Mire magamhoz tértem, nappal volt. Derengő fény hatolt át a szűk kabin vastag ablakán, melyben feküdtem… Hány óra óta lehettem ott: nem tudnám megmondani. De a nap ferdén beeső sugaraiból úgy látszott: még nem járhat túlságos magasan az égboltozaton.

Kis matrózágyon feküdtem, egy takaró volt rám dobva. Ruhám, mely egyik sarokban lógott, megszáradt már. A vasmacska foga által félig összetépett övem a padlón hevert.

Egyébként nem éreztem, hogy meg volnék sebesűlve, mindössze annyit, hogy kissé törődött vagyok. S noha elvesztettem eszméletem, bizonyos, hogy nem gyöngeségem miatt történt. Mivel fejem néha víz alá merűlt, miközben a horgony magával vonszolt, rövidesen megfulladtam volna, ha nem húznak idejekorán a Rémület fedélzetére.

És most magam volnék a titokzatos hajón a kapitánnyal és két emberével?…

Ez valószínű volt, csaknem bizonyos. A black-rocki egész jelenet eszembe jutott. Hartot egy golyó sebesítette meg és a homokra is zuhant, Wells szintén megsebesűlt egyik revolverlövéstől, Walker pedig elesett abban a pillanatban, mikor a horgony vasfoga övemnél fogva magával rántott. S társaim nem kénytelenek-e azt gondolni, hogy belepusztultam az Erie tó vízébe?…

Vajjon e pillanatban, hogyan haladt előre a Rémület?… Hajóját automobillá változtatva a kapitány talán a tóval szomszédos államok útjain szágúldoz?… Ha így áll a dolog, akkor – feltéve, hogy hosszú idő óta fekszem eszméletlenül, – a teljes gyorsaságával rohanó automobil már messze járhat… Vagy víz alatt járóvá tette a hajót és most folytatja útját a tó mélyében?…

Nem, a Rémület hatalmas vízfelűleten úszott. A fény, mely kabinomba szűrődik, azt mutatta, hogy a készülék nem merült alá. Másrészt pedig egyetlen zökkenést sem éreztem, mely a szárazföldi úttal okvetlenül velejárt volna. Eszerint a Rémület nem ment ki a szárazföldre.

Ami azt a kérdést illeti, hogy a hajó még most is az Erie vízén úszott-e, arra már nem tudtam megfelelni. Hiszen a kapitány követhette a Detroit-River medrét s eljuthatott akár a Hudson, akár a Felső tóra, vagy az óriási tóvidék bármely más tavára?… És ezt igen nehezen ismerhettem volna fel.

Azonban elhatároztam, hogy fölmegyek a fedélzetre. Ha már kinn vagyok, könnyebben tájékozódhatom. Az ágyból fölkelve, felöltöttem ruhámat, anélkül, hogy tudtam volna: nem vagyok-e véletlenül lakat alatt is e kabinban?

Megpróbáltam fölemelni a fejem fölött lévő csapófedelet.

A fedél engedett és én félig kiegyenesedhettem.

Első gondom volt: előre, hátra és jobbra balra széttekinteni a Rémület fedélzetének padlózata fölött.

Mindenfelé a víz sima abroszát láttam! Partot semerre! A látóhatárt az égboltozat vonala képezte! Hogy tengeren vagy tavon járunk, azt is meghatároztam csakhamar. Mert nagy sebességgel haladtunk, a hajó orra által szétszeldelt víz fel-felcsapott és cseppjei sűrű záporban hullottak a fedélzetre.

Édes víz volt… valószínűleg az Erie-tó víze.

Hét-nyolc órája lehet mindössze annak, hogy a Rémület elhagyta a Black-Rock öblöt, mert a nap még csak fele útján volt a zenitnek. S biztosra vettem, hogy a dátum július harmincegyedike.

És ismerve az Erie hosszát, mely kétszázhúsz mérföld és szélességét, mely körülbelül ötven mérföldnyi, nem kellett elcsodálkoznom azon, hogy nem látom partjait, sem a New-York állam felé eső keleti, sem a Kanada felé eső nyugati oldalon.

E percben két férfi állt a födélzeten, egyik elől, a hajó futását vizsgálva, a másik hátul a kormánynál. Az elől álló az volt, kiben a Long-Streeten utánam suhanó egyik kémet ismertem föl, mikor a Black-Rock partján felfelé haladt.

A másik a lámpást vitte tegnap.

Hasztalan kerestem a harmadikat, akit tegnap hajójukra visszajövet «kapitány» névvel illettek… Nem láttam sehol.

Megérthetik, mennyire vágytam arra, hogy szemtől-szembe álljak e csodás gépezet megalkotójával, a Rémület parancsnokával, a titokzatos emberrel, kinek személyével az egész világ foglalkozott, a vakmerő feltalálóval, ki nem félt küzdelemre hívni az emberiséget és a Világ Urának jelentette ki magát!…

Az elől álló férfihoz léptem s egy pillanatnyi hallgatás után megkérdeztem tőle?

– Hol a kapitány?

Rám se nézett, szemét tovább is félig lehunyva tartotta. Mintha nem értett volna meg. Holott úgy emlékeztem, tegnap este angolul hallottam beszélni.

Különben – úgy vettem észre – épenséggel nem nyugtalankodott amiatt, hogy a födélzetre kerültem. Egyszerűen újra háttal fordúlt felém és tovább nézte a látóhatárt.

A hajó hátsó része felé haladtam, azzal az elhatározással, hogy megismétlem a kapitányra vonatkozó kérdésemet. Mihelyt a kormányossal szemben álltam, az egyik kezével eltolt maga elől s én választ most sem kaptam.

Nem tehettem egyebet, minthogy békességgel vártam annak megjelenésére, aki revolver-lövésekkel fogadott bennünket, mikor a Rémület horgonyához közeledtünk.

Volt még elég időm rá, hogy kényelmesen megtekintsem külső alakját a hajónak, mely most magával visz… ugyan hová?…

A fedélzet és a bordázat fémből valók voltak, de a fémet nem tudtam felismerni, miféle. Közepe táján félig nyitott csapófedél vezetett abba a rekeszbe, ahol a gépek működtek, csaknem zajtalan szabályossággal. Mint mondottam már, se árbóc, se kötélzet, sőt egyetlen zászlórúd sem volt a hajón. Az orr közelében egy periskop állott, melynek segélyével a Rémület a víz alatt is tájékozódhatott.

Két oldalán két hosszú domborodást láttam, hasonlót a holland árbócos hajókéhoz – melyek célját nem tudtam megmagyarázni magamnak.

Elől még egy csapófödél volt, mely valószínűleg azt a fülkét takarta, ahol a két férfi tartózkodott, mikor a Rémület nem mozgott.

Hátúl egy harmadik ugyanolyan fedél, valószínűleg a még eddig nem mutatkozó kapitány kabinjába vezetett.

Ha e fedelek rácsukódtak kaucsuk keretükre, oly pontosan elzártak minden nyilást, hogy a víz, ha a mélységben jártak, nem hatolhatott be.

A motorból, mely a hajónak ezt a csodálatos sebességét adta, semmit sem láthattam, épúgy, mint a csavarból vagy turbinából sem. Mindössze annyit állapítottam meg, hogy a hajó igen csekély barázdát hagyott maga mögött, bizonyára, mert oly karcsú testű volt, hogy vihar esetén is könnyen szegdelhette a hullámokat.

Egyszóval, hogy ne ismételjem többé: a hajtóerő, mely a gépet mozgatta sem vízgőz, sem petroleum-gáz, sem alkohol vagy más efféle, szagáról felismerhető anyag nem volt, melyeket általában automobiloknál és vízalatt járóknál használnak. Kétségtelenül elektromosságnak kellett lennie, mely a födélzet alatt volt rendkívűl nagy feszültséggel felhalmozva.

S most ez a kérdés merűlt fel: honnan származik ez az elektromosság?… Akkumulátorokból vagy egyebünnen?… De hogy töltötték meg ezeket az akkumulátorokat?… Mily kifogyhatatlan forrásokból merítették az áramot? Hol működött az áramot előállító gépezet?… Hacsak a környező levegőből vagy vízből nem vonta ki, előttünk még ismeretlen módon?… És a jelen körűlmények közt azt kérdeztem magamtól: sikerül-e egyáltalán kifürkésznem e titkot?…

Aztán társaimra gondoltam, akik a Black-Rock öböl partján maradtak. Egyik megsebesűlt, a másik kettő Walker Nab és Wells talán szintén?… Mikor látták, hogy a horgony magával vonszol, feltételezhették-e, hogy a Rémület utasai a fedélzetre vesznek fel? Nem, bizonyára nem!… Ward úr okvetlenül halálom hírét kapta meg egy toledói távírat által… És most már ki merne újra vállalkozni a Világ Ura ellen?

E gondolatok kergetőztek agyamban, míg vártam, hogy a kapitány megjelenjék a fedélzeten…

De nem jelent meg!

Azonban én már igen éhesnek éreztem magam, ami végre sem volt csoda a huszonnégy óránál hosszabbra nyúló böjtölés mellett. Tegnapi reggelink óta semmit sem ettem, s annak jó ideje elmúllott már! S ha korgó gyomrom szavára hallgatok, el kell hinnem, hogy már két napja, sőt előbb kerültem fel a Rémületre…

Szerencsémre az a kérdés: Kapok-e enni, s ha igen: mit kapok – csakhamar el lett döntve.

Az előlálló férfi leszállt fülkéjébe, majd ismét megjelent a fedélzeten. Aztán szó nélkűl elém tett némi élelmiszert és újra a hajó orrára ment.

Húskonzervből, szárított halból, kétszersültből állott reggelim, melynek becsületesen meg is feleltem. Azonfelűl egy pohár oly erős alet is kaptam melléje, hogy vízzel kellett kevernem.

A többiek bizonyára ettek, még mielőtt én kabinomat elhagytam, mert nem vettek részt lakomámban.

Egyetlen szót sem tudtam kicsikarni belőlük és ismét gondolataimba merűltem.

– Hogy végződik ez a kaland… vajjon?… Ez a láthatatlan kapitány mutatkozik-e majd, s visszaadja-e szabadságomat?… Vagy megszökhetem-e, akarata ellenére? Ez a körűlményektől függ!… De ha a Rémület mindíg a vízen tartózkodik, vagy alámerűl, hogyan hagyhatom én el?… Ha csak automobillá nem változik újra – le kell mondanom minden szökési kisérletről?…

Különben: miért ne vallanám be?… Nem tudtam beletörődni abba a gondolatba, hogy távozzam anélkűl, hogy a Rémület titkát földeríteném… Mert végeredményében, noha eleddig nem volt miért szerencsét kivánnom magamnak új vállalkozásom sikeréhez – sőt kevésbe múlt, hogy életembe nem kerűlt – s noha a jövő több rossz esélyt tárt elém, mint jót: az ügy mégis tett egy lépést előre… Viszont azonban, ha nem tudok ismét érintkezésbe lépni a hozzám hasonlókkal, akkor, valamint a Világ Ura ki van rekesztve a törvény korlátai közűl, én is ki vagyok rekesztve az emberiségből.

A Rémület tovább is északkeleti irányban haladt előre, tehát az Erie-tó hosszában. Most már csak félsebességgel úszott, mert ha a legnagyobb gyorsaságával ment volna, mindössze néhány óráig tartó úttal eléri a tó északkeleti partját.

E végén a tónak nincs más kifolyása, csak a Niagara-folyó, mely az Ontarióval köti össze. Azonban e folyón elállja az útat a hírneves vízesés, Buffalo, e New-York állami igen nagyfontosságú város alatt körülbelül tizenöt mérföldre. Ha a Rémület nem a Detroit-Riveren távozott, hogy hagyhatja már most el a tavat, hacsak nem megy a szárazföldre ki?…

A nap magasan állt az égen. Az idő szép volt, igen meleg, de mégis elviselhető, mert friss szellő mozgása űdítette a levegőt. A tó partja még nem tűnt fel, sem Kanada, sem Amerika felől.

Vajjon a kapitány egyáltalán nem akar mutatkozni előttem?… Volna valami különös oka rá, hogy ne fedezze fel kilétét előttem?… Ez az óvatosság azt jelentette talán, hogy szándéka visszaadni szabadságomat, mihelyt az est leszálltával partot ér a Rémület?… Ezt nem tartottam valószínűnek!

Azonban délután két óra felé zaj hallatszott a fedélzeten, a középső csapófödél fölemelkedett és a türelmetlenül várt férfiu megjelent előttem.

Meg kell mondanom, hogy épúgy nem vetett ügyet se rám, mint emberei; a kormányos felé ment, s elfoglalta helyét a fedélzet hátsó részén. A kormányos nehány halkan kiejtett szó után, lement a gépek rekeszébe.

A kapitány körüljártatta tekintetét a látóhatáron, megnézte az iránytűt, mely a kormány előtt állt, kissé megváltoztatta menetünk irányát és a Rémület gyorsasága is növekedett.

Ez az ember már elmúlhatott ötven éves, középtermetű, széles vállú, igen egyenes tartású volt. Feje erősen űlt két válla között, haja inkább szürkének látszott, mint feketének, bajuszt nem viselt, hanem sűrű amerikai körszakállt. Izmos keze, lába, hatalmas állkapcsa, széles melle volt, s ami nagy erélyről tanuskodik: szemöldökét állandóan összeráncolta. Bizonyos, hogy vasszervezete lehetett, minden viszontagságnak ellentálló egészsége és lángoló vére megbarnúlt bőre alatt.

Mint társai, a kapitány is tengerészruhát hordott, mely fölé viaszos köpeny borúlt, fején lapos gyapjusipkát viselt.

Jól megnéztem.

Noha nem kerülgette tekintetemet, bizonyos, hogy olyan különös közönyt mutatott, mintha a fedélzeten nem is lett volna valaki oda nem való.

Azt hiszem, el sem kell mondanom, hogy a kapitány volt egyike a két férfinak, akik a Long Streeten házam előtt rám lestek… S ha én ráismertem, kétségtelenül felismerte bennem ő is Strock főfelügyelőt, akit megbíztak azzal, hogy a Great-Eyry titkát földerítse.

És míg nézegettem, az ötlött eszembe – amire pedig Washingtonban nem is gondoltam, – hogy ezt az arcot láttam már valahol… ugyan hol?… a tudakozódó osztály egyik ügydarabján, vagy egyszerűen mint fotográfiát valamely kirakatban?…

De ez az emlékem annyira bizonytalan volt, hogy nem tudtam, nem csalódom-e véletlenül…

Azonban, ha társai nem is voltak oly udvariasak, hogy feleltek volna kérdéseimre, talán ő nagyobb tiszteletben részesíti őket?… Bizonyos, hogy ugyanazon nyelvet beszéltük, ámbár nem állíthattam volna határozottan, hogy velem együtt amerikai születésü… Egyébiránt lehet, hogy feltette magában, hogy nem érti meg beszédemet, így aztán felelnie sem kell rá!…

De végre is mit akar tenni velem?… Úgy vélte, hogy minden formaság nélkül eltehet láb alól?… Csak az éjszakára várna, hogy a vízbe dobjon? Az a kevés, amit tudtam felőle, elegendő volna arra, hogy veszedelmes tanúvá tegyen?… De hisz akkor jobb lett volna, ha a horgonyon hagynak… Akkor legalább nem kellett volna, hogy ők személyesen öljenek meg…

Fölkeltem, hátramentem és megálltam előtte.

Erősen szemembe nézett. Tekintete lángolt, mint a tűz.

– Ön a kapitány? – kérdeztem tőle.

Hallgatott.

– Ez a hajó a Rémület?

Nem válaszolt kérdésemre.

Feléje hajoltam és meg akartam ragadni a karját.

Erre hátra tolt; nem erőszakosan, de úgy, hogy érezhettem rendkívüli izomerejét.

Másodszor is feléje léptem:

– Mit akar velem cselekedni? – kérdeztem, most már izgatottabb hangon.

Azt hittem, végre mégis kiszalaszt néhány szót összeszorított ajkain, mert láttam, hogy ő is izgatott volt.

Hogy önmagát megakadályozza ebben, elfordította fejét; aztán a szabályozóra tette nyugodtan a kezét.

A gép azonnal gyorsabban működött.

Harag fogott el s nem tudtam uralkodni magamon. Hangosan kiáltottam neki:

– Jó! Hát hallgasson csak! Én úgyis tudom, ki ön, azt is tudom, hogy ez a gép az, mely Madisonnál, Bostonban és a Kirdall-tavon feltűnt! Igen, ugyanaz a gép, mely a szárazföldön, vízen és víz alatt egyforma gyorsasággal jár! Ez a hajó a Rémület és ön a kapitánya! Ön írta azt a levelet a kormánynak, ön, aki azt hiszi, elég erős arra, hogy harcoljon az egész világ ellen… ön… a Világ Ura!

Szerencsére lecsillapodtam s mert láttam, hogy kérdéseimre úgysem kapok választ, leűltem fülkém fedele közelében. És hosszú órákon át csak egyre néztem a láthatárt, azt remélve, hogy végre szárazföld tűnik fel valahonnan.

Igen: remény és várakozás, ez volt minden, amit tehettem, remélhettem, várhattam!

Bizonyos, hogy még napnyugta előtt el kell érnie a Rémület-nek az Erie partját, mert iránya állandóan északkeleti maradt.