Lehúll-e a lepel a Great-Eyry rejtelméről, valamely előre nem látható véletlen folytán? Ez a jövő titka volt. Fontos-e, hogy ez megtörténjék? Kétségkívűl az, mert Észak-Karolina lakóinak biztonsága is ettől függött talán.

Bármiként álljon a dolog, tény, hogy Washingtonba való visszatérésem után tizennégy nappal a közfigyelmet ismét a legnagyobb mértékben lekötve tartotta egy egészen másfajta eset. Ez az eset épp oly rejtelmes maradt, mint azok a tünemények, melyeknek a Great-Eyry volt színterük.

Május közepe táján Pennsylvania újságai tudtára adták olvasóiknak az említett esetet, mely az állam több táján is megismétlődött.

Egy idő óta a Philadelphia körűl szétsugárzó útakon valami rendkívűli járómű közlekedett, melynek sem alakját, sem természetét föl nem ismerhették, sőt méreteit sem, – oly sebességgel vágtatott. Hogy automobil, abban senki sem kételkedett. De hogy mily motor hajtotta, azt csak többé-kevésbbé elfogadható hozzávetésekkel találgatták s ha a nép képzelete ilyen dolgokba avatkozik, lehetetlen határt szabni neki.

Akkor még a legtökéletesebb automobilok – bármily rendszerűek, akár gőz, akár petroleum, akár alkohol vagy elektromos hajtóerővel – nem tettek meg óránkint százhatvan kilométernél többet, vagyis körűlbelűl két mérföldet percenkint s Amerika és Európa legjobb vonalai sem voltak képesek e sebességet megadni expresszeiknek vagy gyorsvonataiknak.

De az említett járómű okvetlenűl felűlmúlta ezt a gyorsaságot.

Felesleges hozzátennünk, hogy ez igen-igen veszedelmes volt az útakon közlekedő egyéb kocsikra és a gyalog járókra. E rohanó tömeg villám gyanánt jött, annyira kiszorítva helyéből a levegőt, hogy az út szélén álló fák ágai recsegve törtek le, megvadította a mezőkön legelő állatokat, szétriasztotta a madarakat, melyek nem tudtak volna ellentállni az útja nyomán keletkező hatalmas porforgatagnak.

És – érdekes részlet ez, melyre az újságok különösen felhívták a közönség figyelmét – az útak kövezetét alig rongálta a járómű kereke, mely nem hagyott oly vágást maga után, mint a terhes szekerek szoktak. Alighogy keréktalpának könnyű lenyomatát lehetett látni.

«Valószínű, – jegyezte meg a New York Herald, – hogy a nagy sebesség csökkenti a súly nyomását.»

Természetesen Pennsylvánia számos kerületéből egyre-másra érkeztek a panaszok. Hogy tűrhetné meg a hatóság az olyan járómű őrűlt nyargalászását mely esetleg mindent felborít, mindent eltapos, amerre megy, – szekeret csak úgy, mint gyalog-embert! De mi módon kerítse hatalmába, hogy ezt a veszedelmet aztán megakadályozhassa?! Hiszen nem tudták kié, honnan jön és hová megy. Csak abban a pillanatban látták, melyben elhaladt, mint a lövegeket szédületes útjukon. Próbálja meg akárki feltartóztatni az ágyúgolyót, mely a csőből kiröpűl!

Ismétlem: semmi jelünk nem volt arra, hogy minő motor hajtja a csoda automobilt. Csak annyi volt bizonyos, – mert ezt határozottan megállapították, – hogy sem füstöt, sem gőzt, sem petroleum-, vagy egyéb természetes fűtőanyag-szagot maga után nem hagyott. Ebből aztán azt kellett következtetni, hogy elektromos erő hajtja és akkumulátorai, melyek ismeretlen mintájúak, valósággal kimeríthetetlen árammal rendelkeztek.

De a túlizgatott népképzelet egészen mást látott e rejtelmes automobilban: természetfeletti szekeret, amit valamely kísértet vezet, a pokol valamelyik fűtője, egy túlvilági garaboncás, vagy valamely történetelőtti korból való szörnyeteg – s hogy mindent egy alakban egyesítsenek: maga az ördög, Belzebub, Astaroth, aki ellen minden földi beavatkozás hasztalan, mert rendelkezésére áll a sátáni láthatatlan és végtelen hatalom!

De magának a sátánnak sem volt joga ily sebességgel rohanni az Egyesűlt-Államok útvonalain – külön engedély, sorszám és rendes útlevél híjján. Bizonyos, hogy egyetlen hatóság sem engedte volna meg neki a kétszáz kilométeres gyorsaságot és a közbiztonság szempontjából szükségesnek látszott, hogy a titokzatos gép tulajdonosának szeszélyét megfékezzék.

De nemcsak Pennsylvánia szolgált versenypályáúl a titokzatos automobil sport-különlegességei számára. A rendőrség jelentései csakhamar más államokban is szóltak a furcsa jelenségről: Kentuckyben, Frankfurt környékén; Ohióban, Kolumbia táján; Tennesseeben, Nashville mellett; Missouriban, Jefferson alatt; végűl még Illinoisban, a Csikágóba torkoló különböző útakon.

Most, miután a közfigyelem az ügyre irányúlt, a hatóságokra tartozott, hogy megtegyék óvóintézkedéseiket a közveszedelem ellen. S vajjon egy ily sebességgel szágúldó járómű elé nem volna-e a legokosabb az útakon erős sorompókat fektetni keresztűl, melyeken előbb vagy utóbb okvetlenűl összezúzza magát?

– Ugyan, – mondták a tamáskodók, – ez az őrűlt vágtató bizonyára el tudja hárítani az ilyen akadályokat.

– Sőt szükség esetén átugorhatja a sorompókat! – tette hozzá valaki.

– Aztán meg, ha maga az ördög, akkor, mint egykori angyalnak, szárnya is van: nem jön zavarba, hanem felröppen a levegőbe.

Valóságos «komámasszony-vélekedések» voltak ezek, melyekkel nem kell törődni. De különben, ha a pokol e királyának valóban van szárnya, miért makacskodik, miért jár a földön, ahol esetleg agyontapossa a járókelőket, miért nem szárnyal fenn, mint a lég szabad madarai?

Ilyen volt a helyzet; – valóban tűrhetetlen már s volt oka a washingtoni rendőrségnek arra, hogy törje fejét, miként lehetne ez állapotnak végét vetni.

De íme, mi történt május havának utolsó napjában. S ez az esemény azt a reményt keltette, hogy az Egyesűlt-Államok megszabadúlnak e «szörnyetegtől», melyet addig nem sikerűlt elfogni. Sőt az Új-világgal egyetemben az Ó-világ is azt hihette, hogy nem lesz kitéve ez épp oly különös, mint veszedelmes automobil látogatásának.

Ez időben a következő eseményről adtak hírt az Unio összes újságai, – s hogy a közönség mily megjegyzésekkel kísérte, azt igen könnyű elképzelni:

Az Automobil-Klub versenyt rendezett Wisconsinban, ez államnak, melynek Madison a fővárosa, egyik legjobb útján. Ez az út kitűnő versenypályát képez kétszáz mérföldnyi hosszúságban; Prairie-du-Chienből indúl ki, a nyugati határvárosból, áthalad Madisonen és valamivel Milwaukee felett végződik a Michigan-tó partján. Csak Japánban van egy ennél megfelelőbb: a Nikko és Namadé közötti út, – melyet óriási cédrusok szegélyeznek, – mert ez nyolcvankét kilométernyi teljesen egyenes vonalat képez.

A legkülönfélébb gyártmányú és legjobb hírű gépkocsik neveztek a versenyre, s a rendezőbizottság elhatározta, hogy bármily rendszerű mótoroknak megadja a részvételi engedélyt. Ott lesznek a Hurter és Dietrich cég kocsii, a Gobron-Brike, Renault testvérek, Richard-Brasier, Decauville, Darracq, Ader, Bayard, Clement, Chenard és Walcker gyárak könnyű járóművei, a Giket-Forest, Harward és Watson, Pipe, Wolseley cégek automobiljai, a Mors, Fiat, Mercedes, Charron-Girardot-Voigt, Hotchkiss, Panhard-Levassor, Dion-Bouton, Gardner-Serpollet, Turcat Méry, Hirscher és Lobano gyárak hatalmas alkotmányai, a különböző nemzetek összes gyártmányai. Több díj volt kitűzve, melyek együttvéve tekintélyes összeget tettek ki – körülbelül ötvenezer dollárt.

Semmi kétség tehát: a díjakért bizonyára sokan fognak megkűzdeni. A gyárosok eleget tettek az Automobil Klub felszólításának és legjobb gépeiket küldték a kűzdelembe. Körülbelűl negyven különböző rendszerű, gőzzel, petróleummal, alkohollal, elektromossággal hajtott automobilt vártak, melyek mindegyike jelét adta kiválóságának valamely versenyen.

A számítások szerint, melyek az elérhető legnagyobb sebességen alapúltak – s ez akkoriban százhatvan kilóméterre rúgott – e nemzetközi verseny lefolyása nem fog több időt igényelni három óránál, a kétszáz mérföld befutására. Hogy tehát esetleges veszélyeknek elejét vegyék, a wisconsini hatóságok betiltották a közlekedést Praine-du-Chien és Milwaukee között május harmincegyedikére.

Így tehát semminő balesetre nem számítottak, eltekintve azoktól, melyek a kűzdelem hevében magukat a versenyzőket érhetik. Ez azonban az ő dolguk, mint mondani szokás. De az óvatos elővigyázati rendszabályok következtében sem kocsiknak, sem gyalogosoknak nem kellett veszélytől tartaniok.

Óriási közönség gyűlt össze, nemcsak Wisconsinből. Több ezer kiváncsi utazott a szomszédos államokból, Illinoisból, Michiganból, Jovából, Indianából, sőt még New-Yorkból is, a versenypálya mellett fekvő városokba.

Magától értetődik, hogy a sport iránt érdeklődők között nagy számmal voltak képviselve az idegenek: angolok, franciák, németek, osztrákok és belgák és igen természetes, hogy mindegyik a maga nemzete versenyzőjének kivánta a győzelmet.

Megjegyzendő még, hogy mivel a kűzdelem az Egyesült-Államokban folyt le, – a nagy fogadások csodálatos országában – számos igen különböző alakú és hatalmas összegre rúgó fogadás történt. Külön ügynökségek jegyezték őket s különösen május utolsó hetében szaporodtak el e fogadások, úgy hogy összegük több százezer dollárt tett ki.

Az indulási jelet reggel nyolc órakor adta meg kronométer szerint az egyik versenybiró. Hogy elkerűljék a kocsik torlódását és az abból származható baleseteket, az automobilok három percnyi időközökben kezdték meg utjukat. Az út szegélyein sűrű tömegekben álltak a nézők. Az első díjat az az automobil igényelhette, mely a Prairie-du-Chien és Milwaukee közti távolságot a legkisebb időtartam alatt futja be.

A sorshúzás által tíz elsőnek kijelölt kocsi reggel nyolc óra és fél kilenc között indúlt el. Ha csak valami baj nem éri őket, tizenegy óra előtt el kell érniök a célt. A többiek indúlási rendjét is sorshúzás határozta meg.

Félmérföldenként rendőrök álltak őrt az út mellett. A kiváncsiak, kik hatalmas csoportokban verődtek össze az indító hely körül Madisonban, épp oly sokan voltak a befutandó út közepén s talán még többen a célnál Milwaukeeben.

Két óra telt el. A telefonösszeköttetés által az érdeklődők minden öt percben megtudhatták a verseny állását és azt, mily sorrendben következnek egymásután a versenyzők. Renault testvérek cég egy négy hengerű húsz lóerejű, Michelin gummis kocsija járt elől a Madison-Milwaukee közötti félúton; nyomában egy Harward-Watson és egy Dion-Bouton gép járt.

Néhány baleset már is történt, egy-két mótor felmondta a szolgálatot, egy-két gépkocsi feladta a versenyt. Valószínűleg tizenkettőnél nem sokkal több automobil fogja kibírni az út végéig. Néhány vezető megsebesült ugyan, de nem súlyosan. De ha halálos balesetek történtek volna, abból sem csinálnak valami nagy dolgot Amerika csodálatos földjén.

Érthető, hogy a kiváncsiság és a szenvedélyek legmagasabb fokukra Milwaukee közelében kellett hogy hágjanak. A Michigan-tó nyugati partján állott a cél-oszlop, valamennyi a versenyben résztvevő nemzet színével diszítve.

Már tíz órakor bizonyos volt, hogy az első dijért – amely húszezer dollárt tett ki – csak négy kocsi küzd, két amerikai, egy francia és egy angol, melyek már most is tekintélyes előnyt szereztek, mert versenytársaik apróbb balesetek folytán elmaradtak mögöttük. Elképzelhető, mily dühvel kötötték az utolsó fogadásokat, melyekben már a yankee hiúság játszott szerepet. Az ügynökségek alig tudtak megfelelni az óriási munkának. A jegyzések lázas gyorsasággal szaporodtak…

Az élen járó gépkocsik képviselői csaknem hajbakaptak egymással, s ha nem is került revolverre és bowieknifra a dolog – nem sok hijja volt ennek sem.

– Egy: három ellen a Harward-Watson gépre!…

– Egy: kettő ellen a Dion-Boutonra!…

– Egy: egy a Renault testvérekre!…

Ezek a kiáltások, mondhatni az egész útvonal mentén visszhangzottak, kavarogtak, s annál hangosabban, minél inkább terjedtek a telefonjelentések.

De ime féltízkor ez történt: két mérföldre Prairie-du-Chien városától valami rettentő robogás hallatszott az úton, sűrű porfelleg közepéből, éles fütyüléstől kisérve…

A kiváncsiaknak alig volt idejük, hogy félreugráljanak az eltipratás elől, melynek bizonyosan több száz ember esett volna áldozatul. A porfelhő viharsebesen elnyargalt s az irtózatos sebességgel vágtató kocsit alig hogy meg lehetett pillantani.

Túlzás nélkül kimondhatni, hogy legalább is kétszáznegyven kilóméteres gyorsasággal szágúldott a láthatatlan automobil.

Egyetlen szempillantás alatt eltűnt, hosszú, fehér por-csíkot hagyva maga után, ahogy az express vonatok mozdonya hosszú füst-vonalat hagy hátra.

Bizonyos, hogy automobil volt, melyet valamely rendkívűli mótor hajtott. Ha sebességét egy óra hosszat megtartja, okvetlenül utóléri a legelső kocsikat is, sőt, ezzel az övéknél kétszerte nagyobb sebességgel, el is kerüli őket és elsőnek ér a célhoz.

S ekkor minden oldalról zsivajgó lárma zendült föl, ámbár az útszegélyen tömegbe verődött nézőknek nem kellett veszedelemtől tartaniok.

– Ez az a gép, melyről két hét előtt az ujságok írtak!…

– Igen!… ez az, amelyik átvágtatott Illinoison, Ohion, Michiganon s a rendőrség nem tudta elfogni!…

– S aztán a közbiztonság szerencséjére eltűnt!…

– Azt hitték róla, hogy összetört és örökre nyoma veszett!…

– Igen, igen!… Az ördög szekere!… melyet a pokol tüze fűt… és maga a sátán vezet!…

S valóban, ha nem az ördög volt, ki más lehetett a rejtelmes gépkocsis, aki ezzel az elképzelhetetlen gyorsasággal szágúldott a nem kevésbbé titokzatos gépezeten?

Mindenesetre kétségtelen volt, hogy a Madison felé rohanó járómű azonos azzal, mely már felhívta magára a közfigyelmet, s melynek a rendőrség nyomát sem lelte azután! S ha a rendőrség azt hitte, hogy soha többé nem hall felőle: a rendőrség egyszerűen tévedt, ami Amerikában épp úgy megesik, mint bárhol másutt a világon.

A bámulat első izgalmának csillapúltával a higgadtabbak a telefonhoz futottak, hogy értesítsék a többi állomást is, és így elháríthassák a veszedelmet, mely az úton szétszórt automobilokat fenyegeti a szélvészként rohanó titokzatos gép megjelenésével. Eltapossa, összetöri, szétzúzza őket s ki tudja, tán maga sértetlenül, épségben kerül ki az irtózatos összeütközésekből?…

De mindent összevetve, úgy látszott, hogy ez a minden vezetők vezetője oly biztos szemmel és kézzel kezeli gépét, hogy eddig még minden akadályt kikerűlt! Hasztalan tették meg a wisconsini hatóságok a maguk óvóintézkedéseit, hogy az útvonalra csak a nemzetközi verseny részvevői jussanak: a titokzatos gép mégis megjelent!

A telefon útján értesítést kapott versenyzők, akik abbanhagyták küzdelmüket az első díjért, a következőket jelentették;

Számításuk szerint ez a csodaszerkezet legkevesebb százharminc mérföldet tett meg óránként. Ennyi volt gyorsasága, mikor mellettük elhaladt, úgyhogy alig láthatták a gép formáját, mely elnyúlt orsóra emlékeztetett s a tíz métert alig haladta meg. Kerekei oly sebesen forogtak, hogy küllői mintha egybeolvadtak volna. És sem gőzt, sem füstöt, sem szagot nem hagyott hátra.

Ami pedig a vezető személyét illeti, azt lehetetlen volt megpillantani; eszerint épp oly ismeretlen maradt, mint akkor, midőn először tűnt fel az Egyesült-Államok útain.

Telefonjelentések által Milwaukee előre tudomást nyert a váratlan versenyző megjelenéséről. Könnyen elképzelhető, mily izgalmat keltett a hír. Eleinte az a terv merűlt fel, hogy sorompót fektetnek keresztbe az útra, melyen ez a «löveg» ezer darabra málik!… De volt-e rá elegendő idejük?… Nem jelenhetik-e minden pillanatban meg a rejtelmes kocsi?… Azután meg úgyis meg se kellett fékeznie sebességét volens aut nolens, hiszen az út a Michigan-tó partján ért véget, s azon túl nem haladhat, hacsak hajóvá nem változik!…

Így gondolkoztak a nézők, akik Milwaukee előtt csoportosúlva vártak, miután elég óvatosan távol tartották magukat az úttesttől, nehogy eltiporja őket a pokol szekere.

Azután itt is, mint Prairie-du-Chienben, majd Madisonban a legfurcsább föltevések keringtek a közönség soraiban. S még azok, kik nem voltak hajlandók a titokzatos gép vezetőjét magával az ördöggel azonosítani, még azok sem vonakodtak attól, hogy az Apokalypsis egy elszabadúlt szörnyetegét lássák benne.

Most már nem percről-percre, hanem pillanatról-pillanatra várták az izgatott kiváncsiak az automobil megjelenését!…

Még nem múlt el tizenegy óra, mikor az úton távoli dübörgés hallatszott s a por örvénylő fellegekben emelkedett magasra. Éles sívitások szaggatták meg a levegőt, mintegy figyelmeztetvén a nézőket, hogy várják a szörnyeteget, mely nem lassította meg sebességét…

De a Michigan-tó már csak egy félmérföldnyire feküdt tőle, s ez a sebesség most már akarata ellenére is egyenesen beleragadná!… A gépész talán nem ura már gépének?…

Efelől csakhamar semmi kétség sem lehetett. Az automobil villámsebességgel ért Milwaukee magasságáig… És… elhagyva a várost, a Michigan-tó vizébe veszett tán?…

Annyi tény, hogy eltűnvén az út kanyarúlatánál, semmi nyomát nem lelték azután.