Mi lesz a vége e kalandnak, melybe bonyolódtam? S közeli vagy távoli kibonyolúlását elő tudom-e idézni? Vajjon nem egyedűl Robur tartja-e azt kezében? Nekem valószínűleg sosem fog kedvező alkalmam nyílni arra, hogy szökhessem, mint Prudent bácsi és Phil Evans tették a Chatam szigeten. Várnom kell tehát,… de meddig tart ez a várakozás?

Bizonyos, hogy kíváncsiságomat az egész dolognak csak a Great-Eyry rejtelmére vonatkozó részletek elégíthették ki mindeddig. Most, hogy fölismertem e medencét, megtudtam okát a Kékhegyek környékén észlelt tüneményeknek. Bizonyos lehettem felőle, hogy sem Észak-Karolina e részének földmívelőit, sem Pleasant-Garden és Morganton lakosait nem fenyegeti tűzhányó kitörésének vagy a föld rengésének veszedelme. Semmi plutonikus erő a föld méhében itt nem dolgozott. Tölcsér az Alleghany hegylánc e részén nem nyílott. A Great-Eyry egyszerűen a Hódító Robur tanyája volt. E megközelíthetetlen fészekben tartotta raktárát anyagainak, élelmiszereinek; véletlenűl fedezte fel bizonyára légi utazásai alkalmával e helyet, mely a Csendes-óceán X szigeténél is biztosabbnak mutatkozott.

De ha fel is tárúlt előttem a csodálatos járómű titka, többszörös működése, végeredményében mit is tudtam? Föltéve, hogy gépezetét az elektromosság hajtotta s ezt az elektromosságot Robur, mint az Albatros-nál, most is a környező levegőből vonta el, valami új eljárási mód segélyével: milyen volt ennek a gépezetnek szerkezete? Eddig nem engedték megtekintenem, ezután sem fogják megengedni.

Szabadságom dolgában pedig, melyet esetleg visszanyerek Roburtól valamikor, így gondolkodtam:

– Bizonyos, hogy Robur ismeretlen akar maradni. Ami gépével való céljait illeti: félek s különösen ha fenyegetéseire gondolok, félek tőle, hogy abból több rossz, mint jó származik az emberiségre. Semmi kétség a körűl fenn nem foroghatott, hogy ha megőrizte inkognitóját a múltban, meg akarja őrizni a jövőben is. S csak egyetlenegy ember képes megállapítani a Világ Urának azonosságát Hódító Roburral s ez az ember én vagyok, a Rémület foglya, én, kinek jogomban van letartóztatni őt, kinek kötelességem kezemet a törvény nevében vállára tennem!

Honnan várhatnék külső segedelmet? Bizonyos, hogy sehonnan. A hatóságok tudják ugyan, mi minden történt Black-Rocknál. Hart John és Walker Nab Wellsszel egyetemben visszatérhettek Washingtonba. S Ward úr, akit szintén értesítettek az ügy állásáról, semmiesetre sem táplál illuziókat sorsom felől és a kérdés e szavakba volt kristályosítható az ő számára:

Vagy belefulladtam én az Erie-tó vízébe, midőn a Rémület a kikötőt elhagyván, horgonyán magával hurcolt engem is, vagy a Rémület fedélzetére vonva, kapitányának keze közé kerűltem.

Az első esetben mi egyebet tehetett volna, mint hogy meggyászolja John Strockot, a washingtoni rendőrség főfelügyelőjét.

A második esetben hogy remélhette volna, hogy valaha viszontlát még?

Amint tudják: az éj további tartama alatt s másnap egész nap a Rémület az Erie-tó felületén úszott. Négy óra táján két hadihajó Buffalo közelében üldözőbe vette s akár azért, mert nagyobb sebességet fejthetett ki, akár mert idején víz alá tudott merűlni: a Rémület elmenekűlt előlük. S midőn követték a Niagara partjai között, meg kellett állaniok, mert a folyó áramlása már azzal fenyegetett, hogy elragadja őket. A nap már leszállt s mi mást gondolhattak a hadihajók födélzetén, mint azt, hogy a Rémület a vízesés örvénylő mélységeibe veszett? Különben bekövetkezett az éjszaka s minden jel arra vall, hogy az üldözők nem láthatták meg a repűlő gépet, a Horse-Shoe-Fall fölött, valamint senki más nem láthatta röptében a Great-Eyry felé.

S ami engem illet: ráhatározzam-e magam, hogy kérdést intézzek Roburhoz? Hajlandó lesz-e egyáltalán meghallgatni? Nem volt-e elegendő, hogy nevét odavetette nékem s az ő gondolkodása szerint már neve nem felelt-e meg előre minden kérdésre?

A nap eltelt anélkül, hogy helyzetemben bármi változás állt volna be. Robur és társai jelenleg a gépezettel foglalkoztak, mely többféle javítást tett már szükségessé. Ebből azt következtettem, hogy útnak fognak indúlni, tehát megint mennem kell velük. Igaz ugyan, hogy itt hagyhattak volna e medence fenekén, melyből lehetetlen távoznom s ahol életem fenntartásáról hosszú időre gondoskodhattak volna.

Igen gondosan megfigyeltem Robur lelkiállapotát, melyen úgy láttam, valami állandó izgalom uralkodott. Mit tervelt folyton forrongó agyveleje? Mit akart a jövendőben tenni? Mily vidék felé szándékozott fordúlni? Ki akarta vinni a levelében foglalt fenyegetéseket, melyek kétségkívűl őrűltségre vallottak?

Az ezután következő éjszakán száraz fűből vetett ágyon aludtam a Great-Eyry falának egy barlangjában, ahol élelmiszereket állítottak rendelkezésemre. Augusztus másodikán és harmadikán a munkák folytatódtak és e munka annyira elfoglalta mindegyiküket, hogy Robur és társai alig váltottak közben egy-két szót. A Rémület élelmiszer-készletét is megújították, valószínűleg mert hosszabb útra indúltak. S ki tudja, a Rémület nem merészkedik-e valamely óriási vállalatra, nem akarja-e kapitánya az X szigetet fölkeresni, mely a Csendes-óceán közepén fekszik? Néha-néha láttam, amint gondolataiba merűlve bolyongott a medence homokján, megállt, karját ég felé nyújtva megfenyegette Istent, akivel meg akarta osztani a világ uralmát. Vajjon gőgje nem ragadja-e őrületbe? Őrületbe, melyet társai, kik épp oly különös emberek, nem tudnak majd megfékezni. Mily őrült kaland volna az, melybe az emberek nem követnék úrukat? Nem hihette-e, hogy erősebb az elemeknél, melyekkel már vakmerően dacolt akkor is, midőn csak egy léghajója volt? S most nem végtelen tere nyílt neki földön, vízen és légben, ahol senki sem követhette?

Volt jogom rosszat, sőt veszedelmes katasztrófát várnom a jövőtől. Az, hogy a Great-Eyryből megszökjem, mielőtt az új utazás kezdetét venné: lehetetlen. Azután pedig, ha a Rémület szágúld, vagy repűl, vagy úszik, miképpen meneküljek? Egyetlen eshetőség, hogy egyszer tán lassabban fog haladni a szárazföldön.

Láthatják, hogy ez vékony remény volt csak!

Amint tudják, a Great-Eyryre való megérkezésünk óta már megpróbáltam választ kapni tőle a személyemet illető kérdésre. E napon megismételtem a kísérletet.

Délután ott jártam-keltem a medence legnagyobb barlangja előtt. Robur a barlang szájánál állva követett szemével. Talán beszélni akart velem?

Eléje léptem.

– Kapitány, – szóltam hozzá, – már föltettem önnek a kérdést, de ön nem akart rá felelni. Most ismétlem a kérdést: Mit akar tenni velem?

Egymással szemben álltunk, alig két lépésnyire egymástól. Robur mellén keresztbe fonta karját és úgy nézett rám s én megrettentem tekintetétől. Megrettentem! Ez az egyedül helyes szó! Tekintete már nem az esze tudatában levő emberre vallott, e tekintetben már semmi emberi nem volt.

Kérdésemet határozottabb hangon ismételtem. Egy pillanatra azt hittem, hogy Robur ajka szóra nyílik.

– Mit akar tenni velem? Visszaadja szabadságomat?

Kétségtelen, hogy Robur elméjét valamely rögeszme hálózta be, melytől szabadúlnia lehetetlen volt. Azt a kézmozdulatot, melyet megfigyeltem nála, mikor a medence homokján fel-alá járt, láttam most újra: kinyújtott karjával a zenith felé mutatott. Úgy látszott, ellenállhatatlan erő vonzza az ég magas légrétegei felé, úgy látszott, ez az ember nem tartozik már a földre, elhatározta már, hogy fenn él az űrben, a légkör állandó vendégeűl.

Nem felelt kérdésemre, mintha nem is hallotta volna szavaimat, hanem bement Turnerhez a barlangba.

Mennyi ideig fog tartani e tartózkodásunk a Great-Eyry medencéjében? Nem tudhattam. Anynyit azonban észrevettem, hogy a javítási munkálatok augusztus harmadikán véget értek. A Rémület kamrácskái megteltek élelmiszerekkel, melyek itt a medencében bőségesen fel voltak halmozva.

Ezután Turner és társa a medence közepén összehordták mindazt, ami a készletekből és anyagból megmaradt még. Üres ládákat, ácshulladékokat, fadarabokat, melyek valószínűleg a régi Albatros-ból származtak, melyet az új gép kedvéért feláldoztak. E halmaz alatt vastag szárazfű-réteg volt. Az jutott eszembe, hogy Robur talán úgy akarja elhagyni e menedéket, hogy soha többé ide vissza ne térjen.

S valóban Robur tudta, hogy a közfigyelem már a Great-Eyry felé fordúlt s már újabb kísérletet tettünk arra, hogy behatoljunk a sziklaövbe. Nem kellett-e tartania tőle, hogy előbb vagy utóbb megismétlik és pedig eredményesebben ismétlik meg a kísérletet? S végre mégis hatalmukba kerítik a fészkét s akkor – valószínűleg így tervelte – ne találják ott neki s a Rémületnek semmi nyomát.

A nap eltűnt a Kék-hegyek csúcsai közt. Sugarai már csak Black-Domot világították meg, mely északkeleten meredt az égnek. Valószínűleg az éjszakát várja a Réműlet s akkor újra megindúl, a legekbe fel! Eddig senki sem tudta még, hogy az automobil és hajó repűlő géppé változhatik. Eleddig különben sehonnan sem jelezték, hogy észrevették a levegőben. S vajjon e negyedik átváltozási alakja nem éppen azon napon válik-e köztudomásúvá, melyen a Világ Ura hozzá fog őrűlt fenyegetéseinek kiviteléhez?

Kilenc óra felé teljes sötétség borúlt a medencére. Csillag egyetlen egy sem ragyogott az égen, ellenben felhők úsztak rajt, melyeket a keleti szél hajtott maga előtt. A Rémület távozását nem fogják megláthatni sem az amerikai szárazföldről, sem a szomszédos tengerekről.

E percben Turner a medence közepén fölhalmozott máglyához lépve, meggyújtotta a száraz fűvet.

Egy pillanat alatt minden lángba borúlt. Vastag füstoszlopok közepette fényes tűzkévék emelkedtek, melyek kicsaptak a Great-Eyry medencéjéből. Morganton s Reasant-Garden lakói ismét azt hihették, hogy kráter nyílt meg és e lángok valamely közeli kitörés előjelei!

Néztem a tüzet és hallgattam a csendet felkavaró recsegést, ropogást.

A Rémület fedélzetén állva Robur is a tűzbe nézett.

Turner és társa a lángok közé vetették újra a fadarabokat, miket a tűz nagy ereje kidobált a medence földjére. Aztán a fény lassankint csökkent. Csak némi pislákoló parázs maradt a vastag hamúréteg alatt és újra csend támadt a fekete éjszakában.

Hirtelen éreztem, hogy karon ragadnak. Turner a Rémület felé húzott. Az ellentállás hiábavaló lett volna s különben is: mit csináltam volna – most már élelmiszerek híjján – ez elhagyatott sziklateknőben?

Mihelyt a fedélzeten voltam, Turner és társa is beszállottak; ez a járómű előrészére ment, Turner pedig a gépkamrába szállt le, melyet kis villanylámpák világítottak meg. De a fényből egyetlen sugár sem szűrődhetett ki.

Robur hátúl állt, a kormánynál; kezét a szabályozón tartotta, hogy megadja a gép gyorsaságát és irányát.

Nekem kabinomba kellett vonúlnom, melynek fedele bezárúlt fölöttem. Ez éjjel – épp úgy, mint Niagara Fallstól való távozásunk alkalmával – nem engedték meg, hogy lássam a Rémület útirányát.

Ámbár semmit sem láthattam abból, ami a fedélzeten történt: hallhattam a gép zaját. Sőt azt is éreztem, hogy a Réműlet lassan emelkedve elhagyja a földet. Néhányszor megingott teste, aztán az alsó turbinák óriási gyorsasággal forogtak, míg a szárnyak tökéletes szabályossággal csapkodták a levegőt.

Így hagyta el a Rémület – valószínűleg örökre – a Great-Eyryt és a «nyílt légbe ért», amint a hajókról azt szokták mondani, hogy a nyílt tengerre érnek. A repülőgép ott lebegett az Alleghany hegyek kettős lánca fölött s valószínűleg nem hagyja el a magas rétegeket, míg a hegységek közűl ki nem bontakozik.

De mily irányt követett? Északi-Karolina hatalmas síkságain szállt át, hogy az Atlanti-óceán felé haladjon? Vagy éppen ellenkezőleg: nyugatra repült, a Csendes-óceán fölé? Vagy pedig délre, a Mexikói-öböl vidékére? Ha majd kihajnalodik, miként ismerem fel, melyik tenger fölött repülünk, ha köröskörűl csak eget és vízet látok?

Jó egynéhány óra telt el így. És mily hosszúnak látszottak ez órák! És álom nem tudott szememre szállani. A gondolatok, többnyire összefüggéstelen gondolatok egész tömege ostromolta agyamat. Ugy éreztem, a lehetetlenségbe ragad ez a légi szörnyeteg, mely az űrben vitt most magával! Óriási sebességével meddig jut el e véghetetlen éjszaka alatt? Visszaemlékeztem az Albatros kalandos útjára, melyet Prudent bácsi és Phil Evans elbeszélése nyomán a Welden-Institut kiadott! Amit Robur már léghajójával megtett, ismét megteheti repülő gépével, sőt könnyebben megteheti, mert földön, vízen, levegőben egyformaképpen járhat. Végre a nap első sugarai behatoltak kabinomba. Megengedik-e majd, hogy kimenjek s elfoglaljam helyemet a fedélzeten, mint az Erie-tavon tettem?

Megpróbáltam feltaszítani a fedelet. Kinyílott.

Félig kiegyenesedtem.

A Rémület körűl csakugyan tengert és eget láttam csupán. Valamelyik óceán fölött repűlt, körűlbelűl ezer, ezerkétszáz lábnyi magasságban.

Nem láttam Roburt: a gépkamrában volt elfoglalva.

Turner állt a kormánynál, társa a gép elején.

Mihelyt a fedélzeten álltam, láttam azt, amit még nem volt alkalmam megfigyelni a Niagarától a Great-Eyryig terjedő légi útakon: a hatalmas szárnyak működését, melyek jobbról és balról csapkodták a levegőt, míg a turbinák őrűlt sebességgel forogtak a repülő gép két oldala alatt.

A nap helyzetéből láttam, hogy déli irányban haladunk. Eszerint, ha az irány nem változott, mióta a Rémület elhagyta a Great-Eyry medencéjét, alattunk a Mexikói-öböl terűlt el.

Forró nap igérkezett; ólomszínű felhők úsztak a levegőben, melyek nyugat felől jöttek. A közelgő vihar előjelei Robur figyelmét sem kerűlték el, nyolc óra felé a födélzetre jött és átvette a kormányt Turnertől. Eszébe jutott talán a víztölcsér, melyben az Albatros csaknem elpusztúlt és az irtózatos cyclon melyből valóságos csoda folytán menekült ki a sarki tájon?

Igaz, hogy amit a léghajó nem tehetett meg, azt megtehette az új repülőgép. Leszállhatott a felsőbb régiókból, ahol az elemek harcolnak, a tenger felszínére és ha a hullámzás ott túlságosan veszedelmes volna, nyugalmat találhatna a csendes mélységekben.

Egyébként némely jelből Robur – akiben bizonyára megvolt az időjóslás tehetsége is – azt látszott következtetni, hogy a vihar nem is tör ki ma. Fennmaradt tehát a levegőben és délután leszállt ugyan a vízre, de nem mintha a rossz időtől tartott volna. A Rémület tengeri madár, vöcsök vagy sirály, mely megpihenhet a hullámokon, de annyiban különbözik az említett madaraktól, hogy a fáradság nem vehet erőt ércszervezetén, melyet a soha ki nem merűlő elektromosság működtet.

Az óriási vízterület elhagyatott volt. Sem vitorla, sem füstoszlop nem mutatkozott a legmesszebbről sem. A repűlőgép megjelentéről tehát senki nem értesűlhetett.

A délután folyamán semmi nevezetes nem történt. A Rémület csak félsebességgel úszott. Mi volt a szándéka kapitányának: ki nem találhattam. Ha ez irányban megmarad, eléri a Nagy-Antillák egyik-másik szigetét, vagy az öböl mélyén Venezuela, esetleg Kolumbia partjait. De éjszaka talán ismét felszáll a levegőbe a repűlőgép, hogy áthaladjon a hosszú guatemalai és nikaraguai földszoroson s elérje az X szigetet, a Csendes-óceán sziget-vidékén?

Az est leszállt, a nap lenyugodott a vérvörös égen. A tenger parázslott a Rémület körűl, mely mintha szikravonalat hagyott volna maga után hátra. Valami olyan viharra lehettünk elkészülve, amilyet a matrózok «veszett idő»-nek mondanak.

Robur is így vélekedett. Nem engedett a fedélzeten maradnom; vissza kellett térnem fülkémbe, melynek födele bezárúlt fejem fölött.

Kevéssel azután, a készülék testéből hallatszó hangokból úgy ítéltem, a Rémület víz alá merűl. Csakugyan, öt perc múltán csendesen úsztunk néhány méternyire a tenger színe alatt.

A fáradtságtól és gondolataimtól kimerűlve, mély álomba merűltem, – természetes álomba, melyet nem altató por idézett föl.

Felébredésemkor – hogy elalvásom után hány órával ébredtem fel: nem tudom – a Rémület még nem ment fel a tenger felszínére.

De csakhamar ez is megtörtént. Ablakomon fény áradt be, de egyszersmind oldalba kapott bennünket egy nagy hullám, melytől hajónk erősen megingott.

Felmehettem a födélzetre; elfoglaltam helyemet fenn és körűlnéztem.

Északnyugat felől vihar közelgett, súlyos felhőkkel, melyekben már fényes villámok cikáztak. Már dörgött a menny és dörgését sokszorosan visszhangozta az üres tér.

Meglepett – azaz nem is ez a helyes kifejezés – megijesztett az a sebesség, mellyel a vihar a zenith felé szágúldott. Valamely vitorlás hajónak alig lett volna ideje rá, hogy bevonja vásznait a veszély kikerülésére, – oly hirtelen, oly erőszakkal rohant a vihar!

A szél hallatlan erővel csapott meg bennünket, mintha áttörte volna a párák korlátját. A tenger egy pillanat alatt rettentő hullámokat vert. A hatalmas tajtékzó, háborgó hullámok átcsaptak a Rémület-en. Ha nem kapaszkodom erősen a korlátba, lesodor a víz helyemről.

Csak egy lehetség maradt számunkra: víz alatt járóvá alakítani a készüléket. Tíz-húsz lábnyi mélységben nyugalmat és biztonságot találunk. Ha tovább dacolunk a feldühödt tenger haragjával: okvetlenűl elpusztúlunk.

Robur a kormány mellett állt s vártam parancsát, mellyel fülkémbe küldjön. De nem adta ki e parancsot. Egyáltalán nem készülődtek arra, hogy a Rémület-et víz alá merítsék.

Még tüzesebb tekintettel, mint rendesen, közönyösen állt a kapitány. Szemébe nézett a szélvésznek, mintha keztyűt vetne néki, mert tudja, hogy ártalmára nem lehet. Egy percnyi veszteség nélkül víz alá kellett volna már merűlnünk és Robur úgy látszik, még mindíg nem határozta rá magát.

Nem! Megtartotta büszke viselkedését, mint az olyan ember, aki véghetetlen gőggel magát az emberiségen felűl és kívül állónak tudja! Amint láttam így állani ott, réműlten kérdeztem önmagamtól: nem valamely gonosz szellem-e ez, mely a természetfeletti világból szabadúlt közénk?

S ekkor hang hallatszott ajkán, a vihar süvöltésének, a mennydörgés recsegésének közepette. Így szólt:

– Én… Robur… Robur… Világ Ura!

Kezével intett s e mozdúlatát Turner és társa megértették. Parancs volt, melyet e szerencsétlenek, kik épp oly őrűltek voltak már, mint kapitányuk, nem haboztak teljesíteni.

Nagy szárnyait kibontva, a repűlőgép fölemelkedett, mint ahogy a Niagara fölött tette. De akkor a vízesés forgatagait kerűlte ki, míg most az orkán forgatagai közé vitte eszetlen röpűlése…

A repűlőgép ott szállt ezer villám, mennydörgés-robaj között, a lángbaborúlt égen. Ott szállt a vakító elektromos kisűlések között, kockáztatva azt is, hogy villám sújtja le.

Robur magatartása nem változott. Egyik kezét a kormányon, a másikat a szabályozón tartotta; a szárnyak irtózatos erővel csapkodtak s a repűlőgép egyenesen arra tartott, ahol a vész legjobban dühöngött, ahol a legnagyobb elektromos szikrafolyamok cikáztak egyik felhőről a másikra át.

Rá kellett volna rohanni ez őrűltre, meg kellett volna akadályozni abban, hogy repűlőgépét ez égi kemence kellős közepére vigye. Kényszeríteni kellett volna, hogy leszálljon, hogy a víz alatt keresse az egyedűl lehetséges menekűlést, melyet most sem a vízen, sem a magasabb légrétegekben föl nem lelhetett. Ott biztonságban várhatta volna be, mikor ér véget az elemek e szörnyű csatája.

Ekkor a kötelességteljesítés egész ösztöne, egész szenvedélye fellázadt bennem. Igen! Ez őrűltség, de meg nem akadályozni az őrűltség kivitelében e gonosztevőt, kit hazám törvényen kívűl helyezett, ki az egész világot fenyegette rettentő találmányával, nem galléron ragadni és átadni az igazságszolgáltatásnak. Oh! Én voltam-e Strock, a washingtoni rendőrség főfelügyelője?

És elfeledve, hol vagyunk, hogy magam állok három emberrel szemben, a féktelen óceán felett, a fedélzet elejére szöktem és oly hangon, mely túlharsogta a vihar dörgését, Roburra vetve magam, így kiáltottam:

– A törvény nevében…

E pillanatban a Rémület megrázkódott, mintha elektromos ütés érte volna. Egész gerince reszketett, mint az emberi gerinc az áram hatása alatt. Teste legközepén találta a villám s a repűlőgép zuhanni kezdett.

Aztán újra meg újra belésújtott a villám és tört szárnnyal, összezúzott turbinákkal ezer méter magasságból az öböl vízének mélységébe bukott.