Változatosság kedvéért fogadjon el tőlem a szives olvasó egy kis regényvázlatot. Hogy miért nem lett belőle két kötetes, vastag regény, azt maga a tárgy elárulja. Vannak regénytémák, amelyek igazán csak arra jók, hogy a vázlatnál többre ne vigyék.

*

AZ ALAGUT-PANAMA.

– REGÉNY KÉT KÖTETBEN. –

A minap, egyikén ama szép nyári napoknak, amelyeket mostanában élvezünk, dr Egyenes Péter országgyülési képviselő és fővárosi bizottsági tag felébredt a kora délelőtti órákban és bekérte a postát. A doktor ur valami bizottságnak is tagja volt, s mint ilyen megkapta a bizottság legközelebbi ülésére szóló meghivót és az azzal kapcsolatos tárgysorozatot. A tárgysorozat egy pontja bizonyos megütközést keltett benne. Ez a pont körülbelül igy hangzott:

„21. pont: X. Y. és társainak beadványa a budai Alagut átalakitása és bérlete tárgyában“.

Dr Egyenes Péter kiugrott az ágyából, gyorsan felöltözködött és elrohant információért. Meg akarta tudni, hogy ki az az X. Y. és társai és mi az az Alagut átalakitása és bérbeadása. Nem kellett sokat fáradnia, délelőtt féltizenkettőkor már mindent tudott. X. Y. és társai, mint előre sejtette, egy ugynevezett pénzcsoport volt. Az Alagut átalakitása és bérbeadása pedig egyike volt az utóbbi év legcsinosabb ötleteinek. A pénzcsoport ugyanis elhatározta, hogy értékesiteni fogja a budai Alagutat, amely ugyszólván parlagon hever a Várhegy alatt. Azért a néhány emberért, aki ezen a lyukon megy át a zöld Budára, igazán nem érdemes üzemben tartani ezt az intézményt, elhatározták tehát, hogy egy gyönyörü világvárosias tervvel járulnak a fővároshoz és a kormányhoz, az Alagutból világraszóló nevezetességet csinálnak, amely nagy mértékben fogja idevonzani az idegent, s amely már a maga különösségénél fogva is a kontinens világcsodái közt fog helyet foglalni. A terv az volt, hogy az Alagutat mindkét végén befalazzák és a közlekedés elől örök időkre elzárják. Bent, az igy előállt helyiségben ezer darab villamos ivlámpával vakitó fényt árasztanak, a mostani két gyalogjáró helyén a fal mellett vonuló hosszu bársony pamlagokat állitanak fel, a mostani kocsiutat pedig 40 centiméterrel felemelvén és zöld posztóval behuzván, baccaratasztallá alakitják át. A tervezők szerint ez lesz a világ legnagyobb baccaratasztala, amely már ennélfogva is megérdemli az állami és városi támogatást. Az Alagut hossza ugyanis 349 méter és 66 centiméter lévén, a bakkasztal maga 349 méter hosszu lesz, miután 66 centimétert foglal el az Alagut kapuit fedő két Rabitz-fal. Az asztal körül 700 játékos foglalhat egyszerre helyet, ami körülbelül hetven fővárosi kártyaklubot tesz egyszerre feleslegessé, mivel tudvalevőleg egy közönséges klubbeli baccaratasztal mellett csak 10–12 játékos ülhet. A pénzcsoport az Alagutnak ilyen célra való kibérléséért hajlandó évenként 500 korona bért fizetni, s egyben megengedni, hogy a Budára tartó gyalogosok és kocsik minden külön dijfizetés nélkül igénybevehessék az Albrecht-utat. Ezenkivül még csak néhány kisebb kérelme van a pénzcsoportnak a fővároshoz: a város vállalja el az Alagutnak télen gázzal való fütését, adja a villamos áramot önköltségi árban és szubvencionálja ezt az idegenforgalmat emelő intézményt évi nyolcvanezer koronával.

Mikor ezt dr Egyenes Péter megtudta, felháborodott. Nem kellett sokáig törnie a fejét, rövidesen rájött, hogy itt ismét valami panamáról van szó. Előbb azt hitte, hogy a terv ugy sem fog keresztülmenni ama helyeken, amelyek az ilyen ügyekben döntenek, de mikor a déli korzón találkozott dr Kijáró, neves fővárosi ügyvéddel és pártvezérrel, s mikor meghallotta tőle, hogy a terv nemcsak a városházán, de a kerületi klubokban is nagy megértéssel és rokonszenvvel találkozik, kissé megijedt. Habozás nélkül felrohant egy szerkesztőségbe és előadta információit. A szerkesztő mereven nézett rá és megkérdezte tőle:

– Hajlandó ön lapomban akciót inditani e panama ellen?

Dr Egyenes Péter boldogan volt hajlandó és megigérte a szerkesztőnek, hogy huszonnégy órán belül beszerzi az összes adatokat és a másnapi számban megirja a panama történetét, kifejti a terv erkölcstelenségét és káros voltát, szóval mint mi, lánglelkü purifikátorok, mondani szoktuk: befütyül a disznóságnak. Miután mindezeket megigérte, hazasietett ebédelni. Őszintén megvallva boldog volt, mert érezte, hogy igaza van. Mégegyszer átfutotta jegyzeteit és fejcsóválva konstatálta, hogy milyen merész, sőt milyen szemtelen ez a terv. Konstatálta, hogy az ötlet oly szembeszökően ördögi, oly feneketlenül gaz, hogy könnyü munkája lesz annak, aki ellene fellép és meg akarja akadályozni. E boldog tudatban ebédelt, nyugodt lelkiismerettel.

Délután háromkor megjelent nála dr Kijáró ügyvéd és vezérférfiu és igy szólt hozzá:

– Nézze kérem, miköze önnek ehhez az egészhez? Önnek jól megy az irodája, önt mindenki szereti, önt senki sem bántja, önnek kedves felesége és szép gyermeke van, ön nyugodtan él Pesten és nyáron nyugodtan nyaral a Balaton partján, minek szerez ön ellenségeket? Mit bánja ön az Alagutat! Semmi értelme annak, hogy mikor itt minden lépés, ami ön körül történik, panama, akkor ön sokpanama közül kiragadjon egyet és azt megtámadja. Ha pedig arról volna szó, hogy önnek hiányozni fog az Alagut, ha kirándulásra megy, hát én máris kijelenthetem önnek, a pénzcsoport részéről, hogy hajlandók vagyunk nagyobb kocsi-átalányt bocsátani az ön és családja rendelkezésére, menjen kocsin a zöldbe.

Miután dr Egyenes Péter a kollégát kirugta és cipőjét megtörölve visszaült iróasztalához, hogy adatait a lap számára feldolgozza, megint csöngettek. A sógora jelent meg, aki igazgatója volt a Fővárosi Minden Lében Banknak, mely bank arról volt hires, hogy még az éjjeli cukrozott narancshéj-árusitást is nagyban finanszirozta Pesten.

– Nézd kérlek – mondta a sógor – hallom, hogy akadékoskodni akarsz az Alagut-ügy körül. Nagyon jól tudod, hogy gyermektelen ember vagyok és vagyonom a Te gyermekeidre fog szállni. Ez az Alagut-dolog egy gyönyörü terv, amelyet a kicsinyesen gondolkozó pestiek nem értenek meg. Bezzeg Páris, Berlin vagy London kapva-kapna az ilyen ötleten, elég baj, hogy ott nincs e célra alkalmas Alagut. Pesten panamáról beszél ilyenkor mindenki. Ne ülj fel nekik, nem veszed észre, hogy csak eszközül akarnak felhasználni? Tudd meg, hogy hetvenezer koronával vagyok érdekelve a dologban. A többit lelkiismeretedre bizom.

Dr Egyenes sógorát már nem azzal a határozottsággal rugta ki, mint föntebb emlitett kollégáját. Lelkében még mindig lobogott az igazságos fölháborodás tüze, de rugásában már nem volt meg az a félreismerhetetlen lendület, mely az igazi purifikátort jellemzi. A sógor által felhozott mellékkörülmények bizonyos bágyadtságot kölcsönöztek e mozdulatnak, ugyannyira, hogy a sógor, aki szaktekintély rugások megitélésében, meg is jegyezte a kapu alatt aggódva várakozó bankcsoportnak:

– Kirugott, de nem szivből.

Dr Egyenes Péter ismét visszaült asztalához és eltemetkezett papirosai közé. Egy félóra mulva ismét csöngettek. Legjobb barátja, dr Agressziv Arnold jelent meg szobájában. Kezet fogtak és Arnold azonnal a tárgyra tért:

– Kedves barátom – mondta –, ugyebár tudod rólam, hogy született ellensége vagyok minden panamának?

– Tudom, – felelt Péter.

– Tudod, ugyebár, hogy minden erőmből küzdeni szoktam a nyilvános disznóságok ellen?

– Tudom.

– Nos – mondá székéből fölemelkedve és kiegyenesedve dr Agressziv, – azt hallom, hogy te kellemetlenkedni akarsz az Alagut-csoportnak. Kijelentem neked, hogy lelkiismeretesen átvizsgáltam az egész tervet és nem találtam benne semmi olyat, ami bárkit is feljogositana e terv ellen való állásfoglalásra. És ha én mondok neked ilyet, akkor viselem is e kijelentésemnek minden következményét.

Dr Egyenes Péter megdöbbent. Ismerte Agressziv Arnoldot és tudta róla, hogy számos panamában kiméletlenül támadta azokat, akik a közvagyon rovására akartak meggazdagodni. Majd barátjához fordult és ezt a kérdést intézte hozzá:

– Ki ennek a pénzcsoportnak a jogtanácsosa?

Dr Agressziv Arnold harsányan felelt:

– Én.

Péter szomoruan bucsuzott legjobb barátjától. Fel kell jegyeznünk, hogy ezt már nem rugta ki, csak szeliden kinyomta az ajtón. És magára maradt gondolataival. Mikor visszaült iróasztalához, ugy érezte, hogy már nincs meg benne az az őszinte meggyőződés, ami a gazságok ellen inditott harcban oly fontos. Pedig bizonyos, hogy nem kenyerezték le. Csak beszéltek vele. És Péter érezte, hogy minden fenyegetésnél, pressziónál, megvesztegetési kisérletnél erősebb fegyver a panamisták kezében az az eszköz, amit ugy hivnak, hogy: beszélni vele. Most már nem irta oly lázasan a leleplező cikket, mint az imént. Nagy szüneteket tartott, gondolatai el-elkalandoztak és szinte örült, amidőn a munkában ujabb csöngetés zavarta meg. A szobaleány beeresztette az idegent. Az idegen nem volt más, mint az az egyetemi professzor, akinél Péterünk fiának ősszel az utolsó pótvizsgát kellett tennie.

– Csak azért jöttem – mondá a tanár ur, – mert felkerestek és megkértek, hogy beszéljek önnel.

– Milyen ügyben?

– Abban a bizonyos Alagut-ügyben.

– És mit parancsol tőlem tanár ur?

– Meg akarom győzni arról, hogy felültették önt.

– Hogy-hogy?

– Ön naiv és tisztességes ember. Talán nem is tudja, hogy ez ellen az Alagut-társaság ellen egy nagyszabásu zsaroló-manővert inditottak. Maguk a közismert zsarolók, akik minden ilyen ügyben államnál, városnál meg szokták támadni a vállalkozó pénzcsoportokat, nem mernek előbujni, mert félnek a vállalat jogtanácsosától, a snájdig dr Agressziv Arnoldtól, tudják róla, hogy könyörtelenül leleplezné őket. Ilyen ártatlan emberekre van tehát szükségük, mint amilyen ön is. Önt az igazság nevében fellovalják, ön felháborodik, beszédet mond a parlamentben, a főváros közgyülésén, cikkeket ir a lapokba a dolog ellen és mikor mindezt cselekszi, nem is sejti, hogy tulajdonképpen egy zsaroló-kompánia eszközévé vált, amely az ön nevével fenyegetődzik és amelyet végül le fognak fizetni. Akkor ön aztán itt áll az ön felháborodásával és ha még tovább is merészkedik beszélni, egyszerüen ráfogják önre, hogy azért lármázik, mert nem kapott. Mindezt nem azért mondom, mert kedves fiának jövője kezembe van letéve, hanem azért, mert jobban ismerem az életet, mint ön és meg akarom önt óvni az ilyen ügybe való keveredéstől. Mi köze önnek az Alaguthoz? Maradjon békén és ne törődjék a mások bajával.

Ezt az urat már se nem rugta, se nem nyomta Egyenes Péter, ezt az urat már szép udvariasan kikisérte. Visszament iróasztalához, mégegyszer busan végignézte adatait és jegyzeteit, elolvasta a leleplező-cikknek elejét, amelyet már megirt, majd nagyot sóhajtott és összetépte a kéziratot. Azzal levélpapirosdoboza után nyult, kivett belőle egy elegáns, szürke kartonlapot és a következőket irta rá:

„Igen tisztelt Szerkesztő ur! Tegnap azt az igéretet tettem szerkesztő urnak, hogy megszerzett információim alapján cikket irok b. lapjába az Alagut-panamáról…“

(Itt egy kis szünetet tartott, a „panamáról“ szót kihuzta és ezt irta helyébe „ügyről“.)

„… Alagut-ügyről, mely legközelebb kerül illetékes helyen tárgyalás alá. Legnagyobb sajnálatomra arról kell önt értesitenem, hogy egy kliensem ügyében haladéktalanul Bécsbe kellvén utaznom, a cikket nem irhatom meg. Kitünő tisztelettel dr Egyenes Péter“.

Ezt a levelet egy boy-jal azonnal elküldte a szerkesztőnek. Adatait és jegyzeteit pedig beledobta a kályhába, amelyben ép a föntebb emlitett zord nyári időre való tekintettel vigan lobogott a tüz. Felsóhajtott és ugy érezte, hogy egy kő esett le a szivéről. Szinte boldog volt, hogy kikerült ebből a dologból. Beszéltek vele. Elment sétálni a dunaparti korzóra és ott azon tünődött, hogy vajjon mi különbség van ama férfiu között, aki ingyen hallgat el, azzal szemben, aki pénzért hallgat el. Hosszas gondolkozás után rájött, hogy a kettő közt csak egy különbség van, s ez az, hogy az ingyen elhallgatón még nevetnek is. De dr Egyenes Péter most már ezzel sem törődött, szivében kissé szomoru volt, órájára nézett, konflisba ült és mint megigérte, elment feleségéért, aki dr Agressziv Arnoldnénál volt zsuron. Többet aztán az egésszel nem is törődött.