Valahányszor szidnak bennünket a külföldön, mindig ujra meg ujra sürgetjük valami nemzetközi sajtóiroda fölállitását, amely magyar ügyekről informálná a külföldet. Az csak természetes, hogy igen hosszu ősz szakállunk lesz, amig végre egyszer csak majd akad egy magyar kormány, amely belátja ennek szükségességét. Addig is majd csak sürgetjük a dolgot, elvégre nekünk ez a kötelességünk. De egy vidám és néminemüleg fantasztikus esetet idejegyzek, talán föl tudja majd használni száz év mulva az, akit megbiznak Magyarország és a külföld viszonyának tanulmányozásával.

Van egy ismert és sok pénzt kereső, sőt igen tehetséges angol iró, akit ugy hivnak, hogy Louis Napoleon Parker. Nehány évvel ezelőtt elő is adták a budapesti Nemzeti Szinházban egy darabját. A biborost. Ezzel a Parkerrel szerencsém volt egyszer, személyes ismeretséget köthetni és egy órácskát együtt tölteni vele, amely órának történetét itt az emlékirat-iró pontosságával szeretném előadni.

Egy hajó fenekén ismerkedtünk meg. A hajó Doverből ment a francia part felé és én egy angol szinész ismerősömmel a nagy szél elől a hajó fenekére huzódtam, ahol már többen ültek kis asztalok körül és whiskyt ittak szódával. Egy kis asztalnál egyedül ült egy idősebb, sokat-élt arcu, hivatalnok-külsejü szerény ur, őszes nagy bajusszal, szemére huzott kalappal. Azt mondja a szinész:

– Ez az ur Louis Napoleon Parker, a hires iró, az angol publikum kedvence. Akar megismerkedni vele.

– Hogyne, hogyne – mondom örömmel és már megyünk is az asztal felé. A szinész bemutat, leülünk, mi is kapunk jó petroleumszagu hajó-whiskyt és kifejlődik valami unott, fanyar diskurzus közöttünk. Megtudom, hogy Parker ur Párizsba megy egy darabot megnézni. Ha a darab tetszik neki, átdolgozza London számára. Parker ur roppant mogorva és üzletszerü, e pillanatban én ugy érzem magamat, hogy százmillió mértföldnyire vagyok hazulról, a szép Pesttől, a sárga villamosoktól, a Lánchidtól, az Oktogontól, mindentől, amit szeretek. Itt ül velem szemben egy fanyar öreg angol üzlet-iró és kérdezgeti tőlem, hogy mennyit jövedelmezett Amerikában az a darab, amelynek szerzője vagyok. Elmondom, hogy magyar vagyok és az én kormányom nem tartja kötelességének az állampolgárai érdekeit védeni, tehát a magyar irónak a kutya sem fizet szerzői tiszteletdijat Amerikában.

– Hogyan, ön magyar? – kérdezi egyszerre vigan Parker mester.

– Az vagyok.

– Hisz akkor bizonyára tudja, hogy nekem adták a National Theaterben egy darabomat, a Biborost.

– Hogyne tudnám.

– Érdekes – mondja – Magyarország vidám ország lehet.

– Elég vidám – mondom – de miért épen a vidámságot méltóztatik kiválasztani nemzeti tulajdonságaink közül?

– Mert nekem egy nagyon furcsa esetem volt a magyarokkal.

– Halljuk.

– Előadták a darabomat az önök Nemzeti Szinházában és miután én előfizettem egy vállalatnál arra, hogy megkapok minden kritikát, amely a világ bármely részében előadott darabomról szól, megkaptam a magyar kritikákat is. Persze, nem értettem őket és nem volt senki, aki leforditott volna nekem csak egyet is. De két-három németnyelvü kritikát is kaptam és ezek közül az egyik nagyszerü volt.

– Nagyszerü? Mennyiben?

– A kritikus lerántotta a darabomat a sárga földig. Összeszidott, megirta, hogy nincs tehetségem, hogy a darabom tákolmány, de ezt én már mind megszoktam, az ilyesmi nem bánt. De a végére egy viccet irt, ami megmaradt az emlékezetemben.

– Nos?

– Azt irta, hogy aki ilyen rossz darabot ir, minek hivják azt Napoleonnak? Mert ha valakit Napoleonnak hivnak, az már irjon jobb darabot. Mit szól ehhez?

– Nem rossz – mondom – a kritikusnak kötelessége a közönséget nemcsak tanitani, hanem mulattatni is, és ha ő igy akarta mulattatni a publikumát, ehhez is joga van. Különben is nálunk a német sajtó hatása alatt a kritika egy része a tréfálkozásra adta magát, amit a publikum nagyon szeret.

– Igen ám – mondja ravaszul Parker bácsi – csakhogy én levelet irtam ám ennek a kritikus urnak.

– Mit irt neki?

– Körülbelül a következőket irtam: Tisztelt uram! Olvasom az ön igen tisztelt kritikájában, hogy kifogást emel a nevem ellen. Vegye tudomásul, hogy mikor arról volt szó, hogy engem milyen névre kereszteljenek, ámbátor jelen voltam, nagyon kevés beleszólásom volt a dologba, valójában pedig meg se kérdeztek, hogy milyen nevet akarok. Tehát igazságtalan hozzám, mikor olyasmiért hibáztat, amiért nem vagyok felelős. Ellenben engedje meg biztositanom arról, hogy ha fiam születik és arról lesz szó, hogy milyen névre kereszteltessem, akkor önt, igen tisztelt uram, sürgönyileg okvetlenül meg fogom kérdezni és szives tanácsa szerint fogok eljárni. Tisztelettel stb.

– El is küldte a levelet?

– El. Sőt választ is kaptam rá. A magyar kritikus ur olyan gyönyörü angolsággal irt és olyan kedves levélben exkuzálta magát, hogy azóta már nem haragszom rá, sőt, ha akarja, azt is belátom, hogy igaza van.

– Szóval ezért mondja ön, hogy Magyarország vidám ország.

– Ezért.

A többi, amit diskuráltunk, nem tartozik ide. Majd elbucsuztam Parker mestertől és azóta se láttam. Persze, Pestre érkezve, az első alkalommal megkérdeztem azt a kollégát, akiről a történetben szó volt, hogy igy történt-e az eset. Valóban, igy történt.

Az egész nem valami szenzációs eset, de egy bizonyos. Hogy Parker ur szemében Magyarország most már vidám ország marad egy időre. Itt történhetik, ami akar, ő olvashat arról, hogy itt forradalom van és hogy földrengés dul, ő ilyenkor mindig el fog mosolyodni és azt fogja mondani, hogy Magyarország vidám hely, mert ott az ő nevét kifogásolták. Magyarország fejlődhetik, ujra feloszthatja a földbirtokot az állampolgárok között, uj törvényeket hozhat, háboruba keveredhetik, Parker bácsi számára egy névkicsufoló ország marad, ahol az egyszerü szántóvető paraszt egykedvüen ballag ekéje mögött és azon tünődik, hogy miért hivják őt Napoleonnak, este pedig a falu alján összegyülnek a menyecskék és a betyárlegények és szenvedelmes vitát folytatnak arról, hogy elég jó darab-e a Biboros ahhoz, hogy a szerzőjét Napoleonnak hivják. Ami természetes is, mert például egy igen okos ember egyszer azt mondta többek hallattára, hogy Flórenc a világ legutálatosabb városa, mert egyszer ő ott járt és akkor egy Csákvári nevü szinész harminc forint erejéig pumpolta őt meg ebben a városban, amely harminc forintot soha életében nem kapott meg. Az emberek nem bolondok, hogy objektivek legyenek és mindenki a szerint szereti Ostendében a tengert, hogy nyert-e a bakkarán, vagy nem. Igenis, mondják az emberek, én vagyok a világ közepe és tőlem függ, hogy Magyarország milyen ország, tőlem függ, hogy Flórenc gyönyörü-e, avagy utálatos.

Már most oda szeretnék kilyukadni, hogy mi, magyarok, mindig csak ugy csináltuk a nemzetközi rokonszenvet, hogy egyes emberek, vagy testületek ilyen szempontjainak alávetettük magunkat. Kollégám, a kritikus sietve exkuzálta magát Parker mester előtt, nehogy az rossz véleménnyel legyen a magyarokról. Ha idegen ujságiró jelentkezik nálunk, az Otthonban meg az Ujságiró Egyesületben ünneplik, kocsikázni viszik, szabadjegyet szereznek neki, kifizetik a fiakkerét, Radics Bélával huzatnak a fülébe, meghivatják ebédre előkelő emberekhez és azt hiszik, hogy ezzel most már minden rendben van. Pedig ha elutazáskor a vasuti kalauz mindössze csak két másodosztályu gorombaságot vág a fejéhez ennek az idegen ujságirónak, akkor már hiába huzta Radics és hiába ünnepelt az Otthon, hiába adta az ebédet a főur, mert akkor már Magyarország egy rossz ország, ahol gorombák a kalauzok. A hires angol Nyolcvanas Klub tejben-vajban fürdött, mikor kirándult Magyarországra. Abban az időben nem volt szebb nemzeti feladat, mint a Nyolcvanasokat mézben füröszteni. Közben pedig Scotus Viatort, a magyarbántó angolt, valahonnan kidobták, ahová be akart menni jegy nélkül, s erre a kis öreg akkorákat döfött az angol sajtóban Magyarországba, hogy ha a Nyolcvanasok mind a kilencvenen egyebet se tennének életük végéig, csak a magyar hazát dicsérnék, akkor se lehetne jóvátenni ezt a kidobást.

Az volna a helyes, ha ezzel az ugynevezett személyes rendszerrel szakitanánk. Arról nem is kell vitatkozni, hogy ez a rendszer ránk szabaditja a világ összes zsaroló álhirlapiróit és álutazóit, pedig azok jobban tudnak zsarolva álhirlapirni, mint a mieink, és nem is elégszenek meg öt koronával. De a maga minden tiszteletreméltó buzgalma mellett gyerekes és ostoba az a módszer, amely egyenként és nyolcvananként akar barátokat fogni a magyar ügynek Európában. Igenis, itt határozottan, sőt arrogánsan kell fellépni. Ez a naiv vendégünneplés nemcsak, hogy nem használ, hanem egyenesen árt. Azt mondják: micsoda szomoru hely lehet ez, ahol igy szeretik az idegent. Szép, szép a vendégszeretet, de egy antipátiát, amely épen a világ vezető országaiban van elterjedve ellenünk, nem ilyen szelid kis eszközökkel kell legyürni. A tapasztalás mutatja, hogy meg vagyunk ijedve és ha itt egy idegent baj ér, azonnal tüzzel-vassal büntetjük azokat a gazokat, akik az idegent például meg merészelték zsarolni. Ugyan kit zsaroljanak szegény zsarolók, ha nem az idegent? A párizsi kocsis nem az idegent zsarolja? Az olasz hordár nem az idegennel gorombáskodik? Sem Franciaországban, sem Itáliában nem kényeztetik el ugy az utast, mint itt. És itt ugy elkényeztetik, hogy mindenik azt hiszi, ő most meghóditandó ellenfél, akinek lesik a gusztusát, aki roppant fontos személy és akinek kötelessége végül kimutatni, hogy ő milyen kulturális és szidni ezt a szomoru országot. Határozott, sőt arrogáns föllépés alatt értjük azt, hogy nem kell ilyen nagyon törődni egyesek megelégedésével. Nem kell igazat adni például annak a német főkonzulnak, aki ránk recscsentett, mert csaló magyar kereskedők Németországban fogtak balekeket. Spanyolországból évtizedek óta fogják a baleket az örökség-svindlerek, de nem hinném, hogy egy főkonzul, vagy nagykövet ezért meg merte volna Spanyolországot fenyegetni. De akik igy minden alkalommal kimutatják, hogy milyen fontos nekik egyesek rokonszenve, akik magyarán szólva igy elkényeztetik a külföldet, mint mi, azok megérdemlik, hogy igy bánjanak velük. Ha annak a rengeteg pénznek a feléért, amely itt vendégünneplésre megy el, egy komoly és harcias sajtóirodát állitanának fel, sokkal többet használnának a magyar ügynek. De amig beugrunk egyeseknek, amig a Parkerek és társaik privát érzékenységét összetévesztjük a világ rólunk való véleményével, addig mindig ki vagyunk téve a megdorgálásoknak. Az, hogy valaki haragszik ránk, még nem elég ok arra, hogy kibéküljünk vele. Mi pedig minden külföldivel folyton kibékülünk. Az élet ugy van berendezve, hogy a haragosokat néha meg is kell ütni. Ebből az önérzethibából ki kell gyógyulnunk. Ha nem érzi jól magát itt a külföldi, hát nem érzi jól magát. Ha nem tetszik neki, ne jöjjön többé ide. És ha bánt, ha rosszat és hazugságot pletykál rólunk, hát ne béküljünk ki vele, hanem, hogy egészen népiesen szóljak, üssük kupán. Már csak azért is, mert ettől rendszerint meg szokott jönni az embereknek az eszük.