nem kapja meg tőlük a vértanu rangot, mert azt mondják, hogy rossz motorral nem szabad felszállni és akinek nincs elég benzinje, az maradjon a földön. Azt mondják: a világnak nem szenzációs vértanukra, hanem jó konstruktorokra van szüksége. Az elv igaz, jó, hasznos, sőt humánus. De bennünket, akik nem repülünk, meg kell hogy lepjen az a nagy filiszter-áramlat, amely ime, a világ legkönnyelmübb népét, a francia embermadarat is magával sodorta. Most már aztán igazán nem szabad a polgári elemet a filiszterségeért csufolni, ha a pilóták se tisztelik többé az egekbe törő szenvedélyt.

Körülbelül hatvan-hetven esztendeje, hogy a filiszterség gyülölete és az egyéniség, a fantázia, a szenvedély kicsapongásainak tisztelete virágjában állott. A jó Petőfi soha nem látott kalapokon törte a fejét s amikor rettenetes föveggel és tarkavirágos, fényes atlaszból varrott ruhában az utcán megjelent, mindössze egy-két megjegyzést kapott a barátaitól, de másnap már mindenki tisztelte ezt a féktelenségét. Pálffy Albert azt mondta róla az első napon: „Mikor ez a Sándor elénk jön, mindig van rajta valami, hogy az ember vele álmodik.“ De Jókai már azt mondja róla, hogy: „ez a különcség őneki mind illett, az az ő izlése volt, nem erőltette senkire.“ A tréfás Lisznyay, aki maga se volt filiszter, mert mikor mindenki feketében járt, ő világoskék, delivörös hajtókáju dolmányban, borzasan, nyakkendőtlen és fokossal a kezében sétált, igy gratulált Petőfinek egy szép költeményéhez:

– Sándor, te eget eszel és isteneket hánysz!

Viszont Petőfi se szerénységből vagy tiszteletből tette, hogy Vörösmarty Szózatát Pápán egy áhitatos gyülekezet előtt minden ok nélkül palócos kiejtéssel szavalta el, rettenetes komolyan, ugy, hogy eleinte az oldalukat fogták nevettükben az emberek, de végül annyira megbotránkoztak, hogy a szavalót ki akarták dobni.

Ilyeneken törték a fejüket s aztán este elmentek a hires Depscher-féle tejesboltba, ahol valamennyien tejet és vajat vacsoráltak, szépen elköszöntek egymástól s hazamentek tejjel teli bendővel veszettül részeg bordalokat irni. Ez volt az a kor, amikor a tisztes polgár a maga egyhangu életét nagyon szégyelte s az ágy alá bujt félelmében, mikor az ablaka alatt felharsant a „szent őrültségek“ dicsérete, amikor Victor Hugot és Shakespearet is nem azért imádták hazánkban, ami bennük örökkévalóan művészi, hanem isteni rakoncátlanságaikért, egetverő féktelenségeikért. Az egek ostromlásának ez a divatja szelid decrescendoban majdnem napjainkig tartott. Most azonban földet ért ez a decrescendo és egészen bizonyos, hogy a nagy ostrom többé nincs divatban. Vége. Lám, azok is megtagadják, akik pedig a szó szoros értelmében a felhők között járnak.

Ennek a leszállásnak, a földhöz való lassu közeledésnek egyik állomása – amely már igen közel esett a földhöz, de még tartotta a rokonságot a felhőkkel – volt az ugynevezett bohémség, amely különösen Pesten olyan károkat okozott, hogy az már egy jobbfajta szellemi sáskajárással is fölért. Ami a Petőfiék egetostromlásában szép volt, az az a bizonyos sokszor emlegetett morális alap volt, amelyről ezek az eget-zabáló és isteneket-hányó jó fiuk tulajdonképpen egy pillanatra sem mozdultak el soha. Megint a vezérükre, a legrakoncátlanabbra, a legféktelenebbre, Petőfire kell hivatkoznom, akiről bebizonyosodott, hogy mikor kiadójától az első nagyobb összeget kapta a verseiért, az egész pénzt, ugy, ahogy kapta, az utolsó krajcárig odaadta tönkrement öreg szüleinek, de viszont ugyanazon a napon ezt a verset irta:

Ugyanigy a Murger hires bohémjei is minden megbizhatatlanságuk, kisebb csalásaik, sőt tolvajlásaik mellett is keresztényi morálnak olyan elős talapzatán állnak az utókor előtt, hogy onnan nem fogják őket soha leráncigálni az álbohémek, akik gazdasági okoból bohémkedtek a pénzzel s akik éppen forditva dolgoztak: nem az erős morális érzéküket takarták el a bohém-csirkefogások tarka szövetével, hanem legtöbbnyire velük született aljasságokat szineztek, takartak ezzel a virágos kendővel, amelyről az emberiség már-már elhitte, hogy mindig gyermekien jó szivet, nemes, erkölcsösen tiszta lelket fed.

Ennek a decrescendonak az utolsó, a legmélyebb pontja kétségkivül az az eset, amely véletlenül szintén ezen a héten történt, mint az aviatikusok elcsöndesedése, Bécsben rendőrök hurcoltak el a szinpadi próbáról egy szinésznőcskét, aki a bohémséget már odáig vitte, hogy egyik ékszerészt a másik után csapta be sulyos ezrekkel. Ez is valamikor elengedhetetlen kelléke volt az egetostromló bohémségnek: a hitelező ügyes kijátszása. Emlékezetes a szinész esete, akit hitelezője, éppugy mint a bécsi kisasszonyt, a délelőtti próbán látogatott meg a szinházban s aki addig sétált a hitelezővel a szinpadon, amig az rá nem lépett a sülyesztőre, amikor is az egész társulat nagy gaudiumára a hitelezőt lesülyesztették a fekete pincébe. Valóságos legendakör alakult azokból az esetekből, hogy szegény költők, piktorok, muzsikusok és szinészek hogyan játszották ki a zord hitelezőt, aki a pénzéért jött jajgatni. És világosan észrevehető, hogy hatvan év alatt lejárta magát ez a zsáner. Ma már senki nem nevet ezeken a tréfákon, ha ma megtörténnek. Még a régiség ad nekik valami türhető zománcot. De ha ma csinál valami ilyet a „bohém“, az embereknek egyszerre eszükbe jut a hitelezési csalás paragrafusa és fanyar megjegyzések következnek. Az igazi jószivü és gyermeki lelkü bohémektől oly gyorsan vette át az emberiség söpredéke ezeket az ötleteket, amelyekkel anyagi haszon jár, ez a söpredék oly erősen bizott abban, hogy ezeknek az ötleteknek a romantikus és költői zománca megvédi őt ama szemrehányásoktól, amelyek a csalóknak és bármilyen vicces, de nyereségvágytól üzött kis gonosztevőknek kijár, hogy végül lejáratták azt is, ami ebben igazán vidám, igazán kedves, ifjui és megbocsátható volt – a bohémség az ő kezükön lassanként határvonallá vékonyodott, amely a vidám tisztességet a komoly büntetőtörvénykönyvtől választja el. A vége aztán természetesen az ilyen eset, mint a bécsi bohémkisasszonyé, aki addig bohémkedett a hitelezőkkel, amig egyszer csak eljöttek érte a rendőrök és a szinházból a dutyiba cipelték. S a vége az, hogy e pillanatban nincs bohém a világon, aki a kisasszony pártjára állana ebben az ügyben. A bohémek megunták az egek zabálását, miután annyi álbohém zabálta az eget azért, hogy jóllakjék. A bohémek éppugy elfiliszteresedtek, mint az aviatikusok. Valósággal fellélekzenek, amikor valamelyik nagy külföldi költőről vagy festőről azt olvassák valahol, hogy tiszta gallérban jár, példás családapa és pedáns ember. Ahogy az ember-madarak közt az ilyen rettenetes gondolat, mint aminő az oktalan halál, le tudta magát járni, sőt számukra boszantóvá lett, ugy járta le magát a művészet és irodalom bohémjeinél az emberi rendetlenség sok divatja, mert visszaéltek vele. A legszebb feljajdulásuknak Anatole France adott hangot, amikor Renan szobránál azt konstatálván, hogy ez a lángeszü ember nem volt zseniálisan rendetlen bohém, hanem pedáns ember, hozzáfüzte, hogy ezt természetesnek is találja, mert aki az isteni és emberi dolgok közt oly gyönyörüen megtalálta a világot teremtő és kormányzó rendet, az ugyan miért ne tudott volna rendet tartani az iróasztalán?