– Mi ez? – hápogta rémülten.

A titkár felelt:

– Az Aruvimi-erdő. Ennek a tulsó végén van a kijárat.

– Amely Braunauer urhoz vezet?

– Dehogy. Braunauer ur nem bolond, hogy igy nehezitse meg a hozzá való eljutást. Az erdő két kilométer hosszu, akkora, mint a Margit-sziget, vagy mint az egész Andrássy-ut. Aki idáig eljutott, mint ön, aki látta a tisztességes hivatalnokok könyáztatta nyomoruságát és a megvesztegethetők parfümös jólétét, mint ön, az előtt most két ut áll.

– Vissza nem lehet menni?

– Nem. Az ajtó emez oldalán nincs kilincs.

Lajos rémülten nézett hátra. Valóban, a sulyos vasajtón semmi nem volt. A titkár megtörülte izzadó homlokát és folytatta:

– Két ut van. Az egyik megkerüli ezt az erdőt, sima és kavicsos, ez egyenesen Braunauer ur megvesztegetési irodájába vezet. A másik ut maga az erdő. Mert a másik kijárat a szabadba vezet. Csakhogy akkor ezen az erdőn kell átvágnia magát…

Szomoru mosollyal mutatott a feneketlen, sötétzöld sürübe.

– És ha ezen átvágom magam? – kérdezte Lajos.

– Akkor hazamehet.

– És ha nem tudom végigvágni rajta magamat?

– Akkor mindig visszatérhet a sima utra, mert ameddig vágta magát, addig nyomot vágott s ezen mindig visszajöhet. Mikor a cég ezt a panamagyárat épitette, akkor azért csinálta ide ezt az erdőt, mert ezzel akarja megtörni az utolsó, eddig még megmaradt energiát az idejövő emberben. Valamikor régen H. M. Stanley ur, egy egyszerü angol hirlapiró, az igazi afrikai nagyerdőn, amely az Aruvimi-folyó irányában halad a Kongótól a Nilus felé vezető földrészen s amely még dusabb, vadabb, sötétebb és gyilkosabb mint ez, keresztülvágta magát, késsel, baltával, hirlapirói ambicióval, az angol utazó kegyetlen és hóditó józanságával. Tehát ez emberi munka. Ha ön igazán tisztességes és a látottak után még mindig maradt önben annyi erő, hogy ne a boldogsághoz vezető sima utat, hanem a boldogtalan szegénységhez vezető ezt az erdőt válassza, akkor vágjon neki. Cégünk ugyan még akkor sem mond le önről, mert eddig még azok a kivételek is akik nekivágtak, szépen rendre visszajöttek. De rábeszélnem önt itt már egyik utra sem szabad. Sőt, én önt itt már elhagyom.

– Elhagy?

– Ugy van, ez a szabály. A végső habozás pillanatában az áldozat egyedül marad. S akármelyik utat választja, egyedül megy rajta. Isten önnel!

– Ne, ne… – nyögött Lajos – ne hagyjon itt!

A titkár nem felelt. A vasajtó mellé lépett és egy másik kis ajtót nyitott ki, amelyet eddig Lajos észre sem vett. A kis ajtó mögött szép mahagóni lift volt, piros bársony pamlagocskával, csiszolt tükrökkel, villamos lámpával és egy üveglap alá szögezett használati utasitással. Lajos szólni akart, de az ajtó becsapódott az orra előtt és Lajos az egyre távolodó zugásból következtetett arra, hogy a lift felszállt valahová a titkárral. Egyedül maradt az erdő szélén s balra nézett, ahol a sima, kavicsos ut vezetett a fal mellett az erdő sarkáig s ott nyilván megkerülve az erdőt, a másik fal mellett huzódott egészen a Braunauer Bernát irodájáig.

Aztán előre nézett, be a forrón lélekző, titokzatosan zugó, csöpögő-csurgó rengetegbe. Előtte a földön egy erős kertészkés, egy fürész és egy éles fejsze feküdt. A cég – ugylátszik – nem kivánta, hogy a tisztességes ember a puszta tiz körmével vágja át magát az erdőn.

– Mamus, – mondta félhangon Lajos és mamus alatt a feleségét értette, – mamus, reád gondolok e percben, amely a habozás perce. Reád, mamus és a tizenkilenc gyermekre. Adj tanácsot, mutass utat!

Ezt mondta, de a sötétben sehonnan nem jött semmiféle optikai vagy akusztikai tünemény, amelyre ráfoghatta volna, hogy mamus álláspontját jelzi. Még egyszer megszólalt, most már hangosan és türelmetlenül követelő kiáltással:

– Mamus, mit csináljak?

Semmi válasz.

– Mamus! – orditotta felsirva a forró sötétben Lajos, – te szegény, lesoványodott, korán megöregedett mamus, te volt budai bálkirálynő és bejegyzett gömbölyü, rózsás babaarc, akinek most hegyes, kemény és vörös az orrod, vizes és karikás a szemed, kihullt a hajad, előredült a fogad és minden évben két milliméterrel többet áll el a füled… mamus, aki csupa csont vagy és mégis nagyobb a hasacskád, mint a mellecskéd… mamus, te beesett arcu, beesett mellü, beesett hátu, beesett dereku, te drága, hű, gyermeknevelő, szomoru és komoly mamus, a legjobb és legbeesettebb mamus az egész világon, aki elcsunyultál az én tizenkilenc gyermekem és egyetlenegy becsületem miatt, akinek a szoknyája hátul hosszabb, mint elől, aki bajuszt kezdesz viselni a vékony és egyenes ajkaid fölött, te madármellü, aggódó tekintetü, keveset beszélő, rosszul táplált, angyalszivü budai mamus, aki a pesti meg nem értett szépasszonykák fogyókuráitól oly messze vagy, mint a menyország, ahová jutni fogsz, a büdös pokoltól, ahol a prémiér-mamus, a válópör-mamus, a szükszoknya-mamus és filharmonikusi mamus főni fog örökkön és a Belzebub kegyetlen ötletéből a fővés dacára hizni, hizni, egyre hizni… te jó mamus, most mondd meg, hogy mit csináljak.

Semmi válasz.

Lajos habozott.

UTOLSÓ FEJEZET.

Lajos hiába invokálta hű felesége szellemét. Hiába fülelt a gőzös, sötét, mérgeslehelletü erőd féle, nem jött semmi hang. Magára hagyatva állt ott és e pillanatban nem tudta, mit csináljon. Ha a sima utat választja, amely Braunauer Bernát irodájába vezet, oda már nem érkezik meg oly ridegen, oly egészen tiszta lélekkel, mint ahogy elindult. Rettegett attól, hogy a vad és erőszakos vesztegető könyen elbánik szegény fejével, amelyben lázasan kavargott mindaz, amit e rémületes gyárban eddig látott. A nagy és áthatlan sürüségü erdőnek nekivágni, hogy elmeneküljön, ki a szabadba, ahonnan esetleg postán is visszaküldheti a pénzt a vesztegetőnek? Lesz ehhez elég ereje?

Valóban, a gyár kitünően volt megszerkesztve. Ime, itt állott Tisztességes Lajos és anélkül, hogy becstelenné vált volna, ugy meg volt félemlitve, hogy nem mert a sima uton elindulni az iroda felé. És ugy meg volt gyöngitve, hogy nem érzett magában elég erőt az erdőirtással kapcsolatos menekvéshez.

Mikor igy állt és tünődött, konstatálta magán, hogy nem tud saját lelkébe belenézni. Egyszerü ember volt, aki nem sokat foglalkozott lélektannal és akinek nem volt gyakorlata abban, hogy bizonyos percekben mintegy szembeüljön önmagával diskurálni, vitatkozni kezdjen önmagával, ő még ilyen helyzetben nem volt soha. Minden munkátlan, tangózó pesti fiatalember ért ehhez, minden kis szerelemnél, a felületes zsúr-élet minden rongyos kis problémájánál a pesti fiatalember le tud ülni az ágya szélére és miközben lakkcipőjét lehuzza, szembenéz önmagával, mérleget csinál, sőt elhatározásra is jut. Lajosnak egyéb dolga volt az életben eddig, mint kriziseket megoldani. Ő itt állt, mint Buridán szamara és arra gondolt, hogyha valami közbe nem jön, itt állva elszárad s évezredek multán fogják megtalálni a falhoz támaszkodó mumiáját.

De közbejött valami.

Amint igy tünődött és kezdett lassan száradni, az erdő kusza bozótjából egy kis ember bujt elő. Akkora volt, mint egy hároméves gyerek, sötét rézbőre volt, amelyet azonban sürün benőtt a szőr. Stanley Avatikoban találta meg ezt a törpe emberfajt, amelynek létezéséről Hekataesus már Krisztus előtt 500-ban tudott. A gyár nem azért hozatta ezt az emberkét Afrikából, hogy az őserdő stilszerübb legyen, hanem mert tudnivaló, hogy az ősrengetegnek ez a törpe nép egyik legnagyobb veszedelme, amely még nehezebbé teszi az erdőn való áthatolást. A földbe hegyükkel fölfelé álló kis cövekeket vernek, amelyek hegye meg van mérgezve. Aki ilyen fa-tűbe belelép, egy óra mulva meghal. Falomb közül, fatörzs mögül nagyszerüen lőnek mérgezett hegyü nyilaikkal és gépies ügyességgel dobják az ellenfél testébe éles lándzsáikat. Azonfelül okosak, ravaszok és kegyetlenek. Ebédre embert esznek, ha más nincs.

Lajos mereven bámult a törpére.

– Én – mondta törpe – az erdő titkárja vagyok. Ön bizonyára erdei szellemet vagy erdei manót lát bennem, de ez csak az ön hiányos műveltségét jellemzi. Én itt titkár vagyok s azért fizetnek, hogy az erdőn átjutni akarókat az ut nehézségeire és veszedelmeire figyelmeztessem. Viszont az is kötelességem, hogy eláruljam önnek az erdő titkát.

– Halljuk, – mondta Lajos egy kis reménnyel a szivében.

– Az erdő titkát – hadarta a törpe – Stanley ur, a kitartó riporter, fejtette meg. A titok nyitja az, hogy az erdő csak akkor rettenetes, ha igy ránéz az ember és azt képzeli, hogy egyszerre kell minden akadályt leküzdeni. Stanley ur ugy hatolt át az erdőn, hogy minden egyes indát külön vágott el, minden egyes gyökeret külön-külön fürészelt át, minden egyes keresztben fekvő fatörzsön kézzel-lábbal kapaszkodott keresztül s igy ért végére sok havi keserves munka után a rengetegnek. Az egész erdőtől meg lehetne ijedni, de egyetlenegy gyökértől nem. Stanley urban az tartotta a lelket, hogy mikor ment, sohasem az egész erdőt nézte, sohasem az egészre gondolt, hanem mindig csak azzal az egyetlenegy darab fával vagy ággal foglalkozott, ami éppen az utját állta. Stanley ur mesterségesen megölte magában az általánositásra való hajlamot s kifejlesztette a kis részletek iránt való érdeklődést. Ha minden percben az egésszel állott volna szemben, elcsüggedt volna. De mert mindig csak a lába elé nézett, megjött a bátorsága, mert igy szólt: „ezzel az egy rongyos kiálló gyökérrel elbirok.“ S igy birt el minden egyes gyökérrel, indával, kődarabbal, fatuskóval, amig egy szép napon azon vette magát, észre, hogy átvágta magát a világ legrémesebb erdején. És akkor aztán visszagondolt az egész erdőre. Akkor már megint szabad volt az egészet egyszerre megnézni.

– Szavamra, – kiáltott lelkesen Lajos, – ha a jó isten kiszabadit innen, ezt elmondom Vázsonyinak.

– Valóban, – mondá a törpe, – ön helyesen fog cselekedni. Ez az erdő kitünő szimbolum mindazok számára, akik a korrupció-rengeteg ellen való küzdelemre hajlamosak. És az ön által emlitett kiváló politikus hasznát fogja venni Stanley ur módszerének, amely minden erdők örök titkát fejti meg.

– Megmondom neki! – kiáltott boldogan Lajos.

– Jól teszi, ha megmondja, – szólt a törpe, – mert e közéleti férfiu, akinek egyik legszebb tulajdonsága az érett korban is egyre való fejlődés, az utóbbi időben gyakran tette azt a kijelentést, amit legutóbb az ujságokban is közreadott, hogy szomorusággal nézi a korrupció e rengetegét, amely az ő munkájának utját elállja. Ezt nem szabad melancholiával nézni, mert ez azt jelenti, hogy minden pillanatban az egészet látja, s ha az egészet nézi, akkor önmagát gyöngének kell tartania egy ekkora küzdelemre. Az érzésben, tapasztalatban, tudásban, emberismeretben való fejlődésnek nem szabad oda vezetnie, hogy e férfiut a minden dolgok és összefüggések egyszerre való látása önkritikára birja. Ez lehet a tudós vagy a költő fejlődése, de nem az agitátoré, a harcosé, a fölfedezőé. A harcos agitátornak, akinek végzete az, hogy soha tekintetét az ég felé nem emelheti, hanem mindig a földi dolgokkal: az emberekkel, viszonyokkal, a reálitás millió apróságával kell érintkeznie. Stanley ur módszerét kell követnie: a látkörét szükiteni, minden kis dolgot fontosnak tartani, lépésről-lépésre napról-napra haladni, egy kicsit iparrá sülyeszteni a gondolatot, mely heviti, egy kicsit bürokratizálni az erkölcsi eszmét, amelyért él. A modern harcosnak minden órában le kell ráznia magáról a mestersége költészetét, mert ez megöli, ábrándozóvá és lustává teszi. Valamint a modern háboruban sincs már semmi a régi csaták viharzó költészetéből, ugy a modern közéleti vitéznek is disztelen, száraz, poézismentes, majdnem robot a munkája. Az erkölcsi eszméért való küzdelem napjainkban unalmas, kicsinyes, de kitartó munka, amelynek hőse csak akkor emelje föl a fejét, ha visszanéz. Stanley ur az erdőben favágó, szakács, gyógyszerész, épitőmunkás, cipőtalpaló, szemétkotró, utmérő, csirkekergető, pék, orvos, evezős volt, minden volt, csak hős nem. De mikor aztán Londonba hazament és onnan nézett vissza Afrikára, akkor világosan láthatta, hogy az angol világhatalomnak egyik legnagyobb honfoglalója, az angol gazdagságnak és az angol nép boldogságának halhatatlan vitéze, az emberiségnek pedig különb fáklyahordozója volt, mint Kolumbusz Kristóf, aki végeredményben Amerikát is oly véletlenül fedezte föl, mint azt, hogy hogyan áll meg a hegyén a tojás. De ezt annak köszönhette, hogy belátta: nem született még ember, aki elégnek érezte volna magát a világ nagy erőivel szembeszállni. Azaz: valamikor született egy, de az a keresztfán halt meg, mert nem harcos volt, hanem gondolkozó. Az ő munkáját csak egy Szent Pál válthatta valósággá, mert az egyenkint és csoportonkint vette elő az embereket. Ha Szent Pál ugy látta volna a világot egyszerre a maga egészében, mint Jézus, akkor ő is bus és szelid életet végzett volna el a kereszten, ahonnan az Isten mellé vezet az ut. De Pál a részleteket nézte. Pál agitátor volt, Pált a császár katonái fejezték le. Pál ugy élt és ugy halt, mint katona és pártvezér és ő sohasem tudta, de mi most már tudjuk, hogy ő alapitotta meg a kereszténységet. És azóta ezen a földön mindenkinek, aki valaha elindult a Gonosz vagy az Ismeretlen ellen, be kellett látnia azt, hogy eredményt csak ugy ér el, ha folyton a földre néz. Az égre nézni az istenek dolga, de erre csak minden tizezer évben egyszer van szükség. Aztán tizezer évig lehet ezért az egy tekintetért harcolni becsülettel kinek-kinek a saját ereje szerint.

Ezeket mondván a törpe eltünt. Elnyelte a sötét erdő sürü bozótja. A rengeteg mélyéből pedig zugó, forró szél kerekedett.

Lajos most már nem habozott. Némán hajolt le, fölvette a kertészkést, a fürészt s neki kezdett az első gyökér eltávolitásának.

Fölébredt.

– Nyugtalanul aludtál, – mondta mellette halkan a felesége, – talán rosszat álmodtál?

– Hány óra? – kérdezte Lajos, miközben hálóinge ujjába törülte szemét.

– Most világosodik, – felelt az asszony, – négy óra lehet… aludj, papus.

– Igen – mondta Lajos, – a miatt a nyomorult hatvan korona miatt nem tudtam nyugodtan aludni.

– Hiszen már mondtad, hogy visszaviszed Braunauer urnak!

– Nem, nem, – kiáltott Lajos, – nem viszem, hanem küldöm. Reggel, amint a postát kinyitják, visszaküldöm egy utalványon. Nem akarom látni őket.

Mamus sóhajtott.

– Igen, – mondta Lajos, most már kissé megnyugodva, – én nem javithatom meg az egész világot, én csak annyit tehetek, amennyi tőlem telik. Én visszaküldöm a hatvan koronát és ezzel legalább elvágtam egy kicsinyke kis gyökérszálat.

– Gyökérszálat? – kérdezte meglepetten mamus.

– Te ezt nem érted, édesem, – mondta sóhajtva Tisztességes Lajos, – te ezt nem is értheted. Annyi sokan vagyunk, oly rengeteg sokan vagyunk… és ha mindenikünk csak egyetlen kis gyökeret vagy bokrot pusztit el, kivilágosodik az erdő és mi keresztüljutunk rajta… akik utánunk jönnek, utat találnak…

Mamus felült az ágyban:

– Összevissza beszélsz, Lajos. Rosszat álmodtál. Ha nem láttam volna, hogy az egész vacsorát szétosztottad a gyerekek közt, azt kellene hinnem, hogy megterhelted a gyomrodat, hogy sokat ettél.

Lajos mosolygott:

– Sokat ettem? Angyali mamus, mondd, mikor ettem én életemben sokat?

Mamus halkan felelt:

– Soha.

Künn derengett. Tejeskocsik zörögtek a ház előtt. Lajos megfordult és csöndesen, édesen elaludt. Mamus leszállt az ágyról, betakarta tizenkilenc gyermekét, a legkisebbiknek kivette az öklét a szájából, hogy meg ne fulladjon, aztán visszamászott az ágyába és még sokáig virrasztott Lajos fölött, hogy vajon most is nyugtalan lesz-e az álma. Mikor aztán látta, hogy az ura mozdulatlanul, mélyen alszik és rendesen lélegzik, megcsókolta őt és ő is lefeküdt. De mikor megcsókolta, érezte, hogy meleg és sós köny folyik végig az alvó ember arcán. Előbb egy pillanatig habozott, hogy fölébressze-e, de aztán nem bántotta.

– Mindegy no, – mondta magában, miközben a párna csücskét az arca alá hajtotta, – majd reggel nyolckor, mikor a postát kinyitják, visszatér a nyugalma, megint minden rendben lesz. Holnap már nem fog álmában sirni.

Azzal sóhajtott egyet és ő is elaludt a kék derengésben.