A legjobb osztrák irók egyike, Felix Salten itt volt Pesten, felolvasást tartott, egy-két mulatságon is résztvett, aztán hazament Bécsbe és onnan a Berliner Tageblattnak tárcát irt Budapestről. Nagy örömünk lehetett ebben az érdekes és szép tárcában, mert valóságos lelkesedéssel irt Budapestről Salten, egy kicsit szerette a politikánkat, eddig még külfölditől nem hallott értelmességgel és szimpátiával irt a magyar nyelvről s leirta azt a tettvágyat, lelkességet, hirtelen fellángoló vadságot, hangos és mégsem intenziv cselekvést, amit itt megfigyelt. Szeretettel irt rólunk, látszott, hogy néhány napi itt időzése alatt megfogta ennek a városnak furcsa és egészen speciális lendülete, de amellett nem dobta sutba ujságirói okosságát sem és alapjában véve igazságosan itélt rólunk.

Főként két megjegyzése ragadta meg figyelmünket. Az egyik, amelyben azt mondja, hogy szenvedélyes élvezők vagyunk. A másik, amelyben azt mondja, hogy rettenetes gyorsan fejlődünk, palotáink, boltjaink csak ugy nőnek ki a földből. Mikor igy konstatálja a gyors és intenziv élvezést és a rohamos vállalkozást, igaza van. Csak egyben téved. Nem ugyanazok élveznek, akik vállalkoznak. Meg kell neki magyaráznunk, – örülök, hogy alkalom van rá – hogy néhány ezer normális életü embert leszámitva Pest lakossága kétféle elemből áll. Hogy egészen megértessük magunkat, segitségül kell hivnunk két budapesti argot-szót. (Ez is jellemez bennünket: az az argot-nkat a tolvajnyelvből csináljuk). Az egyik szó a tutista, a másik a nimolista. A „tuti“ szó a francia tout-ból, az olasz tutto, tutti szavakból csinálódott és jelenti a mindent, a sikert, a pénzt, a szerencsét, a hatalmat, a tekintélyt, – ebből kifolyólag a tutista a minden-birtokos, a hatalmas, a pénzcsináló, a tekintélyes, az aranyláncos, a jófellépésü, a szerencsés, akinek minden sikerül, aki előtt minden nyitva áll. Tutista tehát Lánczy Leó, Khuen-Héderváry, tutista Carnegie és Beöthy László, a német császár és Csortos Gyula, mindenki, akinek szerencséje, ereje, hatalma van, aki divatban van. Ezzel szemben a „nimolé“ szó, amely a nem-ből, a nincs-ből, a nihil-ből, a niemand-ból csinálódott, jelenti a semmit, a pechet, a szomoru sikertelenséget, a divatból kimentséget, a hiábavaló küzködést, még ha tisztességgel és tehetséggel párosul is. Nimolista tehát a szegény ember, aki állásért jön könyörögni egy csomó jó bizonyitvánnyal, nimolista Justh Gyula, nimolista az orosz cár, szegény, nimolista az egész szerb haza, nimolisták Haverda, Jánosi és Vojta, ellenben tutista a királyi Curia, – hogy még érthetőbb legyek: a hercegprimás nimolista, gróf Mailáth György tutista, az irodalomban Petőfi nimolista, (fiatalság, tehetség, szegénység, boldogtalan szerelem, korai halál), Heinrich Gusztáv tutista (magas állás, gyönge tehetség, tekintélyes szakáll, lármás és ügyes fellépés, jó reklám), a festészetben Hollósy Simon nimolista (tehetség, élhetetlenség, szegénység, számüzöttség), László Fülöp tutista (ügyesség, összeköttetések, müvészietlenség, csinosság, élelmesség, gazdagság). Ime már maga a budapestianizmus, ez a keverék éjjeli, kávéházi-, artista-, pincér- és kocsisnyelv megcsinálta a választó vonalat a két nagy tábor közt, amelyből ennek a városnak a lakossága áll.

Komolyan megfogva a kérdést: a tutisták azok, akikről Salten azt irja, hogy palotákat, fényes üzleteket és vagyonokat csinálnak. Minden vagyon, amikor csinálódik, erőszakos uton csinálódik. Nagy és nagyon rendezett államokban. Németországban, Franciaországban, Angliában vannak vagyonok, amiket évszázadok hangyamunkájával gyüjtöttek nagyapák, apák és fiuk. Itt nálunk a vagyon egy-két év alatt csinálódik meg, hamar, amig él a vagyonszerző és ez nem megy erőszak és rablás nélkül. Itt fogja magát egy ember, nekimegy a pénzcsinálásnak, keresztültipor mindenen, megvesztegeti a hivatalnokot, a bankigazgatót, a házmestert, a városi üzletatyát, az álhirlapirót és vállalkozást csinál. Tönkreteszi a parasztot, kidobja a beteget, felrugja a szülő anyát, kistájgerolja a családot, elcsábitja a biztosállásut, elveszi a félkrajcáros hasznot a kisvállalkozótól, csal, lop, rabol és gyilkol, kirugja a kéregetőt, nem ad semmit semmiféle célra, csak rohan a vagyon után és véres erőszakkal, frakkos gazsággal, uzsorával, estélyekkel, automobillal, elszegényedett képviselők és megingott tisztességü hivatalnokok becsületének romjain meg is csinálja. A vagyon megvan husz-harminc év alatt, azalatt a nagy ragadozó, a Tutista megöregedett, megkapja az obligát vesebajt vagy arterioszklerózist, a sok börzétől, szivartól, izgalomtól, spekulációtól meghibban a szive, még vánszorog egyideig Nauheimban és a Margitszigeten, aztán meghal. Persze, a boldog Salten csak a palotát látja, amit épitett, meg a husz villamos lámpát, ami a boltja előtt ég. Náluk, Saltenéknál, Bécsben, az a palota már szürke a régiségtől, a fiu örökölte az apjától, akinek gyára van Csehországban és azzal szerezte a vagyonát, hogy nem fekete papirosba csomagolta a varrótüt, amit Délamerikába exportált, hanem piros papirosba és igy lefőzte az angolokat, akik jobb varrótüt csinálnak, de a római pápa kedvéért sem térnek el attól a szokástól, hogy fekete papirba pakolják a tüt, már pedig a délamerikai vevő különösen babonás és visszadobja a kereskedőnek a fekete csomagot, mint ezt egy kereskedelmi szaktudósitó jelentésében olvastam. Saltenéknél Bécsbe ugy csinálódik egy vagyon, hogy valaki talál egy bányát és azt kiaknázza, nálunk pedig ugy, hogy két tutista összeáll a kávéházban és azt mondja: ki kell tekerni ennek a Grünbaumnak a nyakát, csinálunk a kávéháza mellé egy nagyobbat, diszesebbet és őt tönkretesszük. Aztán majd ideadja olcsón az egész életét. A derék utleiró csak az éjjeli villanyfényben lobogó gyönyörü kávéházat látja. Én tudom, hogy Grünbaumnak ezért agyon kellett lőnie magát és most kinn fekszik a temetőben.

A Salten élvezői, tisztelt hölgyeim és uraim, az élvezők, azok a nimolisták. Itt az élvez, akinek semmije sincs. Elsején elfizeted a fizetésedet házbérre, szabóra, mosásra, hazaküldesz negyven forintot Böszörménybe mamáéknak, jön a suszter, a gázszámla, a gyerekeknek tandij és dr. Bővitett tanár ur számtanának uj kiadása, marad összesen tizennyolc koronád. Minden ember, akiben egy kis életismeret és belátás van, megmondhatja: nincs-e igaza a nimolistának, ha ezzel a tizennyolccal elmegy az orfeumba, megiszik hat üveg sört, küld egy forintot a cigánynak, hogy játszsza el a Csingilingi prütty cimü kuplét, aztán mielőtt hazatér, bemegy a Mahagóni-kávéházba és ott husz krajcárért megiszik egy csésze fekete piszoklét kávé cimén, elolvassa az összes estilapokat, annak az egynek kivételével, amit kilop a rámából, hogy legyen az ágyban mit olvasnia, körülnéz a bronzvereteken és a csiszolt tükrökön, megnézi a berakott japáni pimaszfát és az opálkék mümárványimitációs üvegmozaik-fittyfrász-asztalt, kéri az Illustrated London News-t, nem kapja meg, nem is nagyon akarja, elálmosodik, káromkodik kettőt csöndben, egyet hangosan, leakaszt egy jó prémes bundát, meglátja, hogy nem az övé, szeretné elvinni, megijed a börtöntől, ráfanyalodik a saját korpásgalléru részletfizetéses átmenetijére, megnézi az aprópénzét, van még van egy forint husza, ebből konflisba ül, hazahajtat, ott pofozkodik a kocsissal, följelenti, kap a rendőrtől egy unott gorombaságot, nem jön a házmester, aztán jön a házmester, aztán nem megy a lift, aztán fölmegy gyalog a negyedik emeletre és káposztaszag van és cselédszobaszag van és alvás-szag van és lefekszik aludni és elalszik és ő most egy vivőr volt, egy Lebemann volt, egy lump volt, egy élvező volt és a kitünő, okos és derék Salten véletlenül meglátta őt ma éjjel és azt irta róla a Berliner Tageblattba, hogy ő egy élvező, egy tüzes magyar élvező, sőt élvhajhász, aki keleti bujaságból és magyar lendületből tobzódott és élvezett és éjszakázott. – Pedig… pedig ő tudja, szegény, hogy ő egy nimolista és azért élvez, mert ha még csak nem is élvezne, akkor igazán a szeméten rothadhatna el attól a kulturától és attól a polgári kényelemtől, amit ez a tündérváros a szegény embernek nyujt. Tanukul hivom az ugynevezett élvezetek legközelebbi szemlélőit, az éjjeli mulatóhelyek tulajdonosait és pincéreit, hogy nem ez-e az igazság. Hogy nem a legnagyobb ritkaság-e Pesten, hogy egy gazdag ember költ pénzt éjszaka a hejehujahopp-kávéházakban, hogy nem kizárólag a kétforintos és hatkoronás cechelők tartják-e fenn az éjjeli életet, kivéve azt a két-háromezer sikkasztót, aki hetven-nyolcvan koronát is költ és akinek a sorsa a tavaszi lóversennyel dől el, mert tudniillik akkor vagy visszateszi a pénzt, vagy nem teszi vissza. Nem először konstatálom, de mert azóta csak még inkább meggyőződtem a valóságáról, ismételnem kell: ezek a kávéházi és orfeumi cechek, ezek a kerületi kaszinóbarlangokban elbakkarázott nyolcvan koronák és kilenc koronák és harminchét korona ötvenek nem egyebek, mint csupa elvetélt tőkék, tőkeembriók, amelyeket a párisi kistőkés elrak a postatakarékba vagy az ő kis bankjába, de amelyeket a pesti kispolgár elver, szétpofoz, még embriókorában megszül, mert nem érdemes neki kis-vagyont gyüjtenie, nem érdemes viselnie a kistőkével való terhességet kilenc és kilencven évig, mert ugyis kétszer annyit fizet a lakásáért, mint kellene, ugyis ötszörösen veszik meg rajta a hus, a kávé, a liszt, a kenyér, a közlekedés árát és végül ugyis csak nem a munkájából él meg, hanem valamelyik rabló tutistának a kegyelméből, vagy a sógora nagybátyjának a protekciójából, vagy abból, hogy egyszer tévedésből többet ad neki vissza a főpincér egy huszkoronásból, mint amennyi járna neki. Az egész kispénz-életnek ez a nagy irrealitása, ez a levegőben való lógása, ez a bizonytalansága, meg az a körülmény, hogy a nagy rablók épen az életszükségletekre: a kenyérre, a lakásra, a villamos vasutra, a világitásra, a marhahusra vetik magukat, ahelyett, hogy aranybányákkal svindliznének, ez teszi azt, hogy a kisember nem oszthatja be rendesen a pénzét, nem tehet félre, nem hagyhat a gyermekére néhány ezer koronát, ez teszi azt, hogy a kisember kénytelen beülni az Andrássy-uti kávé-zsinagógákba és estilap-bazilikákba, a Mahagóni-kávéházba vagy a dombovári Babáriba, ahol tüzes zsidó-angol-magyar népdalt harsog a cigány, akinek viszont már több tányérja van, mint hegedüje, – ez teszi azt, hogy a derék, pozitiv, reális és becsületes német iró megjelenik itt és látva a mondhatatlan kéjnek és az éjjeli kéjgyönyörbe való fulladozásnak ezt a hallatlan mértékét, ami abban áll, hogy Schwarc benn émelyeg a kávéházban még fél egykor, mert otthon nincs fütve és Schwarcnak lelóg a szája a nyomortól, a nem-fürdöttségtől, az adósságtól, a holnapi lejárattól és attól a szégyentől, hogy délután fél kettőkor rendelt egy pikkolót, azóta semmit, a cukrot zsebredugta és ahányszor dombovári Babári a tányérral rá akart mosolyogni, kiszaladt a toalettbe s mivel mindehhez négy ivlámpa ég és dombovári Babári a Grünermarcsa-indulót vágja és mert a kávéházban meleg van és bűz van, azért Schwarcnak azt kell magáról olvasni a Berliner Tageblattban, hogy ő egy élvező. Egy keleti buja. Egy palotaépitő. Holott ő tudja, én tudom és mi tudjuk, hogy ő egy nimolista. És Weisz Manfréd és Lánczy Leó és gróf Károlyi Mihály három tutista. De ezeket nem is látta élvezni Felix Salten.

A világért se higyje senki, hogy ezt az igazán kitünő és a világirodalomban is jelentős irót ki akartuk csufolni a Budapestről irott tárcájáért. Köszönet és hála neki, amiért a maga irói hirnevét és tehetségét, ha csak egy napra is, de a mi városunk szolgálatába állitotta. Ő a rólunk irott tárcája alcimeül ezt adta: „eine Ansichtskarte“. Egy képes levelezőlap. És megirta hozzá a szöveget. Legyen szabad nekünk, bennszülötteknek, ehhez a képeslevelezőlaphoz ezennel liferálni a képet.