Másnap kora reggel Smith Éliás velem együtt hagyta el Morgantont azon az úton, mely a Saranoba-River balpartján húzódva Pleasant-Garden mezővárosába vezet.

Két vezető kisért bennünket: Horn Harry, aki harminc éves és Bruck James, aki huszonöt esztendős volt – mindketten Morgantonban laktak s rendelkezésére álltak azoknak a turistáknak, akik a Kék-hegyet s a Cumberland hegység főbb csúcsait akarták meglátogatni, melyek az Alleghany-hegység kettős láncát képezik. Bátor hegymászók, erőskezű-lábú ügyes és tapasztalt emberek voltak, s jól ismerték a hegy lábáig terjedő egész környéket.

Egy kétfogatú kocsi vitt bennünket az állam nyugati határáig. Csak három napra való eleség volt a kocsin, mert kirándulásunk ennél hosszabb időre semmi esetre sem nyúlhatott. Az elemózsia összeválogatását bátran Smith úrra bízhattuk: volt velünk párolt marhahús-konzerv, nagymennyiségű sonka-szelet, egy sült ürücomb, egy kis hordó sör, több üveg whisky és egyéb pálinka és elegendő kenyér. Ami a friss vizet illeti, nem kellett szükségtől tartanunk: a hegy forrásai, melyeket a záporok, s az ebben az évszakban nem ritka felhőszakadások táplálnak, bőven szolgálhattak vele.

Fölösleges hozzátennem, hogy Morganton polgármestere, mint szenvedélyes vadász, magával hozta puskáját és Nisko nevű kutyáját, mely ott futott és ugrándozott a kocsi mögött. Nisko rendeltetése az volt, hogy felhajtsa a vadat, ha erdőben vagy mezőn járunk; de a kocsival egyetemben a wildoni majorban kellett maradnia, a Great-Eyry megmászásának ideje alatt. Nem tudott volna nyomunkba járni, az átugrandó szakadékok és megmászandó szikladarabok miatt.

A mennyboltozat elég tiszta volt s az amerikai éghajlat nem ritkán kissé zordon áprilisának levegője: elég hűvös. Változó szellők szárnyán, melyek az Atlanti-Oceán hatalmas felülete felől fujdogáltak, felhők úszkáltak az égen. Közűlök ki-ki siklott a napsugár és aranyszínűvé tette az egész vidéket.

Az első napon elértük Pleasant-Gardent, ahol a mezőváros birójánál, Smith úr jóbarátjánál háltunk meg. Volt elég időm rá, hogy megszemléljem ezt az érdekes vidéket, melyben a mocsarak mezőségekkel, a mezők cipruserdőkkel váltakoztak, melyek körül egyre szaporodik a falvak és majorságok száma. A meglehetősen jókarban tartott út keresztül megy rajtuk, vagy mellettük halad el, anélkül, hogy kanyarodásokkal hosszadalmas kerülőket tenne. A kissé mocsaras területeken remekül tenyész a ciprusfa, mely tövénél kissé vaskos és apró tobzokkal púpozott, amikből e vidéken kaptárokat állítanak össze. A sápadt-zöld lombozatukon átjáró szellő ide-odahimbálta a szürke hosszú rostaszálakat, e «spanyol szakállt», mely az alacsonyabban sarjadó ágakról le a földre ér.

A környék erdeiben különféle állatok egész világa nyüzsgött. Kocsink elől felriadva menekültek erdei egerek, mezei patkányok, rikítószínű és fülsiketítően rikácsoló papagályok, fiahordók, melyek gyorsan ugrálva haladtak, a hasukon lévő erszényben magukkal vivén csemetéiket; a madarak százait láttuk a banánák, legyezőpálmák, narancsfák lombjai között, melyek bimbói a tavasz első lehelletére ki fogják tárni kelyhüket és hatalmas rhododentronokat, melyek gyakran több embernyi vastagságúak.

Este megérkeztünk Pleasent-Gardenbe, s kényelmesen elhelyezkedtünk éjszakára. A következő napot arra szántuk, hogy megtegyük a wildoni majorig terjedő útat, mely már csaknem a hegy lábánál feküdt.

Pleasent-Garden csekély jelentőségű mezőváros.

A bíró szívesen fogadott és kitünően megvendégelt bennünket. Csinos házának ebédlőjében vidáman fogyasztottuk vacsoránkat. A ház pompás hársfák alatt épűlt.

A társalgás természetesen a kirándulás körül forgott, melyet a Great-Eyry belső viszonyainak tanúlmányozására rendeztünk.

– Igazuk van – szólt házigazdánk – míg nem tudjuk, mi történik vagy mi lappang odafenn, addig vidékünk lakói meg nem nyugodhatnak.

– Vajjon – kérdeztem én – semmi újabb tűnemény nem jelentkezett azóta, hogy a Great-Eyry fölött lángnyelvek mutatkoztak?…

– Semmi, Strock úr. Pleasent-Gardenből könnyen megfigyelhető a hegy felső gerince, egészen a Black-Dom-ig, mely a legmagasabb pontja… Egyetlen gyanus hang sem jutott fülünkbe, egyetlen fénysugár sem villant meg… S ha valami ördög légió fészkel odafenn, úgylátszik befejezte pokoli kotyvasztását és elment az Aleghany hegyek egy másik odujába…

– De én – kiáltott Smith úr – azt hiszem: nem távozhattak úgy, hogy itt tartózkodásuknak némi nyoma ne maradt volna a Great-Eyryn… akár a szarvuk, akár a farkuk csücske… Majd meglátjuk!…

Másnap, huszonkilencedikén, hajnalban eléállt fogatunk. Smith úr elfoglalta helyét s én is a magamét. A kocsis megsuhogtatta ostorát és lovaink sebes ügetve indúltak meg. E napi utunk célja a wildoni major volt, mely már a Kék-hegyek kinyúló ágai közt fekszik.

A tájék semmi változatosságot nem nyújtott. Most is épp úgy váltakoztak az erdők mocsarakkal, mint tegnap, de ez utóbbiak mindinkább ritkúltak, mert, közeledvén a hegységhez, a talaj egyre emelkedett. A vidék is kevésbbé népesnek mutatkozott. Itt-ott egy-egy falucska, mely szinte alig látszik a hatalmas bükkök lombozata alól, elszigetelt majorok, melyek területét böven öntözték a hegy lejtőiről alárohanó patakok, – valamennyi a Sarawba mellékfolyója.

A növény és állatvilág ugyanolyannak mutatkozott, mint az előző napon, s ha túlsok nem is, de annyi vad akadt, amennyi egy vadászt kielégíthetett volna.

– Az ember valóban kisértésbe esik, hogy felfogja puskáját és fütyüljön kutyájának!… – szólt Smith úr. – De igaz is, hogy először járok itt úgy, hogy nem pazarlom a port s a golyót fürjre, nyulakra. Ezek a derék állatok rám sem ismernek többé!… De mivel készletünk még távol van attól, hogy kimerűljön: egyelőre más forog a fejünkben: a rejtelmekre való vadászat…

– És – tettem hozzá én – bár ne kellene üres tarsollyal hazatérnünk…

A délelőtt folyamán végtelen síkon haladtunk át, melyen a ciprusok és legyezőpálmák csak itt-ott, kis ligeteket képezve, zöldeltek. Ameddig szemünk ellátott, apró halmok domborúltak, szeszélyesen sorakozva egymás mellé s közöttük a rágcsálók mindenféle fajtája futkározott. Ezer meg ezer mókus élt itt nagy tömegekben, abból a rendből, melyet Amerikában «mezei kutya» néven ösmernek. Ezt a nevet nem azért kapták az állatkák, mintha a legcsekélyebb mértékben is hasonlítanának a kutyák akármelyik tipusához. Nem, hanem mivel olyanféle ugatást hallatnak, mint az ölebek. S míg erős ügetéssel vágtunk a rónaságon át, valósággal fülsiketítő zajt csaptak ezek a mezei kutyák.

Nem ritka dolog az Egyesült Államokban, hogy az ember ilyen tömegesen egyféle állat által lakott területeket talál. A természettudósok többek között egy Dog-Ville (ebváros) nevű helyet említenek, mely nevét onnan kapta, hogy egy milliónál több ily négylábú lakója van.

Ezek a mókusok, melyek gyökerekből, füvekből és szöcskékből élnek – ez utóbbiakat mint nyalánkságot igen kedvelik és mohón keresik – egyébként ártatlan állatok, csak rettenetes csaholásuk űzi el körükből az embert.

Az idő derűs maradt, kissé csipős szellő fujdogált. Nem kell azt hinnünk, hogy a szélességnek e harmincötödik foka alatt, a két Carolinaállam éghajlata aránylag meleg volna. A tél hidege gyakran túlságosan éles itt. Nagymennyiségű narancsfa pusztul is el telenként s a Sarawba-Riveren sokszor úsznak jégtáblák.

Délután feltűnt a kékhegyek láncolata, melytől már csak hat mértföldnyire jártunk, és elfogta a látóhatár nagy részét. Gerince világosan rajzolódott ki az elég tiszta égbolton, melyet könnyű felhők barázdáltak. Alul sűrű erdők borították a hegyet, melyekben tűlevelűek gyantás ágai borúltak egymás fölé, de feljebb a fekete sziklákon is mutatkozott néhány sudár fa.

Jobbról-balról különös alakú csúcsok meredtek az égre, s mindnyája fölött uralkodott a Black Dome1) hatalmas feje, mely néha-néha valósággal felragyog a napsugártól.

– Ön már megmászta ezt a csúcsot, Smith úr?… – kérdeztem én a polgármestertől.

– Nem én, – felelt az – mondják, hogy igen nehéz feljutni rá. De néhány turista már járt odafenn s azt beszélik, hogy a Great-Eyry belsejéből semmit sem látni onnan.

– Úgy is van – erősítette meg egyik vezetőnk, Horn Harry – magam is tapasztaltam már.

– Talán az idő nem volt kedvező, nem volt elég tiszta – jegyeztem meg erre.

– Sőt éppen: nagyon tiszta volt, Strock úr, hanem a Great-Eyry párkányai igen magasak és eltorlaszolják a kilátást.

– No akkor – kiáltott Smith Éliás – éppen nem fogok haragudni, ha oda tehetem lábamat, ahol szemével sem járt még senki!

Tény azonban, hogy e napon a Great-Eyry nyugodtnak látszott, se gőz, se láng nem mutatkozott rajta.

Öt óra felé kocsink megállt a wildoni major előtt, melynek lakói kijöttek uruk elé.

Itt kellett töltenünk az utolsó éjszakát.

A lovakat nyomban kifogták és az istállóba vitték, ahol bőséges takarmányt találtak, a kocsit pedig a színbe tolták. Itt fogja bevárni a kocsis visszaérkezésünket. Smith úr bizonyos volt benne, hogy mire Morgantonbe visszatérünk, küldetésünk közmegelégedésre lesz befejezve.

A wildoni majoros pedig biztosított bennünket róla, hogy a Great-Eyryn hosszabb idő óta semmi különös nem történt.

A major személyzetével együtt fogyasztottuk el a vacsorát s álmunkat ez éjszaka semmi sem zavarta.

Másnap kora hajnalban megkezdtük a hegymászást.

A Great-Eyry mindössze ezernyolcszáz lábnyira nyúlik – ami elég szerény magasság – s így az Alleghany hegyek legalacsonyabb csúcsa. Úgy számíthattunk tehát, hogy fáradságunk nem lesz túlságosan nagy. Nehány óra elég lesz a hegytömeg felső gerincének elérésére. Igaz, hogy útközben akadályok is várhatnak reánk: szakadékok, melyek fölött át kell menni, vagy szirtek, melyeket veszedelmes vagy vesződséges ösvényen lehet csak megkerülni… Ez volt vállalkozásunk ismeretlen fele, kockázata. Amint tudjuk, erről vezetőink sem adhattak felvilágosítást. Legjobban az nyugtalanított, hogy a Great-Eyry csúcsát az egész környéken megközelíthetetlennek tartották.

De mindent összevetve, ezt a tényt még senki meg nem állapította, s talán meg volt az az eshetőség, hogy a leszakadt szikla rést ütött a vastag szirt-kereten.

– Annyi szent – szólt Smith úr, rágyújtva az első pipa dohányra a húsz közűl, melyet egy nap leforgása alatt rendesen végigszítt – annyi szent, hogy nekivágunk és pedig frissen, erélyesen. Ami most már azt illeti, hogy ez a hegy mászás több vagy kevesebb időt vesz igénybe…

– De úgy-e bár Smith úr – kérdeztem én – mindenesetre végére járunk vállalkozásunknak?…

– Okvetlenűl, Strock úr.

– Főnököm megbízott, hogy derítsem fel ennek a pokoli Great-Eyrynek titkát…

– Fel is derítjük, akár tetszik az ördögöknek, akár nem – válaszolt Smith Éliás és kijelentése tanújáúl az eget tette meg – még akkor is, ha a hegy legmélyére kellene is furakodnunk!

– Mivel azonban lehetséges, hogy kirándulásunk egy napnál hosszabb időre nyúlík – tettem hozzá én – talán helyes volna, ha élelmiszerekkel látnók el magunk…

– Legyen nyugodt, Strock úr, vezetőink batyújában két napra való elemózsia van s mi magunk sem indulunk üres zsebbel útnak… Egyébként, ha a majorban hagyom is derék Niskomat, magammal viszem puskám… Az erdős tájék nem lehet vad híjján, és az előrenyúló ágak szakadékai sem… Egy kevés rőzsét meg mindíg tördelhetünk zsákmányunk megsütéséhez, ha ugyan odafenn nem vár bennünket már a lobogó tűz…

– Lobogó tűz, Smith úr?…

– Miért ne, Strock úr?… Azok a lángok, azok a pompás lángok, melyek annyira megriasztották környékünk derék lakóit!… Ki tudja, egészen kihűlt-e odafenn a tűzhely s nem pislog-e némi láng a hamu alatt?… És, ha a medence kráter tulajdonképen, ha tehát tűzhányóval van dolgunk: vajjon kialudhat-e annyira a tűzhányó, hogy egy darabka parázsra se lehessen akadni benne?… Őszintén szólva, igen siralmas kis vulkán volna az, ha annyi tűz sem égne benne, amennyi egy tojás keményre főzésére vagy egy burgonya megsütésére kell!… De hiszen, ismétlem: majd meglátjuk… majd meglátjuk!…

Arról, hogy mit látunk ott fenn, bevallom, semmi véleményt nem alkottam magamnak. Én parancsot kaptam, hogy felkutassam, mi van a Great-Eyryn!… ha semmi veszedelem nincsen, nos, úgy is jó: megtudjuk és megnyugtathatunk mindenkit. De alapjában véve – s nem természetes-e ez az érzés oly embernél, aki a kiváncsiság ördögének hatalmában áll – boldog lettem volna, a magam személyes hiúsága érdekében, melyet vállalkozásunk eredményének közzététele erősen legyezgetett volna: ha a Great-Eyry oly tünemények középpontjának bizonyúl, melyek felderítése az én érdemem!

Kirándulásunknak ily rendben kellett megtörténnie:

Vezetőink elől mennek és keresik a járható ösvényeket, Smith Éliás meg én nyomukban, egymás mellett vagy egymás mögött, már aszerint, milyen széles az út, melyen haladnunk kell.

Horn Harry és Bruck James egy keskeny, nem túlságos hirtelenűl emelkedő sziklatorkolatba vezettek bennünket legelőbb. Ez a völgytorkolat elég meredek lejtők közt kanyargott, melyeket sűrűn összegabalyodott bozótok takartak: toboztermő, fekete tűlevelű bokrok, hatalmas, széles tenyerű páfrányok, vad ribiszkék. Lehetetlen lett volna ezeken át útat törni.

A bozótban igen sok madár zajongott s a legnagyobb lármát a teli torokkal rikácsoló papagályok csapták, melyek betöltötték éles hangjukkal a völgy levegőjét. A mókusokat alig hallhattuk itt-ott a bokrok között, ámbár százával ugráltak az ágakon.

A hegyi patak medre, melynek ez a völgytorok ágyául szolgált, szeszélyesen kanyargott a szikladarabok közt alá. Az esős évszakban, vagy hatalmas viharok után bizonyára erős zuhatagokat képezett. De valószínűleg pusztán az esővíz táplálta, s mert most egyetlen cseppet sem találtunk benne, ez azt bizonyította, hogy nem a Great-Eyry magasságain felbuggyanó forrásból ered.

Félórai előrehaladás után az emelkedés oly hirtelenné lett, hogy jobbra-balra kellett kanyarognunk és nagy kerűlőket tennünk. A völgytorok járhatatlanná vált, s lábunk nem talált elégséges támasztópontot a maga számára. Fűcsomókba kellett kapaszkodnunk, térden kúsznunk és ily körűlmények közt beláttuk, hogy naplemente előtt alig érünk a csúcsra.

– Bizisten! – kiáltott Smith úr, miközben fellélekzett kissé – kezdem megérteni, miért volt olyan ritka a hegymászó a Great-Eyryn… olyan ritka, hogy egyetlenegy sem volt, tudomásom szerint…

– Annyi bizonyos – feleltem én – hogy jól meg kellett volna szenvedniök igen vékonyka eredményért… s ha nem volna különös okunk vállalkozásunk véghezvitelére…

– Már az igaz – jelentette ki Horn Harry – társam meg én, mi, akik már gyakran megmásztuk a Black-Domot, soha ennyi nehézségre nem akadtunk még.

– Ilyen nehézségekre, melyek egészen lehetetlenné tehetik még utunkat – tette hozzá Bruck James.

A feladat az volt most, hogy elhatározzuk, melyik oldalon keressünk utat?

Jobbról is, balról is sűrű erdők és bozótok meredtek elénk. Oly helyet kellett keresnünk, mely a felfelé haladásra nem túlságosan meredek. Talán az erdők sűrűségén áthaladva, jobb ösvényre akadunk? S úgy legalább látjuk, merre megyünk. Semmi esetre sem szabadott megfeledkeznünk arról, hogy a Kék-hegyek keleti lejtői alig-alig járhatók, mert a hegylánc egész hosszában legalább ötven fokos szögben merednek fel.

De akárhogy álljon az ügy, legjobb volt két vezetőnk és különösen Bruck James ösztönére bíznunk magunkat. Azt hiszem a derék fickó ügyességre egy majmot, mozgékonyságra akármelyik gyíkot felülmúlta volna. Szerencsétlenségünkre azonban sem Smith Éliás, sem magam, nem merészkedhettünk azokra a helyekre, ahová Bruck James bátran lépett.

Ami azonban engem illett: reméltem, hogy nem maradok hátra, mert már természetemnél fogva szeretem a mászkálást, különben is hozzászoktam a kemény testgyakorlathoz. Bármerre menjen Bruck James, elhatároztam, hogy követni fogom, ha nehány ugrásba kerül is. De egészen másként állt a dolog Morganton első tisztviselőjével, aki nem volt oly fiatal, oly erőteljes, mint én, ellenben nagyobb és vaskosabb termetű és kevesebb biztonsággal lépkedett a sziklákon.

Szemmelláthatólag elkövetett mindent, hogy ne szakadjon el tőlünk. Néha-néha úgy szuszogott, mint egy fóka, s bár szabadkozott, meg-megállítottam, hogy kipihenje magát.

Egyszóval kitűnt, hogy a Great-Eyry megmászása több időt igényel, mint amennyit mi rászántunk. Úgy hittük, tizenegy óra előtt elérjük a sziklamedencét és legrosszabb esetben déli harangszóra már csak nehány száz lábnyira leszünk tőle.

Azonban tíz óra felé, miután ismételten megkísérlettük, hogy járható utakat fedezzünk fel, miután újra meg újra előrementünk és visszatértünk: egyik vezetőnk megadta a pihenésre szólító jelet. Elértük az erdős öv felső szegélyét. A ritkuló fák közül már fel lehetett látni a Great-Eyry első kiszögelléseig.

– Ördög bújjék belé! – fakadt ki Smith Éliás, hátát egy pálmának vetve, aztán így verselt: – nem is volna bolondság pihenni… egy pár falat húst kivenni… megenni…

– Pihenjünk hát vagy egy órácskát? – kérdeztem tőle.

– Persze, és ha eddig tüdőnk meg lábunk dolgozott, hadd legyen a gyomrunknak is valami foglalatossága!

Ebben mindnyájan egyetértettünk.

Össze is kellett már kissé szedni erőnket. Azonban némi aggodalomra adott okot a látvány, melyet a hegynek ez az oldala fel, egészen a Great-Eyry medencéjéig nyujtott.

Fejünk felett olyan csupasz, meredek sziklarészlet nyúlt égnek, melyet itt bladnak mondanak. A síma sziklák között egyáltalán nem mutatkozott ösvény. Ez vezetőinket is nyugtalanította, s hallottam, hogy Horn Harry odaszól társának:

– Nem lesz kényelmes munka…

– Sőt tán lehetetlen… – felelte Bruck James.

A dolog boszantani kezdett.

Ha úgy kell visszatérnem, hogy el sem érhettem a Great-Eyry csúcsát, ez vállalkozásom teljes kudarca volna! Nem is szólva kíváncsiságomról, mely így kielégítetlen maradna. S ha majd jelentkezem Ward úr előtt szégyenkezve és zavartan, igen szomorú ábrázatot vághatok!

A batyúkat felbontották s hideg húst és kenyeret ettünk. Nehány kortyot ittunk is. S befejezvén az étkezést, félóra sem telt bele, Smith úr felkelt s kijelentette, hogy kész az utat folytatni.

Bruck James elől járt és nekünk csak követnünk kellett, arra törekedvén, hogy el ne maradjunk mögötte.

Csak lassan jutottunk feljebb. Vezetőink nem is titkolták, hogy nem tudnak mihez kezdeni és Horn Harry előre ment, hogy megnézze, mely irány mellett döntsünk végleg.

Körülbelől húsz percig voltak távol. Visszatérve, az északnyugati irányt jelölte ki, s mi folytattuk utunkat. Ez oldalról meredt elénk a Black-Dome körülbelől három-négy mértföldnyi távolságban. Mint tudják, hasztalan másztuk volna meg, mert csúcsáról kitűnő messzelátóval sem fürkészhettük volna ki a Great-Eyry belsejét.

A hegymászás igen kínosan és lassan folyt, különösen a hosszú, sikamlós lejtőkön, melyeken bozótok és élősdi füvek tenyésznek nagy csomókban. Nagynehezen jutottunk kétszáz lábbal magasabbra, mikor Bruck James mély árok előtt állt meg, mely a talajt kettéválasztotta. Itt-ott nehány frissen megtépett gyökeret láttunk, letört ágakat, mintha valamely áradat zuhogott volna alá a hegynek ez oldalán.

– Erre kellett mennie annak a hatalmas szikladarabnak, mely levált a Great-Eyryről – szólt Bruck James.

– Bizonyára – felelt Smith úr – s a legokosabb, amit tehetünk, az, hogy követjük az utat, melyet estében szakított magának.

Csakugyan ezt az utat választottuk s kitűnt, hogy helyesen cselekedtünk. Lábunk megtámaszkodhatott a szikla által ütött résekben. Könnyebben haladhattunk fölfelé, csaknem egyenes vonalban, úgy hogy féltizenkettőkor a blad felső szegélyére értünk.

Előttünk, nehány száz lépésnyire csupán, de körülbelől száz láb magasságban, már azok a falak emelkedtek, melyek a Great-Eyry párkányát alkották.

Erről az oldalról ez a szirtkeret igen szeszélyes alakot mutatott; kúpokat, ékeket, többek közt egy sziklát, mely hatalmas, szárnyait repülésre kiterjesztő sashoz hasonlított, mintha az egekbe akarna felszállani. Úgy látszott, hogy keleti felén ezt a szikla-övet csakugyan lehetetlen megmászni.

– Pihenjünk kissé – indítványozta Smith úr – aztán majd meglátjuk: feljuthatunk-e a Great-Eyryre…

– A szikladarabnak – jegyezte meg Horn Harry – minden esetre innen valahonnan kellett leválnia, s mégis semmi rés nem látszik a szirt-övnek ezen a részén…

Valóban így volt, ámbár bizonyos, hogy a szikla a bladnak ez oldaláról gördűlt alá.

Tíz percnyi pihenő után a két vezető fölkelt s egy elég csúszós meredeket megmászva, elértük a fensík szélét. Egyéb most már nem volt hátra, mint áthaladni ezen a csíkon, melyből középen, mint egy kosár falai, körülbelűl ötven lábnyi magasságra hajoltak ki és felfelé a medencét képező sziklák.

Szemlélődésünk eredménye az volt, hogy még elegendő magasságú létrával sem lehetséges az öv felső párkányát elérni.

A Great-Eyry valósággal fantasztikus alakban meredt elém s ha sárkányok, ördögök és egyéb hitregebeli szörnyetegek népesítették volna be, hogy őrizzék, ez sem lepett volna meg túlságosan.

Közben azonban folytattuk utunkat a körfal körűl, melynek megalkotásával a természet mintha emberi munkát végzett volna, annyira szabályosnak mutatkozott. És sehol félbe nem szakadt a falazat, sehol egyetlen rés két szikla közt, melyen át lehetne bujni! Köröskörűl a kifelé hajló meredek, melyre feljutni lehetetlen!

Miután egy órahosszat jártunk körben a fensíkon, visszaértünk kiindulási pontunkra, ahol legutóbb megpihentünk a blad megmászása után.

Nem titkolhattam boszúságomat útunk eredménytelensége fölött s úgy láttam, Smith úr is épp oly dühös volt, mint én.

– Ördög-pokol! – kiáltotta, – hát nem tudjuk meg, mi van ennek az átkozott Great-Eyrynek a gyomrában! Hogy tűzhányó-e?

– Akár tűzhányó, akár nem, – jegyeztem én meg, – bizonyos, hogy semmi gyanús zajt nem hallat, sem füst, sem láng nem csap ki belőle, semmi sem mutat egy közeli kitörésre!

S valóban mély csend uralkodott a párkányzaton kívűl is, belül is. Tüzes gőzök nem szálltak fel, a fellegeken, melyeket a keleti szél a hegy felett áthajtott, semmi fény nem tükrözött. A talaj épp oly nyugodt volt, mint a levegő. Sem földalatti moraj, sem rázkódások nem háborgatták a nyugalmat lábunk alatt. A nagy magasságok tökéletes csendje vett körűl bennünket.

Nem szabad elfelednem megmondani, hogy a Great-Eyry medencéjének kerülete körűlbelűl ezeregy-ezerkétszáz lábra rúghatott, amit abból az időből ítélhettünk meg, melyre megkerüléséhez szükségünk volt, leszámítva a keskeny fensíkon való haladás nehézségeit.

Hogy a medence belső területe mily nagy lehet, miként becsűlhettük volna meg azt, hiszen nem tudhattuk, milyen vastagok a környékező sziklafalak.

Magától értetődik, hogy az egész táj elhagyatott volt, ami alatt azt értem, hogy sem eleven, sem holt teremtmény nem mutatkozott, néhány nagy ragadozó madarat kivéve, melyek a Great-Eyry felett lebegtek.

Zsebóráink három órát mutattak és Smith úr bosszús hangon így szólt:

– Ha estig maradunk is itt, többet ki nem szaglászhatunk! Indúlnunk kell, Strock úr, ha még az éj leszállta előtt Pleasant-Gardenbe akarunk érni.

S mert nem feleltem szavára s nem mozdúltam a helyről, melyen álltam, mellém lépett:

– Miért nem szól, Strock úr? Nem hallotta talán, mit mondtam?

Valóban igen kínos volt rám nézve, távozni onnan s visszatérni anélkűl, hogy megbízatásomnak eleget tettem volna.

S éreztem, hogy növekszik megcsalatkozott kíváncsiságom a továbbfürkészés vágyával egyetemben.

De mit volt mit tennem? Megfúrhattam-e ezt a vastag szirtfalat, feljuthattam-e rá?

Bele kellett nyugodnom Smith úr indítványába s miután még egy utolsó pillantást vetettem a Great-Eyryre, követtem társaimat, akik már lefelé haladtak a blad meredekein.

Útunk lefelé minden különös nehézség vagy fáradalom nélkűl ment végbe. Még öt óra előtt magunk mögött hagytuk a hegység utolsó nyúlványait s a wildoni majoros már várt reánk ebédlőjében, ahol frissítő ételt-italt készített ki számunkra.

– Tehát nem hatolhattak a hegy belsejébe? – kérdezte tőlünk.

– Nem, – felelt Smith úr – s végre még azt kell hinnem, hogy a Great-Eyry, a nagy medence, csak a környék derék lakóinak képzeletében létezik.

Este félkilenckor kocsink a pleasant-gardeni bíró háza előtt állt meg. Ott töltöttük az éjszakát.

És míg hasztalan lestem-vártam az álmot, azt kérdeztem magamtól, nem lenne-e jobb néhány napig a községben maradnom s újabb kísérletet szerveznem a hegy megmászására? De vajjon több eredménnyel járna-e az, mint az első?

Legokosabb volt visszatérni Washingtonba s tanácskozni Ward úrral. S másnap reggel csakugyan kifizetvén két vezetőmet, búcsút vettem Smith úrtól és a pályaudvarra hajtattam, ahonnan Raleigh felé indúlt a gyorsvonat.