Heltai Jenő a maga szelid és bölcs módján megmondta egyszer a Pesti Hirlapban mindnyájunk véleményét a jótékony pumpokról, versben. Kénytelen vagyok ennek dacára megénekelni ezt a témát, mert, komolyan mondom, nincs az a járvány, amely az idén jobban és szorgalmasabban pusztitott volna hazánkban, mint épen a jótékony pump, az isten tartsa meg. Az idén jótékony volt mindenki, akinek csak ép volt a lába. Azt hiszem, ha annyian adtak volna pénzt jótékony célra az idén, amennyien gyüjtöttek, már minden humanitárius egyesület kiakasztotta volna a Megtelt-táblát. Jótékony volt itt a jószivü uzsorás, a szőrösszivü és prémesmáju emberbarát, jótékony volt a háziur, aki miután letette a bicskát, amelylyel megnyuzta a negyedik emeleti lakókat, fölvette a perselyt és gyüjtött a hajléktalanoknak, jótékony volt a szép hölgy, aki minden szezonban öt-hatszáz korona gombostü-pénzt csinál magának ilyen gyüjtésekből, jótékony, természetesen gyüjtőleg jótékony volt báró Keserves, akinél ötforintos koldusok egyebet még, mint pofont a lakájtól, nem kaptak, jótékony volt smuckai Smutzigh udvari tanácsos és tüdővész-közangyal, aki még egyet-kettőt gyüjt néhány évig, hogy ezzel is megszolgálja a magyar nemességet, amit ezen a cimen husz krajcárral olcsóbban kapott, jótékony volt a főpincér, aki az én bőrömre az elaggott markőrök üdülőházának második billiárdtermére gyüjtött egy papagájszinü levélbélyeggel, amit a számolócédulára ragasztott, amire az volt nyomtatva, hogy négy fillér, amiért felszámitott négy krajcárt, fizettetett érte nyolcat és rossz visszaadás utján hozzávett tőlem még kettőt, gyüjtött a szinésznő, aki már nem kap szerepet, tehát szalonokban mint jótékony angyal vigyorog ki savanyu arcot vágó öreg urakból néhány koronát, amit a nevezett vig aggastyánok csöndesen elmormolt átkokkal füszerezve nyujtanak át, jótékony volt ősz nagyatyám, aki Isaszegnél esett el, de fölkelt és most hosszu fehér álszakálla révén elnök a kutyahamvasztás szent ügyét előmozditó egyletben, jótékony volt pici unokám, aki persellyel a kezében jár éjjel a Helvecia kávéházba és szeparéba viszi a cigányt, jótékony volt unokaöcsém, aki elvállalta, hogy én jótékony cél érdekében dijtalanul olvasok fel az ő kaszinójukban, jótékony volt morganatikus nagybátyám, aki megkért, vegyem rá a Góth-párt, hogy ingyen utazzék az északi határra az ottani gyomorhurut ellen küzdő egylet külön e célra készült hangversenyére, jótékony volt itt én édes uram isten mindenki, aki tehette, mindenki, aki másvalakit be tudott ugratni valami munkába, pénzkiadásba vagy nehéz szolgálatba a jótékonyság ürügye alatt, röviden és őszintén: jótékony volt itt mindenki, aki egy krajcárt sem akart adni jótékony célra és ezt ügyesen óhajtotta leplezni.

El kell mondani a szép régi anekdotát, mert még soha ugy nem passzolt, mint ahogy most passzol. Akik ismerik, ne olvassák el. Áll a szegény zsidó Bécsben az utca sarkán és keservesen sir. Arra megy egy másik izraelita és megszólitja:

– Miért sir, szegény ember?

– Miért ne sirjak – mondja az – mikor tizenhárom gyerekem van, tizenkettő betegen fekszik, a feleségem halálán van és nekem nincs egy megveszekedett krajcárom sem.

– Mennyi pénzzel volna magán segitve, jó ember?

– Ezer forinttal.

– Jöjjön – mondja a jószivü – én magának egy félóra alatt megszerzem az ezer forintot.

Az ámulva megy vele, ez meg vezeti, egyenesen az öreg Rothschildhoz. Fölmennek hozzá, a jószivü bemutatja a siró embert s megmondja, hogy ezer forinttal segitve van rajta. Rothschild benyul a zsebébe, kivesz ezer forintot, odaadja a siró embernek, aki hálát rebeg és elrohan. A másik ott marad és némán áll Rothschild előtt. Áll, áll, áll. Azt mondja neki Rothschild:

– Hát maga mit vár?

– Mit várok? – mondja ez, – hogy mit várok? A proviziót várom. Hiszen én hoztam a pasast!

Ebben a viccben már ezer évvel ezelőtt, amikor először hallottam, azt találtam jónak, hogy a jószivü ember pasasnak nevezi a koldust. A vicc tulajdonképen abban a perverz ötletben rejlik, hogy attól kéri a proviziót, aki ezer forintot adott. De a perspektiva, az emberismeret és a világbölcsesség ott van, hogy a koldust, aki kér és kap, baleknek, pasasnak, áldozatnak, olyannak tekinti, mint aki az üzletben alul maradt. Hogy nem az a balek, akitől kipumpolnak ezer pengőt, hanem az, aki kapható arra, hogy Rothschild rajta kimutassa a jószivét. És ezzel egyszeribe jogosultnak is látszik előttem, hogy proviziót kér, hiszen oly ritka példányt hozott, hogy igazán tiszta nyereség, jó üzlet, sőt uzsora volt Rothschild részéről az, hogy ennek csak ezer forintot adott.

Nem akarok egy jótékony egyesületet sem megsérteni, de valóban vannak köztük kitünő pasasok, amelyek rettenetes betegségekről vannak elnevezve, jó fejős teheneknek, amelyeknek nem lehet ellentállni és amelyeken mindenki olcsón elégitheti ki a jótékonysági viszketegét, amely természetesen száz eset közül kilencvenkilencben nem abból áll, hogy az emberben viszket valami abban az irányban, hogy adjon, hanem abból, hogy neki viszket a szegény ember tenyere és ő megy gyüjteni helyette. Már most épen ezeknek az embereknek a nagy serege, épen ez a néhány ezer ur és hölgy, aki szenvedéllyel gyüjt, ez áll őrt a magyar jótékonyság kapujában és ez háborodik fel akkor, ha valaki a jótékonyságnak e neme ellen mer felszólalni. Ezek azok, akkik szőrösszivünek nevezik azt, aki kidobja őket az iveikkel és a perselyeikkel, ezek azok, akik minden ilyen cikk után, mint aminő ez is, névtelen levelet irnak az irónak, hogy cinikus és szivtelen kutya ön, sajnálja a pénzét a szegény embertől ön, holott pezsgőt zabál ön és fütött szobában feküdjön betegen ön, ne éljen sokáig ön és hulljon ki a haja önnek, iró ur. Ezek azok az emberek, akik ezeket irják és én mondhatatlan kéjjel olvasom el e leveleiket, mert látom belőlük, hogy megpukkadnak a dühtől, ha van valaki, aki a kis kártyáikba néz és aki a körmükre üt. És ezek az emberek a maguk sokaságával és sokféleségével, mert vannak köztük méltóságos, kegyelmes urak és asszonyok és vannak köztük szegény emberek is, oly hatalmas falankszban állnak velünk, pumpolandó emberiséggel szemben, hogy igazán nagyfoku elkeseredés szülte kényszerü bátorság kell ahhoz, hogy megmondja nekik az ember a véleményét.

Most pedig, hogy kellőleg kigorombáskodtam magamat velük, itt következik rövid pontokba foglalva az a bizonyos vélemény, amit meg szeretnénk mindnyájan mondani nekik.

1. Jótékony ember Magyarországon nem az, aki pénzt ad a jótékony célra, mert annak más neve van, az a smucig disznó. Az sem jótékony ember, aki kapja a pénzt, mert annak is más neve van, annak neve: „maga örüljön, hogy él és örüljön, hogy ennyit kapott, mert ha még egy szót szól, soha többé egy vasat sem kap az egylettől, hálátlan kutya“. Ez az ő neve. A két lény közt, a smucig disznó és a hálátlan kutya közt áll a jótékony ember, ez az, aki se nem ad, se nem kap, hanem közvetiti a smucig és a hálátlan közt az üzletet s ebből legtöbbször erkölcsi, de néha anyagi hasznot is huz. Mit szépitgessük a dolgot. Ebből él.

2. A jótékony ember nemcsak kéri, de meg is kapja a proviziót Rothschildtól. Mert ki a Rothschild? Én vagyok, te vagy, mi vagyunk, ti vagytok. Aki két krajcárt dob a perselybe, az egy Rothschlid-rész, és mi tizezren, akik adtunk, együtt egy Rothschild vagyunk, aki felé a jószivü emberbarát kinyujtja a kezét provizióért és mi meg is adjuk azt neki köztisztelet, magyar nemesség, udvari tanácsosság, magas tiszteletbeli állás, fényes jubileum, vagy gyönyörü temetés formájában. Igenis, itt látszik tisztán és világosan, hogy az adakozótól jár a provizió és mi adunk neki népszerüséget és országos hirnevet, nem azért, mert szeretjük és tiszteljük, hanem, mert ő az, aki a mi lelkiismereti furdalásainktól, amelyek abból állnak, hogy mégis aljasság az, hogy amikor én a Hungáriában cigányzene mellett vacsorázom, azalatt az Angyalföldön késsel vágják el a torkát egy szegény vándorlegénynek, mert ötven krajcár van nála, – e lelkiismereti furdalásaiktól, mondom, megszabadit minden héten és még hozzá aránylag olcsón, mert csak néhány koronát kell érte fizetnünk.

3. A jótékony ember Magyarországon proviziót huz a szegény embertől is, aki elé nagyképpel odaáll, mikor odaadja neki az én pénzemet. És ha semmi egyebet nem vesz tőle, mint azt, hogy abban a pillanatban ő képviseli az örömtől siró szegény koldus előtt az emberiség szivét és a Krisztus tanitását, már ezért is megérdemli, hogy bekötött szemmel a kaszárnya udvarára állitsák, egy sirgödör elé és husz katona töltött fegyverrel vegye őt célba, majd a vezénylő tiszt parancsszavára odarohanjon hozzá és jól összevissza pofozza. Én láttam gyerekkoromban egy ünnepélyt, amikor egy egyesület felruházott szegény gyermekeket abból a pénzből, amit a jobbmódu iskolásgyerekektől szedett be szigoruan. Egy császárszakállas ur, aki maga bizonyára nem adott a dologhoz többet két hatosnál, oly sugárzó mosollyal adta át a csizmákat a siró szegény embereknek, oly fenkölt ábrázattal inkasszálta a szegény anyák köszönetét, oly kéjjel engedte megcsókolni a kezét, oly kéjvágyóan élvezte ki ezeket a perceket, hogy azt hiszem, istennek képzelte magát, aki a mennyekből szállt le csizmát és bekecset hozni az éhező kisfiuknak, miközben józan és egyszerü gyermekszivemre már akkor oly undoritó benyomást gyakorolt, hogy szerettem volna rákiáltani: „mit csókoltatja a kezét, hiszen mi adtuk össze a pénzt és aki nem hozta el csütörtökön, az „be maradt zárva“.

4. Röviden összefoglalva az előző három pontot: ezen a világon semmi téren nem áll oly magas polcon a közvetitő, mint a jótékonyság terén, természetes tehát, hogy e az a pálya, amelyen senki sem bolond a kinálat vagy a kereslet pártjára állni, ha karriert akar csinálni, hanem mindenki a közvetités felé törekszik.

5. A magyar és speciálisan a budapesti jótékonyság az, amely megcsinálja a professzionátus szegény ember tipusát.

Miért? Mert nálunk nem ugy van, hogy előbb van valami baj, amin segiteni kell és aztán ehhez a bajhoz alapitanak egy egyletet, hanem forditva van. Előbb összejön husz ember, aki fel akar tünni, szerepet akar játszani, elő akar lépni a hivatalában, kormány-elismerést vagy királyi kegyet óhajt, ezek huszan megcsinálják az egyletet, aztán keresnek hozzá valami betegséget vagy nyomoruságot és mikor már ez is megvan, keresnek a nyomorusághoz szegény embert. El tudom képzelni, hogy vannak szegények, keresett, szépszakállu öregek akik nagyobb dijért inkább az uj egylettől hagyják magukat segélyezni és biztos tudomásom van róla, hogy épen a szegény gyermekeket felruházó egyletek és asztaltársaságok ugy csábitják el egymástól a segélyzendőket, mint a football-egyletek a jó játékosokat.

Ezeket óhajtottam tisztelettel lemondani e sulyos napokban, amikor báró Keserves feltünési viszketege nem énrám bizza, hogy egy szegény kollégám házbérét szép titokban kifizessem és e tudatban nyugodtan dobjam ki azt a két bárónét, aki reggel felkölt egy persellyel, hanem aki megköveteli tőlem azt, hogy azokat a célokat szolgáljam koronáimmal, amely célokért ő előbb királyi, majd udvari tanácsosságot kap és ha a lánya férjhezmegy, akkor a lapokban mint ismert emberbarát szerepel. És aki megrevolverez a jótékonyság gondolatában rejlő erkölcsi hatalommal, aki feltételezi rólam, hogy meg se merek mukkanni az ő svindler kis játékait látva, mert félek attól, hogy cinikus gazfinak fognak tartani s azt irják nekem névtelen levélben, hogy smucig és szivtelen kutya ön. De nem bánom, jól esett egy kicsit megmondani nekik. Ne legyen nekik se fenékig tejföl.