Mindjárt be kell vallanom, hogy igen elcsodálkoztam ezen a levélen. Csupa ah meg oh hagyta el ajkamat.

A vén cseléd csak nézett rám – nem tudta mire vélje viselkedésemet.

– Rossz hírt tetszett talán kapni?…

Grad e kérdésére – mert semmi titkom nem volt e vén cseléd előtt – azzal feleltem, hogy felolvastam neki a levelet elejétől végéig.

Grad nagy nyugtalansággal hallgatta meg az írást.

– Valaki rám akar ijeszteni – szóltam vállvonva.

– Ha ugyan nem az ördög maga, mert ez a levél az ördög birodalmából jön! – tette hozzá Grad, aki mindig hajlandó volt az ördög kezének nyomát fürkészni az emberi dolgokban.

Magamra maradva másodszor is átfutottam ezt az annyira váratlanul érkezett levelet, és némi gondolkodás után arra a meggyőződésre jutottam, hogy rossz tréfa lehet pusztán. Nincs semmi kétség… Kalandomat mindenki ösmerte… Az újságok részletesen leírták, miként indúltam vállalkozásom kivitelére Észak-Karolinába, miként próbáltam behatolni a Great-Eyry szikla-övébe, s mindenki tudta azt is: miért vallottam kudarcot Smith Éliással egyetemben… Valami rossz tréfálkozó aztán, – amilyen igen sok akad mindenütt, még Amerikában is, – tollat fogott és hogy csúfolódjék, megírta ezt a bolond levelet.

Valóban, ha feltételezzük is, hogy a Great-Eyry medencéje menedékűl szolgál valamely gonosztevő-bandának, melynek érdekében van, hogy a rendőrség fel ne fedezze rejtekét – akkor sem követhette el egyik tagja sem ezt a vigyázatlanságot. Nem kellett-e óvakodniok attól, hogy a rendőrség egyáltalán megtudja rejtekük létezését?… Nem volt-e ez a levél ösztökélés arra, hogy a rendőrügynökök újabb és újabb kutatásokat eszközöljenek a Kék-hegyek e tájékán?… Ha arról van szó, hogy gyanús emberek egy csoportját elfogjunk, végre mégis csak utólérjük őket!… A melinit, vagy dinamit csak útat nyít a sziklafalba… De igaz: – hogy is juthattak be oda maguk a gonosztevők is, ha nincs oly rés, melyet mi nem vettünk észre?… Bármint álljon is a dolog, s még ha e feltevést valónak fogadnók is el: soha egy gonosztevőnek sem jutott volna eszébe ily bolond gondolat, hogy ezt a levelet megírja!…

Az egyetlen magyarázat tehát ez volt: a levél vagy egy csaló vagy egy bolond kezétől származott s véleményem szerint nem volt érdemes sem nyugtalankodnom miatta, sem foglalkoznom vele.

S bár egy pillanatra az jutott eszembe, hogy értesítem róla Ward úrat, de azután mégis csak elhatároztam, hogy nem teszem.

Bizonyos, hogy semmi fontosságot nem tulajdonítana neki. Mindamellett nem téptem el s csak úgy találomra íróasztalom egyik fiókjába dobtam. Ha még ilyesfajta levél érkezik, ugyanezen nagy betűkkel aláírva: melléje teszem azt is, és ügyet sem vetek rájuk.

Néhány nap minden különösebb esemény nélkűl telt el, szokásomhoz híven be-benéztem a rendőrség palotájába. Volt néhány befejezésre váró megbízatásom, semmi jel nem mutatott arra, hogy a közel jövőben el kell hagynom Washingtont. Igaz ugyan, hogy mi a rendőrséghez tartozó emberek sosem tudjuk, mit hozhat a holnap. Mindennap akadhat olyan «eset», melynek következtében kénytelenek vagyunk átszágúldozni az Egyesült-Államok egész terűletén, az Orégontól Floridáig, Mainetől Texasig!

– És – ez a gondolat gyakran fordúlt meg a fejemben – ha új megbízást kapok s abban sem tudok nagyobb sikerrel eljárni, mint a Great-Eyry ügyben, akkor nem marad hátra más, mint lemondanom s nyugdíjaztatnom magam!…

Ami pedig a titokzatos gépészt, vagy gépészeket illeti: arról vagy azokról nem volt semmi hír. Tudtam, hogy a hatóságok elrendelték az útak, folyók, tavak, valamennyi amerikai víz szemmeltartását. De vajjon egyáltalán lehetséges-e, egy oly hatalmas földdarab eredményes őrizete, mely a hatvanadik délkörtől a százhuszonötödikig terjed, s a harmincadik szélességi foktól a negyvenötödikig?… Amerikát egyik oldalán a Csendes Óceán, a másikon a hatalmas mexikói öböl határolja, mely keleti és déli partjait mossa – ez oly óriási terűlet az eltűnt titokzatos hajó számára, melyen akár mindörökre rejtve maradhat…

Azonban, ismétlem, sem az automobilt, sem a hajót nem pillantották meg sehol, pedig, mint tudják utolsó megjelenéseiből, feltalálójuk nem kereste éppen a néptelenebb helyeket: hiszen a wisconsini úton a nemzetközi verseny alkalmával szágúldott végig s a vízen is Boston partvidékén tűnt fel, melyet állandóan ezer meg ezer hajó látogat!…

Ha tehát ez a feltaláló nem pusztúlt el – ami egyébként lehetséges volt – akkor most vagy Amerikától távol tartózkodik valahol, talán az ó-világ tengereiben, vagy pedig elrejtőzött egy olyan helyen, melyet csak ő ismer, ha a véletlen rá nem segit bennünket!

– Eh! – mondtam gyakorta magamban – ha titkos és megközelíthetetlen rejtekhelyet keres, akkor ez a szinte mesebeli feltaláló keresve sem találhat jobbat a Great-Eyrynél!… Igaz ugyan, hogy sem automobillal, sem hajóval oda be nem juthat!… Csak a hatalmas szárnyú ragadozó madarak, a sasok, a keselyűk üthetnek odafenn tanyát!

Meg kell jegyeznem, hogy Washingtonba való visszatérésem óta lángkévék újabb megjelenése nem zavarta meg a kerület lakosságának nyúgalmát. S mivel Smith Éliás sem írt, ebből joggal következtethettem, hogy semmi rendkívűli a Great-Eyry vidékén nem történt. Minden jel arra mutatott, hogy a két különös ügy, mely annyira felizgatta a közkiváncsiságot, sőt a publikumban nyugtalanságot is keltett, – teljesen feledésbe fog merűlni.

Június tizenkilencedikén reggel nyolc óra tájt a rendőrségre akartam menni, midőn kapumon kilépve két embert vettem észre, akik szokatlan figyelemmel kisérték személyemet. De mert nem ismertem őket, ügyet sem vetettem rájuk, s ha mindamellett figyelmet fordítottam az ügyre, csak azért történt, mert a jó Grad hazatértemkor beszélt felőle.

Vén cselédem néhány nap óta azt látta, hogy két ember leselkedik rám az útcán, fel és alá jár házam előtt és követ, valahányszor a Long-Streeten felfelé haladok, hogy a rendőrségi palotába menjek.

– Bizonyos abban, amit mond? – kérdeztem tőle.

– Persze, hogy bizonyos vagyok benne… és csak tegnap is, hogy hazafelé tetszett jönni, az a két ember a kapuig folyton sarkában volt.

– Lássuk csak, Grad, nem tévedés ez?…

– Dehogy tévedés, jó uram…

– Ha találkoznék azzal a két emberrel, megismerné őket?…

– Meg bizony!…

– Ejnye, ejnye, édes Grad – feleltem neki nevetve, – magának valóságos rendőrszimatja van… Előbb-utóbb még be kell soroztatnom az embereim közé…

– Csak tréfálkozzék, Strock úr, csak tréfálkozzék!… Nekem még jó szemem van és semmi szükségem okuláréra, ha az emberek veséjébe akarok látni!… Semmi kétség: leselkednek önre és nagyon jól cselekednék, ha néhány rendőrt küldene a fickók után…

– Igérem is, Grad, – feleltem én, hogy eleget tegyek a vén cseléd kivánságának – s a detektivjeim majd megmondják, mit kell tartanom ezekről a gyanús emberekről.

Alapjában azonban semmi komolyságot nem tulajdonítottam Grad közlésének.

Mindamellett hozzátettem:

– Ha majd távozom hazulról, jobban szemügyre veszem a járókelőket.

– Okosan is teszi, Strock úr!…

Grad képzelgését könnyen felébreszthette akármi csekélység, ezért nem is gondoltam többé beszédére.

– Ha újra meglátom őket – ismételte a vén cseléd, majd szólok, mielőtt Strock úr elhagyná a házat…

– Természetes…

S félbeszakítottam a beszélgetést e tárgy felől, mert előre láttam: ha folytatjuk, Grad végre biztosít róla, hogy maga Belzebub s egy pokollakó kollegája leselkedik rám.

A két következő napon azt tapasztaltam, hogy senki sem les utánam, sem menet, sem jövet.

Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy Gradnak tévednie kellett.

Azonban június tizenkilencedikén délelőtt a lépcsőn oly gyorsan lesietve, amennyire ezt kora és elvénhedt teste megengedte, ime Grad, rohan be ajtóstúl szobámba és lihegve így szól:

– Uram!… uram!…

– Mi baj, Grad?…

– Itt vannak!…

– Kik?… – kérdeztem tőle, minden egyébre gondolva, csak a «kémkedésre» nem, melynek tárgya állítólag én magam lettem volna.

– A két kém…

– Ahá, az a két pompás fickó?

– Az az… ott lenn az útcán, szemben az ablakkal, s megfigyelik a házat és várják, hogy Strock úr kimenjen!

A jobboldali ablak mellé léptem s csak kissé fellebbentettem a függönyt, nehogy figyelmüket esetleg magamra irányítsam.

Valóban két embert pillantottam meg az utcán.

Két alacsony termetű, széles, izmos embert, körülbelűl harminc-negyven esztendősek lehettek, öltözetük olyan volt, mint a falusi embereké rendesen: széles karimájú nemezkalap, durva gyapjú nadrág, vastag cipő; kezükben botot tartottak.

Semmi kétség: makacsul egyre házam kapuját és ablakait nézegették. Aztán, néhány szót váltva egymással, tíz-tizenkét lépéssel odébb mentek, majd ismét visszajöttek, hogy állásukat elfoglalják.

– Ezek azok az emberek, akiket maga már észrevett, Grad?… – kérdeztem a vén cselédemtől.

– Bizonyos vagyok benne!

Most már csakugyan nem hihettem, hogy Grad téved, s igéretet tettem magamban, hogy az ügyet felderítem. Nem akartam én magam követni a két kémet, mert nyomban felismertek volna, s mit használ akkor, ha egyenesen hozzájuk fordúlok felvilágosításért? Elhatároztam, hogy még aznap egy titkos rendőrt állítok házam elé, s ha este vagy másnap visszajönnek, nyomukat követni fogja… Elkiséri őket oda, ahová menni fognak és végre megállapítja kilétüket.

Vajjon most azért vártak-e rám, hogy a rendőrségi palotáig utánam jöjjenek?… Ezt mindjárt meg fogom látni, s ha megteszik, talán alkalmunk lesz felajánlani nékik vendégszeretetünket, melyet nem köszönnek majd meg.

Fogtam kalapomat s míg Grad az ablak mellett állott, lementem, kinyitottam a kapút és kiléptem az utcára.

A két ember nem volt már ott.

De személyleirásuk oly jól emlékezetembe vésődött, hogy el nem mosódhatik onnan.

Noha kerestem, kutattam, azontúl sehol sem pillanthattam meg őket.

E naptól fogva sem én, sem Grad, nem láttuk a gyanús alakokat a ház előtt, s útközben sem találkoztam velük.

Talán – így gondolkodtam – ha valóban kémkedtek utánam, most, mivel megtudták felőlem, amit tudni akartak, miután saját szemükkel láttak – abbanhagyták a dolgot, s én végűl oly kevés figyelmet fordítottam rá, mint a V. U. betűkkel aláírt levélre.

De a közkiváncsiságot ismét felébresztette egy esemény, és pedig igen különös körűlmények között.

Helyesen cselekszem, ha ismét rámutatok, hogy az újságok nem beszéltek már olvasóiknak a Great-Eyry tüneményeiről, melyek nem ismétlődtek. Éppen így hallgattak a rejtelmes automobil és hajó felől, melynek legjobb titkos rendőreink sem tudtak nyomára akadni. S valószínűleg mindez feledésbe merűlt volna, ha egy újabb esemény emlékezetbe nem idézi őket.

Az Evening Star június huszonkettedik számában ezer meg ezer olvasó láthatta a következő cikket, melyet másnap az összes napilapok közöltek:

«A Kirdak-tó, mely Kanzasban, az állam főhelyétől, Topeka városától, nyolcvan mérföldnyire fekszik, kevéssé ismert tavaink egyike. Azonban megérdemli a legnagyobb figyelmet, s bizonyára fel is fogja kelteni, mert igen különös dolgok mentek végbe rajta.

Ez a tó, mely hegyek közé van zárva, úgy látszik, semmi összeköttetésben nincs az Egyesült Államok vízrajzi hálózatával. Amit párolgás által veszít, azt a Kanzas e részében előfordúlni szokott bőséges esők pótolják ki ismét.

A Kirdak felülete hetvenöt négyzetmérföld. Hegyei közé zárva, csak igen nehezen közelíthető meg néhány sziklaszoroson át. Mindamellett több falú épűlt partján. Mert nagy bőségben szolgáltat halat, s halászbárkák barázdálják minden irányban.

Tegyük még hozzá, hogy a Kirdak mélysége igen változó. A partok mentén sem csekélyebb ötven lábnál. Csaknem hegyesen végződő szirtek képezik a vízmedence keretét. A szél által felkavart hullámok gyakran nagy erővel csapkodják partvidékét, s a borús-ködös idő és a felhőszakadásszerű esők miatt a halászok gyakran járnak rajta szerencsétlenül. A tó víze, mely már a part mentén elég mély, még mélyebbé válik a tó közepe felé, ahol a mérő-ón néha csak háromszáz lábnál ér feneket.

Tiszta, áttetsző víz tölti meg a tó medencéjét. Természetesen semmiféle tengeri hal elő nem fordúl benne, hanem csuka, sügér, pisztráng, ponty, gobhal és ángolna csodálatos mennyiségben, és rendkívűl szép példányokban található benne.

Érthető ebből, hogy a halászat a Kirdak mellett erősen űzött mesterség. Több ezerre becsülhetjük a környékén lakó halászok, s több százra a halászbárkák számát. E flottillához még hozzáadandó néhány személyszállító gőzhajócska, melyek a tóparti községek közti forgalmat bonyolítják le. A hegyek övén túl vasútak hálózata húzódik, mely megkönnyíti a halászipar termékeinek terjedését Kanzasban és a szomszédos államokban».

A tó eme leírása szükséges az elmondandó események megtérésére.

S ime, mit mondott el az Evening Star a szenzációs cikkben:

«Egy idő óta a halászok azt vették észre, hogy a víz felszínén megmagyarázhatatlan zavarok mutatkoznak. A tó síkja néha-néha fölemelkedik, mintha a mélyből hullám csapna föl. Ha semmi szél sincs, teljesen nyúgodt időben is észlelhető ez a felület-változás tajtékzás kiséretében. Amint a halászbárkákat ez a hullámzás oldalba kapja, nem tudják helyes útirányukat megtartani, egymáshoz verődnek, csaknem elsűlyednek és súlyos sérüléseket szenvednek.

Annyi bizonyos, hogy a víz háborgása a Kirdak legalsóbb rétegeiből származik, amely tüneménynek különböző magyarázatait keresték.

Mindenekelőtt azt a kérdést vetették fel, hogy e zavar nem földrengési mozgásoktól ered-e, melyek a tó fenekét a belső erők következtében megváltoztatják. De ezt a föltevést el kellett vetni, mikor azt észlelték, hogy a háborgás nem helyhez kötött, s a tó egész területére kiterjed, nyugatra épúgy, mint keletre, délre csakúgy, mint északra, mind közepén, mind szélén – majdnem azt lehetne mondani, hogy szabályosan, ami földrengésnek, vulkanikus hatásnak eszméjét eleve kizárja.

Csakhamar másik föltevéshez folyamodtak. Talán valamely tengeri szörny háborgatja ily veszedelmesen a Kirdak-tó vízét!… De, hacsak ez a szörnyeteg nem itt a tóban született és nevelődött óriási naggyá, – ami alig tételezhető fel, – akkor másünnen kellett beszármaznia a Kirdak vízébe. De a Kirdaknak semmi más vízzel nincs közlekedése… Az a magyarázat, hogy földalatti csatornái volnának, melyek összeköttetésbe hozná a Kanzas egyéb vízeivel – nem állhatja meg helyét. Ilyesvalami még elfogadható lett volna, ha Kanzas állam az Atlanti, vagy a Csendes Óceán mellett, vagy a Mexikói öböl közelében feküdt volna. De nem! erről szó sincs: a Kirdak központi tó, s valamennyi amerikai tótól nagy távolságra van.

Egyszóval a kérdés nem látszik könnyen megoldhatónak és könnyebb az okvetlenül hamis magyarázatokat megcáfolni, mint az igazságot kideríteni.

Ha pedig kiderűl, hogy egy tengeri szörny jelenléte a Kirdakon lehetetlen, nem az a legelfogadhatóbb-e, hogy egy vízalattjáró hajó úszik a tó mélységeiben?… Hiszen van manapság nem egy ilyenfajta készülék… És éppen Bridgeport kikötőjében Connecticutban néhány éve, hogy vízrebocsájtottak egy hajót, a Protector nevűt, mely vízen, víz alatt és szárazon tudott mozogni… Egy Lake nevű feltaláló állította össze; két motorral volt ellátva: egy elektromossal, mely hetvenöt lóerejű volt és két ikercsavart hajtott és egy petroleumost, mely százötven lóerőt fejtett ki. Azonfelül egy méter átmérőjü kerekei voltak, melyek lehetségessé tették, hogy országúton épúgy gördülhessen tova, mint a tengerfenéken.

E feltevés talán helyes, de ha elfogadjuk, hogy a megfigyelt felületzavarok egy Lake-rendszerű, talán tökéletesített kivitelű vízalatt járó cirkálása által idéztetnek elő, még mindíg fennáll az a kérdés: Hogy juthatott a Kírdak-tóra?… Mily földalatti úton érkezett oda?… Ismételjük, hogy e minden oldalról hegyek által körűlvett tó épp oly megközelíthetetlen bármely hajó, mint a tengeri szörnyeteg számára.

Erre a kérdésre nem tudunk feleletet adni, s így még a legelfogadhatóbb föltevés is az marad, hogy efféle vízalattjáró gépezet jár a Kirdakon, és hozzá tesszük: egyetlenegyszer sem mutatkozik napközben a víz felületén. Ez most már kétséget sem szenved, azok után, amik június húszadikán történtek.

E napon a Markel nevű hajócska, mely összes vitorláit kibontva haladt északnyugat felé, valamely a vízben úszó idegen testbe ütközött. Bizonyos, hogy sem zátony, sem szikla azon a helyen nincsen, mert a mérő-ón nyolcvan-kilencven lábnyi mélységet mutat ott.

A hajócska, melynek hátsó bordáit így megtámadták, csaknem elsűlyedt, mert sok víz tódúlt bele. De sikerűlt a rést betömni s a Markel bejuthatott a legközelebbi kikötőbe, mely onnan három mérföldre feküdt.

Miután a Markel terhét kirakták s a hajócskát a partra vonták, a sérűlést kivűl-belűl megvizsgálták s minden jel arra vallott, hogy a Markel valóságos sarkantyúdöfést kapott.

Ha ezt már megállapították, lehetetlen tagadni egy víz alatt járó hajó jelenlétét a kirdaki vízekben, ahol óriási sebességgel mozog ez a gépezet.

De most már megtehetjük ezt a megjegyzést is: föltéve, hogy csakugyan ilynemű gépezet juthatott a tó belsejébe, mi keresni valója van ott?… Alkalmas hely kisérletei folytatására?… S miért nem mutatkozik az a gépezet a felületen s miért érdeke, hogy ismeretlen maradjon?…»

És az Evening Star cikke e mondatokkal végződött:

«A rejtelmes automobil után jött a rejtelmes hajó.

A rejtelmes hajó után következik a rejtelmes vízalattjáró.

Azt következtethetjük-e, hogy mindhárom egy föltalálótól származik s a három voltaképp egyetlen gépezetet képez?»