Midőn ez események közhírré lettek, én már egy hónapja otthon voltam, morgantoni kirándulásom után.

Mindjárt megérkezésemkor első gondom volt, hogy főnökömnél jelentkezzem. De nem találkozhattam vele. Családi ügyek elintézésére néhány hétre elutazott. De kétségtelen, hogy Ward úr értesűlt vállalkozásom kudarcáról. Észak-Karolina több ujságja is hozott részletes jelentést a Great-Eyry megmászásáról, melyre a morgantoni polgármesterrel együtt útnak indúltam.

Mindenki teljesen megérti, mennyire boszantott a hiábavaló kisérlet, nem is szólva kielégítetlen kiváncsiságomról. S valóban nem tudtam belenyúgodni abba a gondolatba, hogy a jövőben is kielégítetlen maradjon… Ne tudnók hát fölfedni a Great-Eyry titkát?… Nem, ezt nem tűrhetem, ha tízszer, ha húszszor előlről kell kezdenem a próbálkozást… ha ott veszek is…

Bizonyos, hogy nem haladja felül az emberi erőt a hegy belső medencéjébe jutás nagy munkája. Állványt építeni a magas falak párkányáig, vagy rést fúrni a vastag sziklákon át: nem volt lehetetlen eszme. Mérnökeink csaknem minden nap vállalkoznak sokkalta nehezebb munkára is! De a Great-Eyry átkutatásának dolgában azzal is számolni kellett, ho az előirányzott költség esetleg sokszorosan felülmúlja a belőle származó eredmény hasznát.

A költség több ezer dollárra rúgott volna, s végre is mire való ez a drága munka?… Ha a Kék-hegyek e pontján vulkán tölcsére nyilott, eloltani úgysem lehetett, s ha a környéket kitörés fenyegeti, az sem akadályozható meg… Az egész fáradságos munka tehát tiszta veszteségre ment s csak a közkiváncsiságot elégíthette volna ki.

Bármennyire is érdekelt az ügy, bármennyire is szerettem volna a lábam a Great-Eyry párkányára tenni, eszemágában sem volt a magam vagyonkájával végrehajtani a vállalatot. In petto így gondolkodtam róla:

– Lám, ez a cél csábíthatná a mi amerikai milliárdosainkat!… Ezt a munkát minden esetre el kellene hogy végeztessék a Gouldok, Astorok, Vanderbiltek, Rockfellerek, Mackayk. Pierpont-Morganok!… Az ám! De eszükbe sem jut s ezek a trust-emberek egészen más dolgokat forgatnak fejükben.

Oh, ha a Great-Eyry gazdag arany-ereket rejtene méhében, akkor e bátor pénzemberek belemennének a vállalkozásba!… De ez a feltevés alig volt elfogadható, az Apalache-ok láncolata sem Kaliforniában, sem Klondykeban nem fekszik, sem Ausztráliában, sem Transválban, a kimeríthetetlen aranybányák egyedűli területein!…

Június tizenötödikén délelőtt fogadott Ward úr irodájában. Noha tudott már a rám bízott vizsgálat eredménytelen voltáról: szívesen fogadott.

– Itt a szegény Strock – kiáltotta beléptemkor – a szegény Strock, akinek beletört a kése nagy vállalkozásába…

– Olyan vállalat volt ez Ward úr, mintha kegyed a Hold fővárosában valamely nyomozással bízna meg! – feleltem én. – Tény, hogy pusztán anyagi körülmények, a hegy felépítésének természete gördítettek akadályt elénk, de ez akadályok, az adott viszonyok között elháríthatatlanok voltak!…

– El is hiszem, Strock, szívesen elhiszem. Annyi azonban bizonyos, hogy semmit sem tudott meg arról, mi történik a Great-Eyry belsejében…

– Semmit, Ward úr…

– Nem látott legalább lángokat?…

– Egyáltalán nem.

– Semmi gyanús zajt sem hallott?

– Azt sem.

– Még most is földerítendő kérdés, hogy tűzhányó van-e ott?

– Még most is az, Ward úr, s ha tényleg tűzhányó van ott, azt hiszem igen mély álommal alszik…

– Eh! – folytatta Ward úr – semmi sem biztosít bennünket arról, hogy egyszer csak mégis fölébred!… Lássa, Strock, az még nem elég, ha egy vulkán alszik, ki kell egészen aludnia! Föltéve ugyan, hogy mindaz, amit mesélnek, nem egyszerűen a Carolina lakóinak képzelgése…

– Alig hinném, Ward úr, – feleltem erre – Smith Eliás, Morganton polgármestere és barátja, a pleasent-gardeni biró, erre vonatkozólag igen határozott adatokról számolnak be. Igen is: lángok jelentek meg a Great-Eyry fölött!… Igen is: megmagyarázhatatlan zaj hallatszott belőle!… E tünemények valósága felől semmi kétség nem lehet!…

– Helyes – jelentette ki Ward úr. – Megengedem, hogy ezek a főtisztviselők és a lakosok nem tévedtek!… De végre, akármint áll a dolog, a Great-Eyry nem árúlta el titkát!…

– Ha ezt a titkot ismerni akarjuk Ward úr, meg kell adni árát, és a szükséges költségeket rászánva: a csákány és a dinamit majd megteszik magukét…

– Okvetlenül – felelt Ward úr – de ez a munka nem sürgős, s jobb lesz várni!… Különben az is lehet, hogy maga a természet adja meg végűl a Great-Eyry rejtelmének kulcsát…

– Elhiheti Ward úr, szívből sajnálom, hogy nem járhattam végére a munkának, mellyel megbízni szíveskedett…

– Jó, jó, csak kétségbe ne essék, Strock, s viselje bölcs nyugalommal a kudarcot!… Nem mindig vagyunk szerencsés kezűek dolgainkban, és a rendőrség vállalkozásait sem koronázza mindenkor siker… Lássa, bűnügyekben is hány tettes síklik ki kezünkből, s én bizony azt hiszem, hogy egyetlenegyet sem foghatnánk el, ha valamivel okosabbak lennének s főként kevésbbé vigyázatlanok s nem árúlnák el magukat olyan ostobán!… De össze-vissza beszédükkel ők maguk törik ki a saját nyakukat… Véleményem szerint a világ legkönnyebb dolga egy bűntényt, gyilkosságot vagy lopást jól előkészíteni, s aztán úgy végrehajtani, hogy a gyanúnak nyoma se ébredhessen, s kijátszon a tettes minden üldöző hatóságot… Ön megérti, Strock, hogy mindamellett nem megyek el ügyességből és óvatosságból leckéket adni a gonosztevő uraknak!… S egyébként, ismétlem, nagy számmal vannak, kiket a rendőrség soha fel sem kutathat!…

E tárgyban teljesen osztottam főnököm véleményét: valóban a gonosztevők világában akadnak a legostobább emberek!

Ami pedig a másik rejtelmes ügyet illeti: be kell vallanom, legalább is bámulatosnak találtam, hogy a hatóságok, községek, városok, még nem derítettek fényt azokra a tényekre, melyeknek több állam volt színhelye. S mihelyt Ward úr rátért erre, nem titkolhattam előtte végtelen csodálkozásomat.

Az elfoghatatlan automobilról volt szó, mely kínnjárt az államok útain, gyalogosok, kocsik, lovak veszedelmére. Önök már tudják, mily óriási sebességekkel szorította háttérbe az automobil sport összes eddig elért eredményeit. Feltűnésének mindjárt első napjaiban megparancsolták a bajról értesített hatóságok, hogy véget kell vetni a rettenetes gépvezető szeszélyeinek. Felbukkant, nem tudni honnan, megjelent és eltűnt – villámsebességgel. Ámbár sok és tevékeny rendőrbiztos indúlt nyomozására, nem tudták a tettest utólérni… S most legutóbb is Praire-du-Chien és Milwaukee között az Automobil Klub által rendezett versenyen másfél óránál kevesebb idő alatt tette meg a kétszáz mérföldnyi útat!…

Aztán semmi hír nem érkezett arról, hogy mi történt a járóművel? Az út végére érve, önönsebességétől elragadva, megállás nélkül belerohant volna a Michigan-tó vizébe?… Azt véljűk hát, hogy a gépész is, gépe is elpusztúlt, s sem erről, sem arról nem hallunk többet?… De a közönség nagy többsége nem fogadta el ezt a megoldást, mely a legjobbnak mutatkozott, hanem napról-napra várta, hogy a titokzatos automobil megint csak megjelenik!

Bizonyos, hogy ez az esemény Ward úr szemében is a rendkívűliek közé tartozott és én osztottam ezt a vélekedését. Ha az ördögi gépész nem mutatkozik többé, megjelenése azon rejtelmek közé sorolandó, melyekbe behatolni nem adatott meg az embernek.

Főnököm sokáig beszélgetett velem ez ügyről, s már azt hittem, vége tárgyalásunknak, midőn szobájában fel s alá járva így szólt hozzám:

– Igen… annak az automobilnak a milwaukeei úton való megjelenése éppen a verseny alkalmával: igen-igen különös dolog – de ez sem kevésbbé furcsa!

És Ward úr egy jelentést tett elém, melyet a bostoni rendőrség küldött neki, egy oly eset következtében, amelyet az ujságok még aznap este elmondtak olvasóiknak.

Míg én a jelentést olvastam, Ward úr visszaült íróasztala mellé, s egy levelet fejezett be, melyet még beléptem előtt kezdett írni. Én az ablak mellé telepedtem s a legnagyobb figyelemmel olvastam a jelentésben foglaltakat.

Néhány nap óta Új-Anglia partvidékét, a Maine, Connesticut, Massachussetts államok felé eső részen egy oly jelenség háborgatta, melynek természete felől senki biztosat nem tudott.

Egy mozgó tömeg, mely két-három lábnyira emelkedett ki a vízből, sebesen megközelítette – szinte csúszva a vízen – a partot, aztán megfordúlt és eltűnt a nyilt tengeren.

Ez a tömeg oly gyorsan haladt, hogy a legjobb messzelátók is alig tudták követni. Hossza nem lehetett több harminc-negyven lábnál. Alakja orsóforma volt és teste zöldes színű; színe így lehetségessé tette, hogy a tenger alapszínétől alig üssön el. Az amerikai partvidékek azon részén vették észre a legtöbbször, mely Connecticut állam északi foka és Uj-Skócia nyugati felén fekvő Homokfok között terül el.

Providence, Boston, Portsmouth és Portland kikötői mellett nagyobb gőzbárkák többször is megkisérlették e mozgó test közelébe jutni, sőt üldözni is próbálták. De soha elérni nem tudták. Az üldözést egyébiránt csakhamar hiábavalónak itélték. Olyankor néhány pillanat alatt a látóhatáron kívűl járt már.

Cseppet sem csodálatos, hogy a legkülönbözőbb vélemények kerültek forgalomba ez úszó tárgy természetét illetőleg. De mindeddig egyetlen feltevés sem nyugodott biztos alapon s a tengeren élő emberek sem tudtak egyebet gondolni, mint a többiek.

Legelőbb úgy vélték a tengerészek és halászok, hogy valamely emlős lehet a cetfélék családjából. Azonban tudvalevő, hogy ezek az állatok bizonyos szabályos időközökben víz alá merűlnek néhány pillanatra s a felszínre jövén, orrlyukaikon át hatalmas, levegővel kevert víz oszlopokat föcskendeznek magasra. De ez az állat – ha ugyan állat volt a mozgó test – soha még «le nem bukott», ahogy a bálnavadászok mondják, soha így el nem tűnt a nézők elől, sohasem hallatta lélekzetvételének hatalmas fujó zaját.

Ha tehát nem tartozott a tengeri emlősök közé, valamely oly ismeretlen szörnyet fürkésszenek benne, mely felbukkant az óceán mélységeiről, mint azok, melyek a föld korszakának legendás történetében szerepelnek?… A tengeri krokodilus leviátánok, színes vízi-kígyók közé kell talán sorolni, melyek támadásától rettegjen minden hajó?…

Mindenesetre tény, hogy mióta ez a szörnyeteg – akármi volt is valóságában – feltűnt Uj-Anglia partvidékén, a kisebb csónakok, halászbárkák, nem merészkedtek ki a nyílt tengerre. Mihelyt észrevették, hogy ott úszkál valahol, siettek a legközelebbi kikötőt elérni. Az óvatosság meg is követelte ezt, mert ha az állat támadó természetű, jobb volt nem is adni alkalmat támadásaira.

Ami a hosszújáratú vitorlásokat, a nagy gőzhajókat illeti: azoknak nem kellett félni e szörnyetegtől, akár bálna, akár más egyéb. Legénységük már gyakran több mérföldnyi távolságból megpillantotta. De mihelyt közeledni próbáltak hozzá, oly sebességgel távozott, hogy lehetetlen volt utólérni. Sőt egyszer az Egyesült Államok egy kisebb cirkálóhajója is kiindúlt Boston kikötőjéből, ha nem is azért, hogy üldözze, hanem hogy legalább néhány golyót küldjön utána. Rövid néhány pillanat leforgása alatt az állat lőtávolságon kívűl járt s minden lövöldözés hasztalannak bizonyúlt. De eddig egyáltalán nem mutatott szándékot a halászbárkák megtámadására.

Egy pillanatra abbanhagytam az olvasást és Ward úr felé fordúlva így szóltam:

– Egy szóval, eddig még nem volt okuk panaszra a szörnyeteg megjelenése miatt… A nagy hajók elől menekül… Nem támadja meg a kicsinyeket… Az izgalom nem is lehet valami túlságos a partvidék lakói közt…

– Pedig mégis az, Strock, amint ez a jelentés bizonyítja…

– Mindamellett, Ward úr, a szörnyeteg nem látszik veszedelmesnek… Különben csak két eshetőség lehetséges: vagy elhagyja egy napon az állat a partvidéket, vagy végre mégis csak elfogják, s ott fogjuk látni a washingtoni muzeum csodái között.

– S ha nem is tengeri szörnyeteg?… – kérdezte Ward úr.

– Mi egyéb lehetne? – szóltam én meglepetve.

– Olvassa csak tovább! – felelt Ward úr.

Meg is tettem, s a jelentésnek második része, melyből főnököm néhány sort vörös ceruzával húzott alá, a következőket adta tudomásomra.

Hosszabb ideig senki sem kételkedett benne, hogy tengeri szörnyetegről van szó, s ha szorgalmasan és kitartóan üldözik, végre mégis csak elfogják és megszabadítják a partvidéket kellemetlen jelenlététől.

De csakhamar meg kellett változnia a közvélekedésnek. Néhány élénkebb észjárású ember fölvetette a kérdést: hátha nem is tengeri állat, hanem valamely hajó, mely Uj-Anglia vizeiben cirkál.

Bizonyos, hogy a hajó szerkezetének ritka tökéletességgel kellett rendelkeznie. Talán a feltaláló, mielőtt feltárná találmánya titkát, így akarja a tengerparti nép figyelmét, sőt rémületét felhívni.

Gyakorlatainak ily biztos kivitele, oly nagy haladási sebessége, az a szerfeletti könnyűség, mellyel üldözői elől menekül, éppen nagy gyorsasága következtében: mindez nagyon alkalmas volt a kiváncsiság felébresztésére.

Ez időszakban nagy haladás történt a hajózás művészetének fejlesztésében. Az óceánjáró hajók oly sebességre tettek szert, hogy öt nap tökéletesen elegendő volt nékik az ó és ujvilág közti út megtételére.

S a mérnöki tudomány még nem mondta ki az utolsó szót. S ami a haditengerészetet illeti, az sem maradt hátra. A cirkálók, torpedó-hajók, torpedó-rombolók megküzdhettek az Atlanti-, a Csendes Óceán vagy Indiai Óceán- leggyorsabb személyszállító hajóival.

Mindenesetre új mintájú hajóról lehet szó – külalakját még nem volt lehetséges pontosan megfigyelni. De ami mótorját illeti, annak tökéletesebbnek kellett lennie a mi mótorjaink legkitűnőbbjeinél is! Honnan veszi hatalmas mozgató erejét, gőzének vagy elektromosságának nagy feszűltségét? – lehetetlen volt felismerni. Annyi tény, hogy vitorlái egyáltalán nem voltak, s így a szelet nem használhatta fel, kéményei sem voltak, tehát gőz sem hajthatta.

A jelentés e sorainál ismét félbeszakítottam az olvasást, s elgondolkodtam az írásban foglaltak felől.

– Mire gondol, Strock?… – kérdezte tőlem főnököm.

– Arra, Ward úr, hogy a nevezett hajó itt említett motora épp oly erős és ismeretlen szerkezetű kell, hogy legyen, mint a rejtelmes automobilé, melyről nem hallottunk az Automobil Klub hirhedt versenye óta…

– Ezen gondolkodik, Strock?

– Ezen, Ward úr.

És most ez a következtetés kinálkozott: ha a rejtelmes gépkocsi vezetője eltűnt, s gépezetével együtt el is veszett a Michigan-tó vízében, meg kell szerezni – bármibe kerűljön is – a nem kevésbbé rejtelmes hajónak titkát, ne hogy az is a tengerben pusztúljon el, mielőtt még ideje lett volna közkinccsé tenni azt. Nem kézenfekvő érdeke-e a feltalálónak, hogy találmánya napfényre kerűljön?… És akár Amerika, akár egy másik állam, nem adná-e meg neki a kívánt jutalmat?…

Ha a szárazföldi gépezet feltalálója szerencsétlenségünkre ismeretlen maradt, nem félős-e, hogy a tengeri szerkezet feltalálója magának akarja tartani titkát?… Föltéve, hogy az előbbi élt is még – senki sem látta többé, senki sem hallott felőle…

Vajjon a másodikkal is nem járunk-e ugyan úgy, s a titokzatos hajó, miután megfordúlt Boston, Porstmouth, Portland kikötői előtt, nem tűnik-e el szintén, minden nyom hátrahagyása nélkül?…

És ami e feltevésnek már is adott némi értéket: az a körűlmény volt, hogy a jelentésnek Washingtonba érkezte óta – aminek teljes huszonnégy órája már – nem jelentették a rendkívűli hajó feltűnését sehol a part mentén felállított szemafórok!…

Hozzá kell tennem, hogy más partokon sem mutatkozott. Igaz, ebből már végleges eltünésére következtetni túlmerész dolog lett volna!

Meg kell azonban jegyezni, mint fontos tényezőt, hogy a cethal, tengeri krokodil, vagy vízi kígyó eszméjét teljesen feladták. Még ugyane napon az ujságok értesűlvén a különböző újabb hírekről, azok magyarázatában azon következtetésre jutottak, hogy a feltűnt jelenség hajószerkezet, mely gyorsaság dolgában csodás eredményt produkál. Mindannyi megegyezett abban, hogy elektromos mótorral kell ellátva lennie, de azt, hogy mely forrásból merítette az áramot, már elképzelni sem tudták.

De egy körülményre elfeledte felhívni a sajtó a közönség figyelmét – amit kétségtelenül mihamarabb meg fog tenni – s amire Ward úr ugyanazon pillanatban bukkant rá, mint én magam is.

Valóban: csupán a hírhedt automobil eltűnte után jelent meg a még hírhedtebb hajó… És mindkét szerkezetnek hatalmas erejű mótorja kell hogy legyen… Ha mindkettő ismét feltűnne, egyik a szárazföldön, másik a tengeren, ugyanoly veszély fenyegetné a vizi járóműveket, mint a kocsikat és gyalogosokat. És akkor okvetlenül szükség volna, hogy a rendőrség valamiképpen gondoskodjék az útak és vizek közbiztonságáról.

Ezt mondta nékem Ward úr s e körül semmi kétség nem foroghatott fenn. De hogyan érjük el ezt az eredményt?…

Végre, még hosszú ideig elnyúló beszélgetés után távozni készültem, de Ward úr visszatartott.

– Nem vette észre, Strock, szólt hozzám, hogy furcsa hasonlatosság van a két szerkezet, az automobil viselkedése, megjelenési módja s egyéb körülmények között?…

– Okvetlenül. Ward úr!…

– Nos hát ki tudja, a kettő nem azonos készülék-e?