Tisztelt Uram!

Nevem Kispolgári Samu és mialatt e sorokat irom, a másik szobában két ur mormol. A dolog ugy kezdődött, hogy csöngettek. A Malvin kiment ajtót nyitni és a két ur benyomult az előszobába. Malvin megijedt és megkérdezte: „Kik önök?“ Az egyik ur szivélyesen mondá: „nevem adóvégrehajtó, gyerünk beljebb“. Most ülnek az asztalomnál és mormolnak, az egyik mindig azt mondja: „fényezett szekrény“, a másik mindig azt mondja: „mi van még?“ Én nem megyek ki, mert nem tudok az arcukba nézni, félek, hogy dühbe jövök és rájuk ugrom, mint egy vad oroszlán, tudom, tudom, ne tegyem, hatóság elleni erőszak, nem is teszem, csak érzelmeimet mondom el uraságodnak, a köny kicsordul a szememből.

Nevem Kispolgári Samu és százhetvennégy korona ötven fillérrel tartozom adóba, ennyi az én kedves adóhátralékom, ezért ülnek és mormolják a fényezett szekrényt, ma még csak mormolják, tisztelt uraság, de nemsokára megint eljönnek és el is viszik, mert nem hogy százhetvennégy korona és ötven fillért nem fogok tudni soha, soha felkaparni a föld alól, de ha felhuznak az akasztófára vagy beledobnak egy cséplőgépbe, akkor se tudok előteremteni százhetvennégy fillért és ötven koronát sem, de még csak százhetvennégy svábbogarat és ötven rusznit sem, mert nem tudom, uram, honnan vegyem, nem tudom, honnan huzzak, nyuzzak, vakarjak, izzadjak, vérezzem elő akármiből százhetvennégyet és ötvenet. Nem megy. Az adókivető bizottság előtt annak idején megjelentem, sirtam, kiabáltam, koldultam, könyörögtem, nyomorogtam, a rossz fogaimat mutattam, a sovány, öreg kis hasamra hivatkoztam, rosszul lettem, bégettem, mekegtem, énekeltem, szónokoltam, gügyögtem, levetkőztem, letérdeltem, de hiába, fagyos mosollyal ült ott dr Kerületi Vezér és nem engedett el egy vasat sem, pedig éppen én előttem volt ott báró Moslettbáró és miután sokalta az egy forint huszat, amit kiróttak rá, leengedtek neki egy forint ötöt és most fizet tizenöt krajcár adót, uram, egy gazdag ember, akinek gazdasági gépgyára van és akit évi kétszázezer boronára becsül mindenki, nem kétszázezer koronára, hanem kétszázezer boronára, mert mondom, gazdasági gépgyára van és elad egy évben félmillió ekét és kétszázezer boronát. Fizet tizenöt krajcár adót. Ön azt fogja mondani, hogy tulzok. Lehet, hogy az adatokban van egy kis tulzás, de aki tudja, hogy mily különbség van fővárosunkban a politikai jóbarát és a politikai ellenfél adója közt, az meg fogja bocsátani e szerény tulzást nekem, aki nem szavazván oda, ahová dr Kerületi Vezér kergetett, fizetek, illetve nem tudok fizetni százhetvennégyet és ötvenet, s most hallgatom innen a mormolást, amit az adóvégrehajtó idéz elő. Higyje el uram, szivrehatóan mormolni csak ő tud. Én sohse láttam tengert, de sok jót hallottam a mormolásáról. Nem hinném azonban, hogy oly izgatóan és oly szivfacsaróan tudná ezt, mint a két ur a másik szobában.

Nevem Kispolgári Samu és talán nem fog tetszeni uraságodnak ez a keserüen tréfás, mondhatnám bolondos hang, amint levelem irom. Nem is ez az én rendes hangom, mert nyugodt ember vagyok, soha könyvet nem olvasok, szinházba nem járok, nekem még nem kabarézták el a fejemet az iró és hirlapiró urak. De próbáljon ön egyszer panaszos levelet irni, mialatt az összes fényezetteket felirják adóba a másik szobában és akkor ön is tapasztalni fogja, hogy egyszerre elvigyorodik az emberben valami, egyszerre tele lesz epével az ugynevezett kedélyvilága és mondom, feljön valami izgalom az embernek a mellébe, ami arra ösztönzi, hogy kirohanjon, mint egy vad oroszlán és széttépje a végrehajtót, de én ezt mind mérséklem, belefojtom e panaszos levélbe, ettől olyan vad az irályom, tisztelt uram, az ördög vigye el az életemet, ha már nem szeretem a hatóság elleni erőszakot. Azért irok, uram, mert ugy érzem, hogy ez az a perc, amikor igazi érzéssel lehet politikáról irni, olyan embernek, mint én, aki soha nem foglalkoztam politikával, nem is értek hozzá, pártember se vagyok. Tudniillik most elgondolom, hogy a nagyurak egymást vádolva négymillió nyolcszázezer koronát vagdosnak egymás fejéhez, pro és kontra. A fiam hazajön és azt mondja: „most meg ők jönnek, azt mondják, hogy talpfapanama, meg szénpanama, negyven millió, száz millió“. Én nem bánom. De elgondolkozom azon, hogy hova tartozik az én szegény százhetvennégy korona ötvenem? Mert megveszik rajtam, végül, uram, megveszik rajtam. Ha én nem tudom előkaparni, előkaparják ők, mert addig viszik el és árverezik el a fényezettet, amig együtt lesz a pénz. Mert én mindig előkaparok azért annyit, amennyi az uj fényezett szekrényre kell, mert abban tartja Malvin a ruháját. Ők meg elviszik. Ez már a negyedik fényezett szekrény. Hát végül, ugy-e, mégis csak befizetem a százhetvennégy ötvenet? Már most hova tartozik ez? Hol van elhelyezve? Egy szép kék százas, három szép tarka huszkoronás, egy csinos tizkoronás, négy ezüstkorona és öt kis vekerle. Melyikben foglaltatik benne? A négymillióban, vagy a nyolcszázezerben? Az első millióban, a harmadikban, a másodikban, vagy a negyedikben? Mert ezek a pénzek, ha szép nagy csomókban egymás mellé vannak rakva az asztalon, elképzelem őket, gyönyörü kékes papiroszlopok, amelyek valamelyikében, alul, felül vagy a középen, meghuzódik a Kispolgári Samu szegény százhetven korona papirpénze, a nagy zsákban pedig a többi közt ott sir az én négy korona ötven aprópénzem is. Furcsa gondolat egy egyszerü embertől, ugy-e, uram, de én igy lelki szemeimmel utána nézek a rongyos kis pénzemnek és keresem hová tették, melyik milliónak képezi alkatrészeit, mert ha elvették az államtól a négymillió nyolcszázezret, akkor azt mi pótoltuk, én, Samu és mi, többi samuk, ha pedig szegény kis pénzemet a talpfához nevezték ki, akkor ott sorakozik a többi rongyos kis adópénzzel együtt negyven millióvá, vagy tudom is én mennyivé. Nem tudom, érti-e uram, mit akarok ebből kihozni, de azt szeretném, hogy megértse, viszik a szekrényemet, egyiket a másik után, addig, amig százhetvennégy ötven nem lesz belőle, sir a Malvin, a földön a ruha, most benn ülnek, irnak, mormolnak és én elgondolkozom, hogy ebből a kis pénzből, ami miatt itt sirnak és dühöngenek, amiért itt kinoznak, rikatnak, bántanak, kifosztanak engem nyolcszor egymásután és ami most ilyen komoly összeg és nagy szerencsétlenség nálunk, abból, mire olyan sokan jönnek össze, ilyen samupénzek, hogy millió lesz belőlük, egyszerre olyan komolytalan, ide-oda dobált, félvállról vett pénz lesz, hogy őrgróf Pallavicini György nem is mondja meg az összeget, mert fél, hogy egy-két millióval téved és egy másik beszéd négy-öt milliót emlit, isten neki, néhány százezer ide vagy oda, a talpfa ügyében nem tudják, negyven-e a millió, vagy száznegyven, – azt szeretném kihozni, uram, hogy meg kell őrülni, ha elgondolom, milyen pontosság és erőszak van ennek a huszonnégy koronát érő fényezett szekrényemnek az elvitelében ugyanakkor, amikor odafönn négy milliótól negyvenig tart a „körülbelül“ és a „lopta“ és a „nem lopta“ és a „jöjjünk tisztába a panama fogalmával“ és a többi, amit össze-vissza beszélnek, mialatt itt fillérre pontosan tépik el tőlem a szegény butoromat, keseritik el Malvinom szivét és kinoznak engem. Nem lehet ennek az egész panama és nempanama ügynek az égig orditó keservességét érezni, csak igy, ahogy én érzem: ezekről az urakról és ezekről a milliókról akkor elmélkedve, amikor ebből a piszkos, könyes, szegény, kinlódó életemből ilyen halálos szigorusággal szakitják ki már a negyedik szekrényemet. Most irják fel, két felnőtt ember messziről jött el ide érte, csöngetett, köszönt, papirt vett elő, rubrikába ir, mormol és a jövő héten ujra kezdi. Százhetvennégy korona, ötven fillér. Hol van, hol sir, hol szerénykedik? Melyik csomóban? Melyik millióban? Rám ismerne-e, ha odamennék, ahol ezek a rengeteg pénzek feküsznek egymáson, intene-e a csomagból, mondaná-e: „idenézz, Samu, itt vagyok, én, szegény gyürött százas, nyolc fényezett szekrényed. Malvinod nyolc sirása, nyolc elfojtott, csirájában megszünt hatóság elleni erőszakod!“

Mikor igy elmerengenek a politika milliós vitáin, eszembe jut a másik fiam, aki az orosz határon áll. Mikor azt olvasom: egy hadtest, két hadtest, százötvenezer ember, a monarchia hadserege, – mindig azt gondolom: ebben benne van az én fiam is. Azt hallom: százezer ember áll itt vagy ott. Nekem egy fiam köztük van. A monarchiának: hadtest, hadsereg, a statisztikának: százezer, félmillió, nekem: egy fiam. Valahol, a fekete emberrengetegben egy pontocska, Kispolgári Samu fia, Kispolgári Ede. Ugy áll benne a hadseregben, mint a százhetvennégy koronám a sok millióban. Malvinom fájdalommal szülte, hét éves korában sarlachja volt, azt hittük, megbolondulunk az aggodalomtól, az érettségi előtt beteg lett a tanulástól, huszonhat évi gondom, bánatom szülői szerelmem fekszik ebben a fiuban és az államnak csak egy szava van rá: hadsereg. Igy fekszik benne a százhetvennégy koronámban a tönkrement füszerüzletem öt esztendei keserve, az éjszakai másolások miatt égő szemem, a veszekedésem a hentessel, hogy egy krajcárral olcsóbban adja a szalonnát, a lyukas nadrágom, mint takarékosság, sok-sok kilométer, amit gyalogoltam, hogy megspóroljam a villamospénzt, uram, én tiz krajcár miatt Budáról gyalog megyek az Üllői-utra és hány ilyen keservesen megváltott tiz krajcár van egy fényezett szekrényben, olyanban, amiből nyolc kell, hogy fussa adóhátralékra? A testemnek, a lelkemnek, az emberi méltóságomnak hány sanyaruságát kell odaadnom, amig futja belőle arra az adóra, ami csöndes, rongyos kis részecskéje lesz annak a milliónak, amiről félvállról beszélnek most a nagyurak? Nekem: az életem nyomorusága, a vérem, az agyam, ötvenhat esztendőm gondja, bánata és a politikának csak egy szava van rá: állampénz. Nem okoskodások ezek, uram, hanem csak érzések. Nem akarok én uraságodnak megmagyarázni semmit, csak meg akarom irni, hogy mit érzek, mialatt a másik szobámban mormol az adóvégrehajtó.

Csak egyet nem értek: azok a nagy urak, azok a miniszterek és képviselők és grófok és egyéb földi istenek, hogy birják el ezt a rettenetes felelősségérzést, mikor tudják, hogy minden állami millió ilyen Samuknak a pénzecskéiből van összerakva? Vagy nem tudják? Hogy tudnak aludni? Hogy megy le egy falat a torkukon? Vagy megváltozik az agyvelejük mikor magas polcra jutnak, ugy, hogy mindezt elfelejtik? Vagy én vagyok szamár, egy vén, csudálkozó szamár, aki megrémülök, mikor igy belenézek az állami pénzek eredetébe? Vagy talán csak azért jut eszembe mindez, mert ép most irják fel a butoromat?

Ne tessék erre felelni, uram, csak azért kérdezem mindezt, hogy könnyitsek a szivemen. Tudom én, hogy van ez. Mindegy, no. Miért nem születtem püspöknek. Ne is törődjék ezzel a levelemmel, ha elolvasta, dobja el és gondoljon annyit róla, hogy egy öreg ember azért irta, mert valamibe bele kellett fojtani egy kitörni készülő hatóság elleni erőszakot. De már ez is rendben van, elmult. Most mentek el, éppen. Malvinom mosolyogva jön be, hogy ne lássam könyeit. Fiam kezében estilap. Azt irja: „tisztázzuk a panama fogalmát“.

Kitünő tisztelettel stb.