Mind a kettőt ajánlom annak az ismeretlen férfiunak a figyelmébe, aki száz év mulva a Nemzeti Muzeum könyvtárában böngészve véletlenül rányit e kötetnek erre az oldalára. Álljon meg a tekintete néhány percre ezen az akkor már barna papiroson és olvassa el e szerény sorokat. Ma talán nem is olyan mulatságosak és érdekesek, mint akkor lesznek. Fogadja innen, a messzi multból, ismeretlenül is szives és bánatos üdvözletemet.
A Vázsonyi Vilmos ügyvédi praxisából való e történet, de méltó helye ama százkötetes nagy szakmunkában volna, amelynek cime: „Budapest erkölcsi története“ s amelyet soha sem fogok megirni. A szakmunkában elbeszélése három kötetre terjedne, itt azonban az idő rövidsége és a tér szüke miatt röviden iparkodom előadni.
Egy délelőtt vészes csöngetés zavarja fel Vázsonyit délelőtti olvasmányaiból. Egy üzletember névjegyét hozzák be, igen fontos és halaszthatatlan ügyben azonnal akar beszélni a képviselő urral. Bebocsátják. Bejön és utána tódul két hölgy: a felesége meg a leánya. A következő pillanatban mind a hárman térdelnek Vázsonyi előtt, amiből ő rögtön látja, hogy nem mint politikust, nem mint városi vezérférfiut, hanem mint kriminalista ügyvédet keresik. Ezt a ballet-mozdulatot a pesti büntető-ügyvédek már ismerik és megszokták. Minden nagy bünügy ezzel és „az istenért, ügyvéd ur, mentsen meg!“-kiáltással kezdődik.
Némi harc után fölkel a kétségbeesett család és helyet foglal a foteleken.
– Mivel szolgálhatok? – kérdi Vázsonyi.
– Az istenért, képviselő ur – mondja zokogva a feleség – mentse meg az uramat!
Ujabb rohamok után a sáppadt férfiu előadja a baját.
– Kérem, – mondja – engem a mult héten valami ügyben, amihez semmi közöm nem volt, mint tanut kihallgattak a rendőrségen. Elmondtam, ami keveset tudtam, s azzal hazamentem. Ma reggel aztán megjelenik nálam egy rendőr és ezt az idézést hozza.
Átnyujtja az idézést. Rendes rendőrségi idézőlevél volt, amelyben meg volt hagyva a cimzettnek, hogy ma délelőtt tizenegy órakor jelenjék meg Krecsányi detektivfőnöknél. Semmi egyéb nem volt rajta.
– Nos? – kérdi Vázsonyi.
– Hogyan? – mondja az üzletember. – Mi az a nos? Ma délelőtt tizenegyre a detektivfőnökhöz vagyok idézve!
– Az istenért – zokogja a hölgy – képviselő ur, mentse meg az uramat! Csak ön segithet rajta…
Vázsonyi egyikről a másikra néz, nem érti őket. Az üzletember dadogni kezd:
– Kérem – mondja – önnek el kell oda velem jönni. Mint ügyvédnek. Megfizetem az ügyvédi honoráriumát. Ha nem sértem meg vele, száz koronát adok ezért az utjáért.
– Száz koronát vagy tiz koronát – szól Vázsonyi – ez engem most nem érdekel, inkább mondja meg őszintén, mit követett el, hadd tudom miről van szó.
Az ember ötöl-hatol:
– Hiszen ha tudnám, miért idéztek be! De nem tudom. Nem követtem én el soha semmit, de tetszik tudni, pénzügynök vagyok, ügyleteket csinálok, közvetitek és… tetszik tudni… tudja isten… az ember sohse tudhatja…
Reszketett, mint a nyárfalevél.
– De hát akkor miért menjek önnel? – kérdi Vázsonyi.
Az asszony felel:
– Istenem, mert hátha ott tartják.
– Ő megmondta – szól megkönnyebbülten a férj és fellélekzik. A lány csöndesen sirt a kanapé sarkában az egész idő alatt.
Vázsonyi vállat von, elvégre ez ügyvédi kötelessége és utasitást ad a cselédnek, hogy hozzon egy fiakkert.
– Kettőt! – mondja a kliens.
– Miért?
– Az egyiket nekünk, a másikat a családomnak.
– Igen.
– Miért?
A kliens hallgat. Megint az asszony felel helyette:
– Hogyha… isten tudja… isten ne adja… esetleg mégis ott kell neki maradni… hogy mindjárt küldhessünk neki éjjelre ágynemüt… meg ami szükséges…
Általános zokogás. A kocsik megérkeznek és a menet megindul a főkapitányság épülete felé. Az első kocsiban halotthalványan, reszketve a kliens, mellette némán szivarozva, szótlanul, Vázsonyi. A másik kocsiban a két hölgy, kisirt szemmel, mintha temetésről jönnének. A Zrinyi-utcában a hölgyek lenn maradnak, a kocsiban. A papa elbucsuzik tőlük, férfias elszántsággal csókolja meg őket és megy fel Vázsonyival a második emeletre, a detektivfőnök vésztjósló irodájába. A kapuban álló rendőr egykedvüen nézi a siró dámákat. Ilyet ő naponta eleget lát.
Fenn az előszobában azt mondja a kliens:
– Kérem, képviselő ur, jobb lesz, ha nem megyünk be együtt. Talán tessék előbb egyedül bemenni és megtudni, hogy mit akarnak tőlem. Én majd csak azután megyek be, ha már tudom, miről van szó.
Jól van. Vázsonyi bemegy egyedül. Krecsányi szeretetreméltóan fogadja s Vázsonyi azonnal a tárgyra tér.
– Kérem, – mondja – ez és ez a kliensem tizenegyre be van idézve tanácsos urhoz. Mint ügyvédje, tisztelettel érdeklődöm, hogy miért.
– Ő is itt van? – kérdi a detektivfőnök.
– Önt, mint ügyvédjét hozta magával?
– Igen.
– Hát kérem – mondja Krecsányi és felhuzza szemöldökét – mielőtt megmondanám ügyvéd urnak az idézés okát s azt, hogy mi a szándéka a rendőrségnek azzal az urral, engedje meg, hogy előbb egy kis magánügyemről diskuráljak önnel…
És nagy meglepetésre elkezd Vázsonyinak beszélni egy környékbeli nyaralótelepről, amelynek nincs csatornázása, rossz a világitása, kövezetlenek az utcái.
– De kérem…
– Kérem, kérem – szól mosolyogva Krecsányi – nekem annyi a dolgom, hogy nem érek rá a főváros urait felkeresni ebben az ügyben és örülök, hogy a véletlen most elém hozza Vázsonyi Vilmost, aki méltányolni fogja nyaralótelepünk panaszait.
– De a kliensem, aki künn vár!
– Hadd várjon…
És diskurál tovább a nyaralótelepről. Eltelik tiz perc, husz perc, egy félóra. A kliens az előszobában felváltva hideget és meleget izzad, Vázsonyi pedig feszeng a helyén, idegesen. Végre bevégzi Krecsányi az előadást. Vázsonyi megszólal:
– De most, ha megengedi, térjünk rá az én kliensemre. Miért idéztette be?
Krecsányi elmosolyodik.
– Kérem – mondja – én nem ok nélkül beszéltem itt képviselő urnak egy félóráig másról. Azt akartam, hogy a kliense üljön, várjon az előszobában legalább egy félóráig. Az ön kliensét ugyanis a mult héten mint tanut hallgattam itt ki. Akkor az az ur itt felejtette az esernyőjét. Megtartani nem óhajtom, arra pedig nem vagyok kötelezve, hogy az esernyőjét a lakására szállitsam. Hát egyszerüen megidéztem mára, hogy vigye el az esernyőjét.
– …
– És az az üzletember, aki ugy megijed egy idézéstől, hogy nem mer egyedül jönni a rendőrségre, hanem az ország első ügyvédjét hozza magával, az az erkölcsi világrend nevében megérdemel legalább annyit, hogy egy félóráig reszkessen a detektivfőnök előszobájában.
Vázsonyi kivitte neki az esernyőjét.
– Itt van – mondta –, ön itt felejtette az esernyőjét, ezért idézték ide. Ha egyéb baja lett volna, a szokásos ügyvédi honoráriumot fizette volna. De igy, kérem, délután pontosan küldje be az irodámba az igért száz koronát. Isten áldja meg.
És ott hagyta a faképnél. Mikor lement, a hölgyek még mindig sirtak a kocsiban. Észre sem vették, mikor Vázsonyi óvatosan elkerülve őket, felkapaszkodott egy villanyosra.
Egyéb semmi sem történt.
A sajtó organumai, vagy mint Pesten mondják: „az összlapok“ foglalkoztak ama kis cserkészfiu esetével, aki egy utcasarkon találtatott, amint sirva kérte a rendőrt, hogy igazitsa utba, mert ő magától nem talál haza. Tudvalevőleg – én ugyan csak egy hónap óta tudom – a cserkész-intézmény egyik célja, hogy olyan fiukat neveljen, akiket a külföldről idevetődött idegen a nemzetközi egyenruháról azonnal megismerjen és akik az idegent a városban utbaigazitsák, kalauzolják. Mi sem természetesebb, mint hogy Pesten maga a cserkész sem ismerte ki magát, ami még nem volna katasztrófa, ha például azt nem tudná, hol van a Mátyástemplom vagy a Központi Fertőtlenitő Intézet, de rögtön nemzeti katasztrófává válik, mikor az sül ki róla, hogy még azt sem tudja, hol lakik.
Ezt a tipikus nyári szenzációt azért nevezem példázatnak, mert erről majdnem kizárólag amaz ismeretlen férfiu kedvéért emlékezem meg, akit e cikk bevezetésében volt szerencsém invokálni és aki e pillanatban még meg sem született. Nekünk ez csak ártatlan vicc és nyári téma, de neki, aki száz év mulva néz ránk vissza, talán kulcsa lesz sok olyan dolognak, amit nem ért meg egyszerre, történelmi kutatásai folyamán. Ezért vagyok bátor őt illő alázattal, mint akkor már por és hamu, a következőkre figyelmeztetni.
A mi időnkben Magyarországon és különösen Budapesten igen sok dolog nem volt az, aminek hivták. A mi időnkben évente öt-hat dolognak a cimét, nevét vettük át a külföldtől, de csak azért, hogy a külsőségeket pontosan megtartva, belül egészen mást csináljunk belőle. Nem szeretek mindig a rendőrségen nyargalni, de például ez alá a cim alá, hogy: rendőrség, a mi időnkben olyasmi volt rejtve, aminek tisztán politikai célja volt, tehetséges embereket és gonddal kitanitott magyar legényeket egy gyarmati katonai hivatal teendőivel láttak el és mellesleg rájuk bizták azt is, amit külföldön a rendőrségek szoktak elvégezni. A mi időnkben átvették a külföldön mindenütt kitünően bevált ifjusági jellemképző, testedző, egészség-gyarapitó és gyerek-nemesitő boy-scout intézmény külsőségeit: a szijjas bur-kalapot, a hygiénikus flanell-inget, gyapjunyakkendőt, térdnadrágot, strapacipőt és hegymászó botot, leforditották – elég ügyesen – az angol szót „cserkészfiu“-ra és alapjában véve az eredeti intézménytől annyira különböző más intézményt csináltak belőle, hogy attól még a kopasznak is ég felé mered minden hajaszála, olyan intézmény-utánzatot, amely ugy különbözik az eredetijétől, mint egy tiznapos osztriga egy tizéves elefánttól. Tisztelt és nyájas idegen, hadd sirom feléd innen a multból, e szomoru ezerkilencszáztizenhármas esztendőből, hogy még legalább száz ilyen intézményünk van e pillanatban e hon virányain, hogy épp most van körülöttünk kolera és épp most müködnek „közegészségügyi felügyelők“ és épp most történnek „intézkedések“, akik és amelyek éppoly ügyesen vannak angolból vagy németből leforditva, mint a cserkészfiuk, s akiknek és amelyeknek pont annyi közük van az eredeti jelentésükhöz, mint a haza nem találó pesti cserkésznek az idegenvezető boy-scouthoz. Tisztelt utód, hidd el, hogy ez néha kétségbeejtő. Hidd el, hogy kétségbe kell esni azon, hogy a „gyorsvonat“ milyen jó forditása a „Schnellzug“ szónak, miközben olyan lassan megy a komisz épitkezés miatt, mint a Schnellzug hazájában a Personenzug. Hidd el, hogy itt Sakk-otthonnak és Sakk-szövetségnek hivták ama helyeket, ahonnan sértődötten dobták ki azt, aki sakkozni merészelt, mert ott bakkozni kellett; hidd el, hogy itt közéleti kritikának (Die Kritik, La critique) hivták azt, hogy ki akar valakit a hatalomból azért kiturni, mert ő akar oda helyette leülni; hidd el, hogy itt milliomos volt az, akinek száz-százötvenezer korona vagyona volt; hidd el, mert igy volt majdnem minden, az egész vonalon. És hidd el, hogy amilyen kevéssé feltünő, amilyen kicsinyes és szerény kis tréfaság volt a haza nem találó professzionátus kalauz esete Budapesten, ezerkilencszáztizenháromban, olyan jellemző volt erre a kitünő forditói tehetséggel megáldott, de minden igazi belső tartalom respektálásától irtózó lusta és felületes közéletre.