Mindenki tudja, mily nagy befolyással vannak az illuziók az emberi természetre. Bizonyos, nem egy eshetőség szólt amellett, hogy az annyira keresett hajó már nincs e helyen; ha föl is tesszük, hogy az volt az, melynek fölmerűlését Wells április huszonhetedikén délután észrevette… Valamely véletlen sérűlés, mely hármas szerkezetét érte, megakadályozta abban, hogy földön vagy vízen rendes menedékét fölkeresse s kényszerítette a Black-Rock öbölbe vonúlásra: mit gondoljunk, látván, hogy már nincs ott? Mi egyebet, minthogy sérűlését kijavítva útnak indúlt és elhagyta az Erie-tó e partvidékét.

Nos, ez eshetőségeket, melyek pedig oly valószínűek voltak, minél előbbre haladt az idő, annál kevésbbé voltunk hajlandók elfogadni. Nem! Egyáltalán nem kételkedtünk sem abban, hogy csakugyan a Rémület-ről van szó, sem abban, hogy a szikla mellett pihen, ahol Wells annakelőtte látta.

S mily csalódás, sőt mondhatnám kétségbeesés várt ránk! Egész vállalkozásunk semmivé omlott! Ha a Rémület még itt úszik is a tó vizén vagy vize alatt, megtalálni, utólérni, elfogni – ez már nem állt hatalmunkban és – miért csaljuk meg önmagunkat e tekintetben – semminő emberi hatalom erre nem képes.

Ott álltunk megsemmisűlve, Wells és én, míg Hart John és Walker Nab nem kevésbbé bosszankodva az öböl különböző pontjaira mentek.

Pedig rendszabályaink helyesek voltak: minden eshetőség megvolt arra, hogy sikerre vigyenek. Ha megérkezésünk percében a Wells által jelzett két ember kint van a parton, mi – kúszva – elérhetjük, meglephetjük és elfoghatjuk őket, mielőtt hajójukra visszajuthatnának. Ha a hajón vannak, a sziklák mögött mi bevárjuk, míg szárazra szállnak s könnyű szerrel elvágjuk visszavonúlásuk útját. Valószínű, hogy mivel Wells sem az első, sem a második napon két embernél többet észre nem vett, a Rémület személyzete mindössze ennyiből állott.

Ezt gondoltuk mi el és eszerint cselekedtünk volna. De szerencsétlenségünkre a Rémület már nem volt ott.

A sziklarés legvégére állva alig néhány szót váltottam Wellsszel. S volt-e szükségünk sok szóra ahhoz, hogy megértessük magunkat egymással? A bosszankodás után harag öntött el bennünket lassankint. Kudarcot vallottunk s tehetetlennek éreztük magunkat arra is, hogy folytassuk, arra is, hogy újra kezdjük vállalatunkat.

Csaknem egy óra folyt le így. Nem is gondoltunk rá, hogy helyünket elhagyjuk. Tekintetünk egyre a sűrű homályba mélyedt. Néha a tó felületén a víz reszketése következtében valami fény villódzott, majd kialudt s vele egy megcsalt reményünk tűnt el hirtelen. Néha mintha körvonalakat láttunk volna átrajzolódni a sötétségen… egy hajó testét, mely mindegyre közelít. Aztán meg hullámgyűrűk keletkeztek, mintha az öblöt mélyében felkavarná valami. De ezek a bizonytalan jelek csaknem azonnal eltűntek. Csak érzékeink csalódása, elbódúlt képzeletünk tévedése volt az egész.

De két emberem mellénk lépett s első kérdésem hozzájuk ez volt:

– Semmi új?

– Semmi, – felelt Hart John.

– Megkerűlték az öblöt?

– Meg, – felelt Walker Nab – s még annak az anyagnak nyomát sem láttuk, melyet Wells úr a parton észrevett.

– Várjunk, – szóltam én, mert nem tudtam ráhatározni magam arra, hogy az erdőbe visszatérjek.

De e pillanatban figyelmünket a víz bizonyos mozgása hívta fel, mely a sziklák lábáig terjedt.

– Mintha hullámverés volna ez? – jegyezte meg Wells.

– Igen, az, – feleltem én, ösztönszerűleg halkítva hangomat. – Mitől származhatik? A szél teljesen elűlt! Talán valami zavar ez, mely a tó felszínén támadt?

– Vagy a víz alatt? – tette hozzá Wells, aki le is görnyedt, hogy jobban hallja a zajt.

Valóban föl lehetett vetni a kérdést, vajjon valami hajó, melynek csavara ezt a mozgást okozza, nem közeledik-e az öböl partja felé?

Hallgatva, mozdulatlanúl álltunk s megpróbáltuk szemünkkel áttörni a mély sötétséget, míg a parti sziklákhoz mind hangosabban verődtek apró hullámok.

Közben Hart John és Walker Nab felkúsztak jobb kéz felől a szikla tetejére. Én a víz fölé hajolva megfigyeltem mozgását, mely nem csökkent. Sőt inkább mind érezhetőbbé vált és már bizonyos szabályos ütemet is felfedeztem benne, amilyet forgó csavar okozhat csupán.

– Semmi kétség! – jelentette ki Wells, fülemhez hajolva. – Hajó közeledik.

– Okvetlenűl, – feleltem én, – hacsak cetek vagy bálnák nincsenek az Erie vízében.

– Nem! Ez hajó! – ismételte Wells. – Vajjon az öböl mélyére igyekszik, vagy feljebb köt ki?

– Itt látta ön mind a kétszer?

– Itt, Strock úr.

– Ha ez az – s nem lehet más – akkor semmi ok arra, hogy vissza ne jöjjön ugyane helyre.

– Ott! Ott! – szólt Wells, karját az öböl bejárata felé nyújtva ki.

Két emberem csatlakozott hozzánk. Mind a négyen félig hasra fekve a parton, a jelzett irányba tekintettünk.

Bizonytalan körvonalú fekete tömeget láttunk, mely mozgott a homályban. Igen lassan haladt előre s még egy kábelhossznál távolabb lehetett tőlünk északkeleti irányban. Alig hogy kissé hallottuk motorja búgását. Különben talán a gép már nem is működött, a hajó csak magától síklott a vízen?

Eszerint hát, mint tegnap is, a hajó az öbölben tölti az éjszakát? Miért hagyta el révét, ha újra visszatér belé? Ismét sérüléseket szenvedett s azok nem engedik, hogy végleg távozhasson? Vagy tán tegnap kénytelen volt a javítások teljes befejezése előtt menekűlni? Mi ok kényszeríti e hely ismételt fölkeresésére? Volt valami kényszerítő erő, mely nem engedte meg, hogy automobillá válva végigszágúldjon Ohio útjain?

Mind eme kérdések egyszerre tolúltak agyamba s könnyen megérthető, hogy nem tudtam megfelelni rájuk.

Wells és én, mindketten úgy vélekedtünk, hogy ez a hajó a Világ Uráé s innen kelt az a levél, melyben visszautasítja az Egyesűlt-Államok ajánlatát.

Ámbár, noha mi biztosnak láttuk, e meggyőződésünk még sem bírhatott a valóság értékével.

De bármint állt legyen a dolog: a hajó csakugyan közeledett s látszott, hogy kapitánya kitűnően ismeri a Black-Rock szorosait, különben nem merészkedett volna teljes sötétségben közéjük. A fedélzeten egyetlen lámpás sem égett, belsejéből egy sugár sem szűrődött ki. Egy-egy pillanatra hallottuk gépezetét, mely halkan működött. A hullámverés egyre nőtt s a hajónak néhány pillanat múltán a part mellett kellett lennie.

– Ne maradjunk itt, – szólt Wells s megragadta karomat.

– Csakugyan, – feleltem neki, – esetleg észrevehetnek, menjünk beljebb a partra, rejtőzzünk el egy gödörbe és várjunk.

– Önök után megyünk.

Veszteni való egyetlen percünk sem volt. A sötét tömeg folyton közeledett, a kevéssel a víz színe fölé emelkedő fedélzeten két ember körvonalai látszottak.

Valóban nem volnának kettőnél többen ezen a hajón?

Wells és én, Hart John meg Walker Nab miután a sziklarésen visszamentünk, a sziklák hosszában kúsztunk egy darabig. Itt-ott mélyedések voltak. Én Welsszel beállottam egybe, a két ügynök egy másikba.

Ha a Rémület emberei kiszállnak a partra, nem láthatnak meg bennünket, míg mi látjuk őket s aztán majd úgy cselekszünk, ahogy a körűlmények magukkal hozzák.

A zajból, mely a tó partján hallatszott, az angolúl kiejtett szavakból következtetve a hajó már ki is kötött. Csaknem nyomban aztán kötelet vetettek éppen annak a rétnek végére, melyet elhagytunk.

A szikla sarkáig előrecsúszva Wells megállapította, hogy a kötelet egyik ember erősítette meg, aki szárazra ugrott. Hallhattuk a vasmacska foga hogy súrolja a földet.

Néhány pillanat múlva léptek zaja csikordúlt meg a homokban.

Két ember, a résen átjőve, a kis erdő szegélye felé haladt, egymásután lépegetve egy lámpás világánál.

Mit kerestek itt? A Black-Rock talán egyik pihenő helye a Rémület-nek? Kapitánya talán élelmiszer- vagy anyag-raktárt halmozott föl itt? Vagy itt szokta javításait eszközölni, ha szeszélyes utazásai az Egyesűlt-Államok területének a részére hozták? Oly elhagyatottnak, embertől elkerűltnek ismerte ezt a helyet, hogy soha sem kellett a felfedeztetéstől tartania?

– Mit tegyünk? – kérdezte Wells.

– Hagyjuk visszatérni ezeket az embereket és akkor…

A meglepetés elvágta szavam.

A két ember alig harminc lépésnyire volt tőlünk, mikor egyikük megfordúlt és a kezében levő lámpás fénye arcába hullott.

Ez az arc a két ember egyikének arca volt, akik rám lestek házam előtt a Long-Streeten. Nem csalódhattam. Megismertem, amint vén cselédem is megismerte volna.

Ez volt, igenis ez volt a két kém egyike, kiknek nyomát veszítettem. Semmi kétség: a levél, melyet kaptam, tőlük jött; igen, tőlük jött a levél, melynek írása azonosnak bizonyúlt Világ Ura vonásaival. Ez is, az is a Rémület fedélzetén kelt? Igaz, hogy az elsőben foglalt fenyegetések a Great-Eyryvel kapcsolatosak… s most ismét azt kérdeztem magamban: mi összefüggés lehet a Great-Eyry és a Rémület között?

Néhány szóval értesítettem Wellset felfedezésemről s feleletűl az csak ennyit mondott:

– Mindez érthetetlen!

Közben a két ember csak ment a kis erdő felé, sőt szélét elérve beljebb is hatoltak.

– Csak észre ne vegyék kocsinkat! – mormogta Wells.

– Attól nem kell tartanunk, ha ezek nem hagyják el a fák első sorait.

– És ha mégis… ha észrevennék?

– Visszafutnak, hogy hajóra szálljanak s az lesz az ideje, hogy elvágjuk őket gépezetüktől…

A tó felől, onnan, ahol a hajó állt, semmi zaj nem hallatszott.

A gödörből kimásztam, átkusztam a sziklarésen s ott álltam meg, ahol a vasmacska a homokba mélyedt…

A hajó nyugodtan feküdt a kötél végén. Fedélzetén semmi fény, hídján senki élő… Nem volt-e alkalmas ez a pillanat arra, hogy a hajóra ugorjunk s ott várjuk be a két ember visszatértét?…

– Strock úr… Strock úr…

Wells hivott vissza. Odasiettem és mellé kuporodtam.

Talán már késő volt arra, hogy a hajót elfoglaljuk, de tán nem is sikerült volna a kisérlet, ha még mások is vannak rajta?…

Bármint is volt, tény, hogy a lámpás ember és társa ismét megjelentek az erdő szélén és haladtak a part felé. Bizonyosan semmi gyanusat nem láttak.

Mindegyikük egy csomaggal megterhelve jött és megállt a parton.

Aztán egyiknek a hangja hallatszott.

– Hé! Kapitány?…

– Itt vagyok! – volt a válasz.

Wells fülembe súgta:

– Hárman vannak…

– Talán négyen – jegyeztem meg én – talán öten vagy hatan.

A helyzet mind bonyolultabbá vált. Túl nagy számu személyzet ellenében mit tehettünk volna?… Mindenesetre drágán megfizethettük volna a legcsekélyebb vigyázatlanságot!… Most, hogy a két ember visszatért, hajóra fognak szállni csomagjaikkal?… Aztán felhúzván horgonyát, elhagyja a hajó a kikötőt, vagy benne marad napfölkeltéig?… De ha megindúl, nem veszett-e el számunkra?… Hol találjuk meg ismét?… Hiszen az Erie-tó elhagyására itt voltak a szomszédos államok útai, vagy a Detroit-River, mely a Huron-tóba vezetne?… S vajjon kinálkozik-e még ily kedvező alkalom?… Megjelenik-e még a Black-Rock öbölben?…

– Fel, a hajóra… – szóltam Wellsnek, – mi négyen vagyunk, ön, én, Hart, Walker… Ezek nem is sejtenek támadást. Meglepjük őket. Isten nevében, előre!…

Éppen két detektivemnek szóltam, mikor Wells megragadta kezem:

– Figyeljen csak!

A két ember egyike a kötélnél fogva kijjebb húzta a hajót, mely közeledett a sziklákhoz.

És a kapitány és társai ily szavakat váltottak:

– Minden rendben volt ott?…

– Minden rendben, kapitány.

– Még két csomag maradt?…

– Kettő.

– Egy út elegendő lesz hát, hogy a Rémületre hozzuk?…

A Rémület! Tehát csakugyan a Világ Urának titokzatos járóműve volt ez?

– Elég lesz egy út… – volt felelete.

– Helyes… Holnap reggel napköltekor indulunk!

Tehát mindössze hárman voltak a hajón, a kapitány és két embere?

A kettő bizonyosan elmegy a csomagokért az erdőbe… Aztán hajóra szállnak, fekvőhelyükre mennek és elalusznak!… Nem volna-e akkor a legjobb meglepni őket, mielőtt védelemre gondolhatnának?…

S mert a kapitány szájából hallottuk, hogy hajnal előtt nem indúlnak, megnyugodtunk, s elhatároztuk, hogy vissza hagyjuk menni a két embert és ha már elaludtak, hatalmunkba kerítjük a Rémületet…

Most már nem is próbáltam megmagyarázni, miért hagyta el a kapitány tegnap a révet, mielőtt az anyag hajóraszállítását befejezte volna, amiért aztán kénytelen volt az öbölbe visszatérni. Mindenesetre itt volt a szerencsés véletlen s csak fel kellett használnunk célunk elérésére.

Féltizenegy volt akkor. E pillanatban lépéseket hallottunk a homokon.

A lámpásos ember megjelent társával, mindketten visszamentek az erdőbe. Mihelyt elérték a fákat, Wells embereinkhez ment, hogy a haditervet elmondja, míg én a sziklarés végéig kusztam ismét előre.

A Rémület közvetlen közelemben feküdt a vízen. Amennyire megitélhettem, csakugyan orsóalakú volt, sem kéményt, sem árbócokat, sem kötélzetet nem láttam rajta, tehát megegyezett az Uj-Anglia vízeiben észrevett hajóval.

Elfoglaltuk helyünket gödreinkben, miután megvizsgáltuk revolvereinket, melyekre esetleg szükségünk lehetett.

Öt perc tellett el körülbelül a két ember eltűnése óta s percről-percre vártuk, hogy feltűnjenek, hátukon a csomagokkal. Szándékunk az volt, hogy miután hajójukra szállnak, bevárjuk az alkalmas pillanatot s a fedélzetre ugrunk, de semmi esetre egy óra leforgása előtt, hogy a kapitány és társai már mélyen alhassanak. Vigyáznunk kellett, nehogy idejük legyen megindítani a gépezetet a nyílt tó felé, vagy nehogy lemerítsék a víz alá, mely esetben minket is magukkal rántottak volna.

Nem! Soha egész életpályámon nem éreztem az akkorihoz fogható türelmetlenséget!… úgy véltem, a két embert visszatartja valaki az erdőben, vagy megakadályozza őket valami abban, hogy kijöjjenek.

Hirtelen zaj hallatszott, elszabadúlt lovak patkódobogása, valóságos versenyfutás az erdő szélén!

A mi két lovunk vadúlt meg, elhagyta a tisztást és a part homokján nyargalászott!

Nyomban utánuk megjelent a két ember és most már minden erejükből futva közeledtek a hajóhoz…

Semmi kétség: lovaink megjelenése figyelmeztette őket a veszedelemre… Azt hitték, hogy az erdőben a rendőrség emberei leselkednek rájuk. Hogy kikémlelik őket és mindjárt el is fogják!… Azért rohantak így a sziklarés felé s a horgonyt felkapván, a fedélzetre fognak ugrani. A Rémület villámgyorsasággal eltűnik és mi végkép elvesztettük a játszmát.

– Előre!… – kiáltottam fel.

S rohantunk le a partra, hogy elvágjuk a két ember útját…

Mihelyt megpillantanak bennünket, eldobják csomagjukat és ránk sütik revolverüket, megsebesítik Hart Johnt, akit lábán találnak el.

Mi is lövünk, de kevesebb szerencsével. A két futó egy pillanatra sem áll meg. A sziklarés végére érve, fel sem veszik a horgonyt, hanem egyenesen a fedélzetre szöknek fel.

A kapitány a hajó orrán áll, kezében revolvere, tüzel és a golyó súrolja Wellset.

Walker Nab meg én a kötélbe kapaszkodunk és húzzuk. De ha a födélzeten elvágják a másik végét, a hajó elindúlhat…

A horgony hirtelen kiakad a homokból s egyik ága átfogja derekam, míg Walkert a rántás földre veti, engem magával visz a horgony, még mielőtt időm volna kibontakozni… E pillanatban a Rémület, motora által hajtva, szinte előre szökik és teljes sebességével úszik a Black-Rock öblön át.