Jurisics torkon ragadta a legényt.

– Gazember! Add vissza az ollómat!

– Kidobtam az ablakon, – dadogta a megszeppent kovács. – Kidobtam, hogy a tekintetes úr ne tehessen kárt magában…

Egy új felügyelőt neveztek ki a börtönbe. Valami kiszolgált altisztet. Sápadt arcu, kipödört bajszu, vézna embert, akinek már merev testtartásán is meglátszott a zsarnok hajlamu pedáns.

Fanatikus rendszeretetével és kémkedési ösztönével szimatoló vizsla módjára futkosott az épületben, rendetlenség után kutatva. Az öreg porkolábok és a rabok csakhamar meggyűlölték és kollégiális egyetértéssel szidták a műhelyekben.

Az új felügyelőnek az első pillanattól fogva szálka volt a szemében az a kivételes állás, amelyet Jurisics a többi rab közt elfoglalt. Sehogysem tetszett neki ez a rab, aki dölyfös zárkózottsággal járt-kelt a börtön-épületben, alig válaszolt kérdéseire és tétlenül, álmodozva ült íróasztala mellett.

Egyszer szokott éles hangján megszólította Jurisicsot az irodában.

– Mit dolgozott ma?

Jurisics egy ívet dobott az asztalra, az ív félig tele volt írva számokkal.

– Ennyi az egész? – méltatlankodott a felügyelő. – Úgy látom, le kell magát szoktatnom lustaságáról.

Jurisics vállat vont, aztán hátat fordított a felügyelőnek, mintha terhére volna tovább folytatni a beszélgetést.

A felügyelő úgy találta, hogy a rab makacsságát, a saját tekintélye érdekében meg kell törnie.

– Keljen föl, ha velem beszél! Parancsolom, hogy keljen föl!

És mivel Jurisics nem mozdult elég gyorsan, egy erélyes ütést mért a vállára.

Jurisics vérben forgó szemekkel szökött talpra, – a következő pillanatban a felügyelő sebzett homlokkal, szédülve zuhant a szoba tulsó sarkába. A másik két íróasztal mellől ingerülten ugráltak föl a rabok, egyikük (sohasem tudódott ki, hogy melyikük) becsapta a tölgyfaajtó reteszét…

A felügyelő talpra állt, amikor észrevette, hogy egyedül van a féket vesztett rabok közt, az ablakfülkébe hátrált és fölkapta az ővén függő revolvert.

– Őrség! Őrség! – kiáltotta az izgalomtól rikácsoló hangon.

Jurisics keresztbe tett karokkal, ziháló mellel állott az ajtó előtt és csillogó szemekkel tekintett a reászegezett revolver csövébe.

– Aki megmozdul, azt lelövöm! – hangzott a felügyelő éles hangja.

A többi rab meglapult az asztalok mögött, Jurisics azonban két lépést előre tett, aztán megállott. Féktelen harag tüzelte, az a harag, amelyet a farkas érez a házőrző komondorral szemben. Ez a pergamen-képü, kihegyezett bajszu fiókzsarnok, az egész hivatalos társadalmat képviselte előtte, azt a kicserzett szívü, üresfejü társadalmat, amely buta paragrafusai szerint méregette, szabdalta az ő szabadságát és büszkeségét…

Egy lövés dördült el. A golyó a falnak ment, jókora lyukat ütve a vakolaton.

Jurisics a lövés után mozdulatlanul állott egy helyben. Nagyon sápadt volt. A felügyelő arca is krétafehér lett.

Odalenn, az udvaron, az őr ordítása hallatszott, amint fegyver alá szólította a legénységet. A folyosóról ajtócsapkodás, fegyvercsörgés és futó léptek zaja hangzott. A vészharang megszólalt. Az egész épületet pedig hirtelen valami baljóslatu, félelmetes morgás járta át, mintha a lázadás forgószele vágtatna végig a folyosókon.

A felügyelő újra fölemelte fegyverét Jurisicsra.

– Vissza! – vagy keresztül lövöm!

Jurisics pedig megint két lépést tett előre. Már csak nyolc lépésnyire voltak egymástól.

Ez az óriási rabalak, amely izzó szemmel, lassan, de biztosan közeledett feléje és föl sem vette a mellének tartott fegyvert, oly zsibbasztó rémülettel töltötte el a különben nem gyáva felügyelőt, hogy haja égnek meredt, a keze meg oly erősen remegett, hogy látni lehetett a revolver csövének mozgását…

Megint lőtt, – most sem talált.

Harmadszor is fölrántotta a ravaszt. Most már nem is célzott, a golyó belefuródott a szoba tetejébe.

Aztán elvesztette a fejét, kiejtette kezéből a fegyvert, bezúzta öklével az ablak üvegét és olyasféle mozdulatot tett, mintha ki akarna szökni a rácsos ablakon… Jurisics már oly közel állott hozzá, hogy elérhette a kezével… A felügyelő most már az ablakfülke sarkába szorult és félelemtől eltorzult arccal nézett ellenfelére…

– Ne öljön meg! – suttogta.

A féktelen düh hirtelen elpárolgott Jurisics lelkéből. Mintha odabenn, az utolsó pillanatban, egy szelelő nyilt volna meg.

Gyermekkorában egyszer kergetőbe vett egy fiucskát, aki kővel megdobta. Valami sarokban megszorította. Az a fiucska, – jól emlékezett reá: csinos, vézna gyerek volt, – épp oly félelemmel, kegyelmet esdően nézett reá, mint most a felügyelő. A fiu azt mondta neki: Ne ölj meg!

És most a felügyelőnek ugyanazt mondja, amit a kis fiúnak:

– Ne félj, hiszen nem vagyok vadállat!

Kivülről puskaaggyal döngették az ajtót. Az egyik rab, Jurisics néma intésére, kinyitotta a reteszt. A folyosót fegyveresek állották el, a porkoláb, lövésre készen tartott puskával lépett a szobába.

– Verjétek vasra valamennyit!

A felügyelő remegő kézzel simított végig homlokán, aztán rekedt hangon, látható megszégyenüléssel mondta:

– Nem kell bántani… Én hamarkodtam el a dolgot…

Nagy Gyurka, aki éppen az ebédet hozta, hirtelen abbahagyta a nótáját, amikor meglátta, hogy az intézet papja pipával a fogai közt, ott ül Jurisics mellett az ágyon.

– Nem fogok az elveszett fiúval példálózgatni, – mondta a pap, – hanem teszek önnek egy józan indítványt. Ön meg van győződve, hogy nem folytathatja az életet, mert alapjából elhibázta; – én viszont azt állítom, hogy a hibát jóvá lehet tenni és hogy ön még boldogabb lehet, mint amely eddigi életében volt. Legyünk őszinték: Eddig egyáltalában nem volt boldog, ezentúl pedig még az lehet, – már amennyire ember az lehet. Nem hiszi? Azt indítványozom, hogy próbálja meg. Ha belátja, hogy nincs igazam, akkor tegye meg azt, amit meggyőződése szerint tennie kell. Ha igazam volt, – nos, akkor érdemes volt a próbát megtennie. Eszem ágában sincs, hogy vallási érvekkel küzdjek az öngyilkosság teóriája ellen, – ön az ilyen okok iránt egy csepp fogékonysággal sem bír, – de nézzük a dolgot az én vidéki plébános-eszemmel. Mit gondol, hány évet élhet ön még, legjobb esetben? Mondjuk negyvenet, vagy mondjuk harmincat. Olyan hosszú időnek találja ezt? Lássa, a Gondviselés – vagy ha úgy tetszik: a természet – egy csöppet engedett minden embernek az idő végtelen tengeréből. Nem tehetek róla, de én a felebaráti szánakozás mellett mindig valami nevetési ingert is érzek, ha megtudom, hogy valaki ezt a parányt megsokalta és fejjel beleugrott oda, ahol ő csak áthathatlan feketeséget lát… Ön azt mondja, hogy nem gyűlöli éppen az életet, de mit ér az élet, ha nem mehet többé az emberek közzé? Bocsánat, – mit ért ön tulajdonképpen emberek alatt? Sokat mondok, ha az ön személyes ismerőseinek számát kétezerre teszem. A világon pedig, felületes számítás szerint, kétezer millió ember lakik. Egyezer kilencszáz kilencvenkilenc millió és még egy pár százezer ember tehát nem bír tudomással arról, hogy ön a világon van. Hátha ön ezek közt még talál embereket, akik szeretetreméltóbbak eddigi ismerőseinél, akiknek a kevéért érdemes élni? Próbálja meg!

– Becsület nélkül? – vetette oda Jurisics.

Az öreg elmosolyodott, majd gyújtóért küldte Nagy Gyurkát.

– Becsület! – mondta aztán. – Lássa, én emlékszem, hogy volt önnek egy szenzációs párbaja, – valami szép asszony miatt, – amely párbaj nagyban öregbítette becsületes ember, vagy mint önök mondják: gentleman hírét… Ön aztán váltót hamisított, mint nekem bevallotta, azért, hogy egy jó fiu életét megmentse. Nem gondolja, hogy akadhat a kétezer millió közt olyan ember, aki azt a párbaját tekinti becstelenségnek és éppen a váltóhamisítást róvja föl érdemül? Akad. Önnek új életre kell készülnie. A mult tapasztalataiból levonhatja a következéseket a jövőre nézve. Amennyire multját ismerem, tragikus hibája, amely elbuktatta, nem az a váltóaláírás, hanem az a körülmény, hogy egypár fokkal föllebb állították önt a társadalom lépcsőjén, mint ahová önt józan ésszel állítani kellett volna. Szertelen igényei, nagyúri könnyelműsége, amelyet nem korlátoztak nyárspolgárias aggodalmak, és hazárd temperamentuma megtették a magukét, hogy önt elbuktassák. Elég ennyit tudnunk, – a többi magától következik. Ha boldogulni akar az életben, szállítsa le az igényeit. Szálljon lejebb egypár fokkal a létrán. Ha reám akar hallgatni: kezdje legalul… Mindenekelőtt meg kell szabadulnia azoktól a tépelődésektől, amelyekkel önmagát gyötri. Legjobb út erre a súlyos fizikai munka. Önnek hatalmas izmai vannak, foglalkoztassa izmait. Régi tapasztalásom különben is, hogy a testileg erős embereket inkább teszi tönkre a henye életmód, mint a gyöngéket. Álljon be egyik műhelyünkbe és tanúlja meg a mesterséget. Ha letelt az év, akkor menjen ki a világba, valahová, ahol önt nem ismerik és próbálkozzék meg, mire tudja vinni a saját erejéből. Ne vegye túlságos tragikusan a testi kényelmetlenséget, – tegyen úgy, mint Péter cár, aki inkognitóban gerendákat fűrészelt… Tűzzön ki magának határidőt, mondjuk három évet. Ha aztán beleunt a dologba, még mindig megteheti azt, amit tennie kell. Meglehet azonban, hogy mulatságosnak találja új életét… Próbálja meg!

A pap fölkelt és kezet fogott Jurisicscsal. Azt mondta, hogy ebédelni megy. Otthon gulyás-levessel várják, azt nagyon szereti.

Jurisics keserűen mosolygott.

– Nekem úgy rémlik, – mondta némi gúnnyal, – hogy főtisztelendő úr könnyen beszél. Nem tudja, mi az, rabnak lenni!

– Édes fiam, – mondta a pap szárazon, – kissé mégis szólhatok a dologhoz, mert hat évig voltam rab. Kufsteinban ültem a Geroldseck alatti lyukban. A jobb lábam oda volt láncolva a falhoz, – azért bicegek egy kicsit járásközben…

Az öreg pap józan paraszt-logikája olyan hatással volt Jurisicsra, hogy egypár napi gondolkozás után beállt az intézetbeli kovácsműhelybe. Addig sokat gondolkozott a multjáról. Oly tiszta, kritikus szemmel látta most életét, mint a kifütyült szerző a drámáját. Most már tudta, hol hibázta el a cselekményt és mit kellett volna tennie, hogy sikert arathasson!

A hátsó udvar sarkában volt egy füstös lyuk, hol egész nap vörös tűzfény lobogott és harmónikus üllőcsengés szólt. Jurisics Jancsi dolgozott ott, Nagy Gyurka és még egy öreg rab társaságában.

Szekérvasat gyártottak és patkót és ha megszállotta az öreg mestert a művészi ihletség, akkor még fejbetörésre alkalmas fokosokat is kalapált a vidéki megrendelőknek, – pedig éppen egy ilyen fokossal behorpasztott fej juttatta őt ide.

Jurisics, különösen inaskodása idején, esténkint halálra fáradtan rogyott ágyára. Tenyere sajgott, minden tagja fájt, azt a kéjes izom-lázt érezte, amelyet a sportember tud csak méltatni. Másnap aztán az újabb munka megint megpuhította merev tagjait és kiűzte csontjaiból a fáradtságot.

Nyáron át a szabadban dolgoztak. Az öreg plébános néha kivitette karosszékét az udvarra, és elnézte pipaszó mellett azt a három félmeztelen, kormos férfialakot, amely hajlékony derékkal, a saját erőkifejtésében gyönyörködve, ütemesen verte a sziporkázó vasat.

Jurisicsnak, társai állítása szerint, nagy tehetsége volt a mesterséghez. Rövid inaskodás után már annyira vitte, hogy egy tűzről ki tudott kalapálni egy patkót.

A munka jó hatással volt reá. Fölhagyott sötét tépelődéseivel, a folytonos kalapácsdöngés pedig, amely megrázkódtatta egész valóját, megedzette idegeit. És mintha az érc, amelyet erős kezekkel formált, átengedett volna neki valamit tulajdonságaiból: akaratereje szilárd lett, miként mellén és karján az izmok.

Már erősen alkonyodott, mikor Jurisics kilépett a börtönépület kapuján. Körülnézett és úgy érezte, mintha szédülne. Leült arra a lócára, amelyen napközben a börtönőrök szoktak lustálkodni.

Szabad volt. Mehetett, amerre kedve tartotta. És mégis, az ujjongó örömmámor helyett, amelytől eleve félt, mint egy nagy lelki megrázkódástól szokás félni, most csak valami fájdalmas fásultságot érzett. Nagynak, üresnek, idegennek találta a világot, pedig alig látott belőle egyebet egypár palánkkerítésnél. Titokzatos félelem szállotta meg, félt mindattól, amin a jövőben még át kell majd esnie és ha ösztönére hallgatott volna, talán visszament volna megint csendes, biztos zárkájába, hogy ott töltse egész életét.

Jó ideig még ott ült, fejét két tenyerébe támasztva és magában álmodozva. Mikor odabenn a nagy házban megszólalt az esti harang, megemberelte magát és talpra állott. Tudta, hogy a porkolábok jönnek és nem akarta, hogy itt találják. Gyors, bizonytalan léptekkel indult meg a pályaudvar felé, a házfalak mellett haladt, mint valaki, aki attól fél, hogy el találna szédülni.

Fogsága utolsó idejében egyebet se csinált, mint tervezgetett. A legkisebb részletig kiszínezte jövő életének képét. Most egyszerre úgy találta, hogy azok az éjjeli fantáziák mind képtelen álmok voltak és nem tudott magával mit kezdeni. Nyitva állott előtte az egész világ, ahol nem ismerte senki és ő mégis arra az egyetlen helyre ment, ahol majd mindenki ismerte: Budapestre.

Még az éjjel megérkezett a fővárosba.

Egy külvárosi kis fogadóban hált meg. Egész vagyonát magánál hordta, azt a hatvan forintot, amit kovácsmesterségével keresett és kevés ruhanemüt. Egy szürke elpusztíthatatlan angol ruha volt rajta, amit egypár év előtt csináltatott a vadászatra.

Másnap reggel ott hagyta a fogadót és egy kis szobába költözött, amelyet egy asszonyságnál bérelt, künn a Városligetnél. Olcsó szoba volt és ennélfogva sötét és szűk. Bejárata a konyhán átvezetett, ablaka egy nyirkos, patkányszagú udvarra nyílt; Jurisics, aki azelőtt az inasát se lakatta volna ilyen szomorú lyukban, mégis úgy találta, hogy elég kényelmes lakás. Különösen a háziasszony kopott kerevete nyerte meg a tetszését.

Estefelé volt csak bátorsága kimenni az utcára. Jó ideig keskeny mellékutcákon tévelygett, végül kiment az Andrássy-útra.

A ragyogó lámpasorok, az Opera árkádjai alá robogó hintók, a zsúfolt kávéházak, a sok járókelő, – mindez elkábította, megzavarta. Nagy örömére, egyetlen régi ismerősével se találkozott. Mintha csak az egész lakosságot kicserélték volna az egy év alatt.

Később megéhezett és betért valami szerény vendéglőbe. Alig hogy benn volt az ivóban, már megfordult megint a sarkán és esze nélkül sietett ki. Az első asztalnál, több söröző fiakkeres társaságában, ott látta a volt kocsisát, elegáns, drapszínű felöltőben, fülére csapott cilinderrel, ostorral a térdei között.

Hazament és másnap is csak késő délután hagyta el megint a lakását. A szobaasszony ezt furcsának találhatta, mert megkérdezte, hogy nincs-e valami rendes foglalkozása? Jurisics azt mondta, hogy most nincs ugyan, de lesz nemsokára.

Megint az Andrássy-úton járt. Ezuttal a kiváncsiak közé állott és nézte a hosszú kocsisort, amely a versenytérről jött.

A hintókban nagyon sok ismerőst látott, majdnem csupa ismerőst. Szentgróthyt is látta. Világos tavaszi ruhában, az elmaradhatatlan virággal a gomblyukában, monoklival a szemében, öt-hat úr társaságában egy hatalmas vadászkocsiban ült, amelynek tüzes négyesét egy fiatal mágnás hajtotta…

Aztán mások, ismerős asszonyok, régi cimborák. Egy szögletes arcu úr, aki magas bakján előre hajolva figyel szélsebesen ügető félvéreire. Arcán végig sebhelyt visel, – ezt a vágást Jurisicstól kapta a felesége szép szeme kedvéért.

Két csinos huszártiszt, egy hetyke kis önkéntessel a kocsiban. Ezek az Ilonday-fiúk, akiknek a birtokán gyakran vadászgatott. Nővérük is van, egy nyalka özvegyasszonyka, akiről az egész vármegye tudta, hogy nagy gyöngéje van Jurisics iránt…

Aztán két feltünően csinos asszony egy nagy landauerben. Valami tavaszi kirándulásra emlékeztették Jurisicsot, amikor fehér kötőt kötöttek eléje és epres-bowlet kavartattak vele…

Ezek és mások sebesen ügettek el előtte, mint a múlt viziói.

Amikor bealkonyodott, kiment a Városligetbe. Egy félreeső padra ült és szórakozottan hallgatta a távoli vendéglőből elhallatszó cigányzenét. Meglehetős hűvös tavaszi est volt; a teli hold sárga korongja közömbösen bukkant föl a tó fölött, fekete fatörzsek mögül, hideg, sötét szomorúsággal töltve el a fiatalember lelkét. Azzal a sötét szomorúsággal, amelyet csak az elhagyott ember érezhet a fölséges közömbösséggel munkálkodó természeti erők láttára.

Mikor hazafelé indult, egy didergő kis leány szaladt utána.

– Vegye meg ezt a virágot! Még csak ez az egy van!

Megvette és a kis bokrétával a kezében ment tovább. Ibolya volt. Arcához emelte, – egyszer, kétszer – és amint fölszívta a rég nem érzett tavaszi illatot, egyszerre megint érezte ama varázs titokzatos hatalmát, amely ellen egy egész éven át küzdött…

Jesszi! Megfordult, körülnézett – a szíve oly sejtelmesen dobogott, mintha már hallaná a leány ruhájának suhogását… Semmi!

Föl fogja keresni Jesszit. Hiszen – bármint tagadja önmaga előtt, másért sem jött Budapestre! Százszor is megátkozta már emlékét, lázas álmaiban százszor megint lábaihoz borult, hogy visszakoldulja Hadfalussy kedvesétől szerelmét. Most egyszerre szenvedélyes, dühös, érzékies vágy fogta el: látni akarja a leányt, csak egyszer akarja még látni!

Betért egy éjjeli kávéházba, amelyben Jesszi azelőtt majd minden este megfordult. A felszolgáló pincér nem tudott semmit se Jessziről; a főpincér emlékezett ugyan valami csinos virágárus leányra, aki azelőtt gavallérok társaságában el szokott látogatni az üzletbe, de csak annyit mondhatott, hogy valami nagy szerencse érte. Holmi gazdag bojár elvihette Romániába… Vagy Bécsbe ment? A kaszirnő úgy emlékezett, hogy már egy év előtt Bécsbe ment. Azóta nem látták.

Jurisics leverten ment haza. Most már szégyelte gyöngeségét és tisztában volt magával, hogy veszedelmes útra tért. Vissza kellett fordulnia a régi panaceához, a munkához. Dolgozni akart, hogy kiheverje a fejéből ábrándjait; pénzt keresni, hogy elmehessen külföldre.

Másnap találomra elment egy híres műlakatoshoz. Név szerint ismerte csak, de azért bizalmasan elmondta neki multjából azt, amit szükségesnek látott elmondani, aztán munkát kért tőle. A gyáros komolyan és növekedő érdeklődéssel hallgatta végig.

– Helyesen teszi, hogy dolgozni akar. Nekem is kapóra jön az ön ajánlata. Sok a munkásom, de alig van köztük ember, aki meg is tudná fogni a dolog végét, meg imponálni is tudna a műhelyben. Ha akarja, egyelőre beállítom a kovácsműhelybe, később meg fog ismerkedni a magasabb iparágakkal is… Öntől függ aztán, hogy mire viszi…

Másnap Jurisics már ott dolgozott a gyári kovácsok közt. Hatalmas izmai, amelyeket még e ciklopszműhelyben is megbámultak, ügyessége a nyersebb munkában és hallgatag modora láthatólag imponáltak társainak.

Két hétig dolgozott már a műhelyben, ahová korán reggel jött és amelyet csak alkonyatkor hagyott el.

Egyszer egy kovácsolt kriptarácsot kellett a temetőbe szállítani. Egyik felügyelő sem ért reá, Jurisics hát magára kapta kabátját, a zsebébe tett néhány szerszámot és a lóvonatu vasúton kiment a temetőbe, ahová a rácsot már kocsin kivitték. Odakünn egy ideig elnézte hogyan erősítik a sarokrudakat a kripta márványlapjába vésett nyílásokba, minthogy azonban az egyik munkás, aki útközben kissé bepálinkázott, nagyon ügyetlenül bánt az olvasztott ólommal és a kénnel, Jurisics levetette a kabátját és maga is munkához látott. Letérdelt a földre és a munka hevében nem is ügyelt arra a két hölgyre, aki talpig gyászban, lengő fekete fátyollal, a kavicsos úton közeledett.

Most tanakodva megállottak, az egyik, a fiatalabbik, félénk hangon megszólította:

– Bocsánat – nem látta a temető-őrt?

Mihályi Adél volt az édesanyjával.

Jó ideig némán néztek farkasszemet. A túlkarcsu, elegáns leánynak, akinek halvány arcán, a száj körül, már két öregkisasszonyos ránc mutatkozott, – és a szakállas munkás, aki ingujjban, kalapáccsal öklében, térdepelt a földön.

Adél arca lángvörös lett, majd belefogózott édesanyja karjába, nagy, könnyes szemeit egyre Jurisicsra függesztve. Aztán ösztönszerűen, suttogó hangon mondta:

– Bocsásson meg…

Azért kért-e bocsánatot, mert megszólította, vagy más valamiért? Jurisics nem tudta meg. Talán nem is ezen töprengett, amikor hosszan bámult a két fekete nőalak után, amely szorosan összesimulva, lehajtott fővel, lassú léptekkel ment a kijárat felé, anélkül, hogy egyszer is visszanézne.

Még aznap egy másik találkozáson is kellett átesnie.

Mikor este hazament, a háziasszony azt mondta, hogy egy úr várja a szobájában. Jurisics Szentgróthyra gondolt és hirtelen kinyitotta az ajtót. Nem csalódott: a kis Gróthy ott ült a kopott kereveten, elegáns tavaszi felöltőben, gondosan megfésülve, monoklival a szemében. A szobát finom szivarfüst járta át.

Egy pillanatig némán szembenéztek. Jurisicsnek alkalmasint csak ki kellett volna terjesztenie a két karját, hogy a jószívü kis Gróthy zokogva boruljon a nyakába. Jurisics azonban dölyfösen mérte végig régi cimboráját.

– Mit akarsz itt? – kérdezte.

Gróthy zavarba jött. Ilyen fogadtatásra nem volt elkészülve. Kiejtette szeméből a monoklit.

– Bocsáss meg, de hallottam, hogy itt vagy Pesten és látni akartam, hogy mit művelsz…

Mivel pedig nem kapott választ, halkabban, nehogy a háziasszony odakünn meghallja, hozzátette:

– Gondoltam, hogy szükséged lehet valamire…

– Alamizsnát nem fogadok el! – vágott szavába kurtán Jurisics.

– Kérlek, nem is úgy értem… Mi azelőtt olyan jó cimborák voltunk… Aztán tulajdonképpen adósod is volnék.

Jurisics az ágyra dobta kalapját.

– Ha már itt vagy, hát ülj le… Talán jó is, ha egyet-mást megbeszélünk… Úgyis utóljára beszélünk ma egymással, – be fogod látni, hogy ismeretségünkkel föl kell hagynunk…

Szentgróthy tiltakozva emelte föl a kezét, de alapjában véve nagyon megnyugtatta Jurisics kijelentése. Jurisics váratlan megjelenése Budapesten, amelyről a rendőrség útján értesült, már napok óta nyugtalanította és babonás félelemmel töltötte el. Nem tudott előbb megnyugodni, míg a kisértetnek végére nem járt. Mikor most Jurisics modorából meggyőződött hogy régi barátja elég tapintattal fogja föl egymáshoz való viszonyukat és nem szándékozik őt kompromittálni, tetemes megkönnyebbülést érzett és jókedvében szinte áradozni kezdett.

– Az adósságaid miatt nem kell aggódnod. A boldogult öreged hagyatékából, meg a te dolgaid árából kifizettünk mindent. Mondhatom, a kaszinó szépen viselte magát. Mikor a lakásodat licitálták, a régi fiúk mind eljöttek és fölhajtottak mindent… A kis Ilonday kétszáz forintot adott egy bőr szivartárcáért… Ezt különben meg is írtam neked, de a levelemet fölbontatlanul visszaküldték…

– Nem fogadtam el leveleket, – mondta Jurisics mogorván.

Ez fölbátorította Gróthyt, hogy egy kicsit elvesse a sulykot.

– Egyszer meg is akartalak látogatni!

– Senkit sem eresztettem magamhoz.

Szentgróthy a fejével bólintott.

– Tudom, a szép leány mondta. Többször járt utánad, írt is…

Jurisics arca lángvörös lett. Jól tudta, hogy kiről van szó, de azért mégis megkérdezte:

– Miféle leányról beszélsz?

– Hát Jessziről!

Hosszú hallgatás után elszánta magát egy másik kérdésre:

– Itt van Budapesten?

– Persze!

– Azt hittem, hogy Hadfalussy magával vitte, – mondta Jurisics halkan.

Szentgróthy megörült, hogy talált végre valamit, ami barátját érdekli.

– Hadfalussy? Nem is hallottad azt a fölséges dolgot? Persze, te akkor már nem voltál itt, mikor a skandalum történt…

Szép sorjába elmondta.

– Tudod, hogy a herceg kitartotta Jesszit, anélkül, hogy ismerte volna… Tett ő ennél nagyobb bolondokat is… Egy év előtt eljött Budapestre és egy nap az ügyvédjével magához hivatta Jesszit… Úgy látszik, a pénzen szerzett jogait akarta érvényesíteni… Hogy mi történt kettőjük közt, azt nem tudom, annyi tény, hogy Jesszi kurtán hátat fordított neki. Úgy látszik, hogy ilyesmi először esett meg Hadfalussy praxisában, – az is meglehet, hogy nagyon belebomlott a leányba, – elég az hozzá: az öreg oligarhát dühbe hozta Jesszi ellentállása. Pénzen szerzett jogaira hivatkozott és ebből aztán óriás skandalum származott. Jesszi – az ég tudná, honnan szerezte a pénzt? – elküldte neki azt az ötezer forintot, amit öt év alatt tőle kapott. Hadfalussy persze nem fogadta el a pénzt, Jesszi pedig azzal válaszolt, hogy az ötezer forintot a herceg neve alatt valami jótékony egyesületnek ajándékozta és valamennyi hirlapban nyugtáztatta… ilyen fölsülés még alig esett meg gavallér emberrel. Az egész város beszélt róla, a lapok pedig mint elsőrendü pikantériát tálalták föl olvasóiknak… A dolog annyira elkedvetlenítette Hadfalussyt, hogy megutálta Budapestet és visszament Párisba…

– És mi lett Jesszivel?

– Jesszi virágkereskedést nyitott a Belvárosban. Igen szép üzlete van, – el se tudom képzelni, honnan szerezte a pénzt. Valami titkos pénzforrása lehet… Ámbár nem tudom, hogy ki tartaná pénzzel, mert valóságos apáca-életet folytat… Azelőtt hébe-korba legalább eljárt mulatni, egy év óta sehová se jár, csak az üzletébe… Egy szoknyás nyárspolgár!

Még egypár ujságot tálalt föl Jurisicsnak, többek közt azt is, hogy az öreg Mihályi vagy egy félév előtt meghalt, aztán végképp megakadt a beszélgetés köztük.

Szentgróthy fölkelt és a kalapja után nyúlt.

– Tehát semmire sincs szükséged?

– Semmire! És jegyezd meg, hogy a mai naptól kezdve nem ismerlek többet!

Szentgróthy kissé elérzékenyedve nézett barátjára.

– Ej, miért is kellett annak a szamárságnak megtörténni?

– Ne érzelegj! – mondta Jurisics a régi gúnnyal.

Nem is nyujtott neki kezet, amikor elbúcsuztak.

– Nem akarom, hogy később megbánjad látogatásodat!

Szentgróthy még a lépcsőn is meg volt indulva.

– Kár ezért a fiuért! – suttogta magában. – Kár! Csak azt szeretném tudni, hogy miért nem lőtte magát főbe?

Jurisics, amikor másnap este kijött a gyárból, a Belváros felé vette útját.

Egész nap szakadt az eső, alkonyat felé kiderült ugyan, de a lucskos utcák korán néptelenek lettek. Jó sokáig tévelygett cél nélkül, a kirakatokat nézegetve, amikor egyszerre megállott egy fényesen kivilágított üzlet tükrös ablaka előtt. Elegáns virágkereskedés volt, aranyléces, fehérlakkos állványokkal, atlaszfüggönyökkel, csipkés levelü pálmákkal és exotikus növényekkel.

Az üzletben két hölgy ült, láthatólag vevők, egy csinos, barna leány egész halmaz koszorút hordott eléjük, az üzlet tulajdonosnéja pedig a polcnak támaszkodva beszélgetett az asszonyokkal.

Jesszi volt. Ott állt, bőkaru, fekete ruhában, magasra fésült, aranyszőke hajjal, édes mosollyal az ajkán, öntudatlan gráciával dőlve az asztalnak. Üdébb, bájosabb, kacérabb volt, mint valaha. A kirakat üvegén megtört gázfény szivárványos zománccal övezte finom arcát.

Jurisics mozdulatlanul állott az utcán és vagy egy negyedóráig legeltette szemét Jesszi alakján. A hölgyek aztán elmentek, Jesszi elkísérte őket az ajtóig, majd visszament és eltünt az üzlet mellett levő fülkében.

Jurisics egypárszor föl-alá járt az aszfalton, hogy összeszedje bátorságát, – amikor reá tette kezét az ajtó kilincsére, Jesszi megint megjelent az üzletben. Leült a polc előtt álló zsöllére és egy ujság olvasásába mélyedt. Lecsüggesztett fejjel, csendesen pihegő kebellel hajolt a lap fölé, Jurisicsnak most már éppen nem volt bátorsága reá nyitni. Hátha nagyon meg találna ijedni?

A leány később az órát nézte, aztán megint bement a fülkébe és egy bő, prémes köpenyeggel a vállán, tért vissza. Két kalapos leány és egy cseléd jött vele. Mikor Jesszi kilépett az utcára, Jurisics átment az utca tulsó oldalára. Az üzletben eloltották a lámpákat, aztán bezárták az ajtókat; a leányok jobb felé mentek, Jesszi pedig a cseléddel bal felé. Jurisics az utca túlsó oldalán követte őket.

A harmadik-negyedik háznál Jesszi már befordult a kapun, a fiatalember pedig egyedül maradt a néptelen utcán. Egypárszor zavartan járt föl-alá, aztán ő is bement a házba. Ösztönszerűen fölhaladt a lépcsőn és kilépett az első emelet nyitott folyosójára. A vasrácsnak támaszkodott és a véletlenre bízta, mi történjék tovább. Néhány perc mulva egy kis cselédleány jött ki az egyik lakásból; palackkal a kezében, dudolva futott le a lépcsőn. Jurisics megismerte Jesszi cselédjét. Most már tudta, hol lakik… Belépett az előszobába, aztán kopogtatott az ajtón.

– Maris! – kiáltotta belül Jesszi.

Jurisics lassan kinyitotta az ajtót.

– Én vagyok, Jesszi!

– Ki az?

– Jurisics!

Jesszi a nyitott ruhaszekrény előtt állott, éppen a prémes nagykabátját hajtogatta össze. Hogy megpillantotta Jurisicsot, elsápadva támaszkodott a szekrény ajtajának, amely nyikorogva fordult meg a sarkában. Aztán a földre ejtette a ruhát.

– Jurisics! – suttogá, két kezét összekulcsolva.

– Nagyon megijesztettem? – kérdezte Jurisics halkan. – Bocsásson meg!

Kezet fogtak és habozva, vizsgálódva néztek egymás szemébe. A leány még mindig sápadt volt. Valami bizalmatlanságot olvashatott ki Jurisics a szemeiből és ez félénkké tette.

– Óh, Jurisics, hát megjött! Mindig vártam!

A fiatalember leült, Jesszi meg nekitámaszkodott a kerevet karjának és vizsgálódva, mereven nézte. Oly sok mondani valójuk lett volna és most, első zavarukban, alig tudtak mit beszélni.

Jesszi kis lakása egyszerű, de csinos volt. A leány szerette a színeket és ösztönszerü érzékkel bírt a művészi staffage iránt. Ez a staffage nyomasztó hatással volt Jurisicsra. Nagy, kemény tenyereivel és viseltes ruhájában kopottnak, otrombának érezte magát a bambusznádbútorok és a világos függönyök közt. Másképp képzelte el az első viszontlátást. Most valami csalódásfélét érzett és azt hitte, hogy okát kell adnia idejövetelének.

– Még egyszer látni akartam, aztán elmegyek.

– Hová megy?

– El, messzire, – ahová már tavaly akartam menni.

Hosszú csend következett.

– És – egyedül? – kérdezte Jesszi habozva, nagy szemét Jurisicsra emelve.

– Egyedül! Kit vinnék magammal?

– Persze, kit is vinne magával!

Jesszi fölkelt és lassú léptekkel, összekulcsolt kezekkel ment végig a szobán. Mikor kis íróasztalához ért, eszébe juthatott valami. Fölkapott egy nagy, fekete könyvet és odatette Jurisics elé. Félvállról, hanyagul mondta:

– A leszámolás!

– Miféle leszámolás?

Jesszi kinyitotta a könyvet és lapozgatni kezdett benne.

– Itt van minden! 14.500 forintot kaptam… 4500 forinttal berendeztem az üzletet… 3000 forintot elhelyeztem a takarékpénztárban, – a könyvecske is itt van… 2000 forintot a kőbányai virágszállítónak adtam kölcsön. Be van táblázva… Az üzlet jól ment, egy év alatt 3000 forintot hozott, – abból ezret elköltöttem, kétezret meg betettem a takarékpénztárba… Maradna még 5000 forint, amellyel nem tudok beszámolni… A saját céljaimra fordítottam, – oda kellett adnom Hadfalussynak… És ha ön most elmegy, akkor nem tudom, hogyan fogom megfizetni.

Letette a könyvet, fölkelt és halkan mondta:

– És ha ön most elmegy, akkor nem is tudom, hogy mi lesz velem…

Jurisics megfogta Jesszi kezét.

– De Jesszi, csak nem gondolja, hogy azt a pénzt visszaveszem? Mit is gondolt?

Hogy mit gondolt? Tudja is ő, hogy mit gondolt! Valami ostobaságot! Olyanfélét, hogy mind a kettőjüké… Most pedig kedve lett volna sírni…

Jurisics szíve félelmetes hangon dobogott. Pillantása találkozott Jessziével. Egy delejes szikra csillant meg szemükben, amely ellenállhatatlan erővel sodorta őket egymás karjába. Az idegenkedésnek, bizalmatlanságnak egyszerre vége lett; egymásra ismertek, átölelve tartották egymást, szenvedélyesen simultak egymáshoz, mintha sohasem akarnák egymást többé elbocsátani. Jesszi némán szorította oda forró arcát Jurisics nyakához, Jurisics pedig önfeledten simogatta a leány szőke haját.

– Ugy-e, nekünk nem szabad elválnunk soha?

– Soha!

– Hiszen tudtam, hogy szeret!

– De maga – egy rabot?

Jesszi hátradőlt Jurisics karjaiban és két tenyerét a fiatalember vállának támasztva, sajátságos mosollyal nézett a szemébe.

Azt mondta:

– Jól van ez így, – nekem nagyon jó! Ha megmaradt volna gavallérnak, akkor talán a szeretője lettem volna… Akkor is szerettem volna, de ön egy hónap vagy egy év múlva reám unt volna… Biztosan tudom, mert ez így szokott lenni…

Megint a szemébe nézett és győzelmes szépségének tudatában mondta:

– Tudom, hogy most nem fog reám unni!

Aztán Jurisics kemény tenyerét kezdte simogatni és egy kicsit elérzékenyedett.

– Milyen keze van! Dolgozott ugy-e? Szegény!

Meg akarta csókolni a kezét, de Jurisics nem engedte.

A leány aztán egészen befészkelte magát az ölébe, és mert jól érezte magát, dorombolni kezdett, mint a cica. A sárgaarcu néniről, akivel összeveszett Hadfalussy miatt és aki elment a másik után Odesszába: meg az aggodalmakról, amelyeket egy éven át kiállott, mert nem akarták beereszteni Jurisicshoz a börtönbe…

Jurisics lehunyta a két szemét, mintha a feje szédülne, pedig boldognak, büszkének, bátornak érezte magát megint. Telve életörömmel és munkakedvvel. A jövő édes verőfényben feküdt előtte, mint a tavaszi reggel, a mult pedig – egy emlék! Egy iskola, amelyen át kellett mennie, hogy megtanulja a boldogulás művészetét. Úgy érezte, hogy megtanulta… Megtanulta, hogy mindaz, amit elveszített, elenyésző semmiség ahhoz képest, amit a világban játszott: teher volt, amelytől meg kellett szabadulnia, hogy elérhesse azt az egyetlen dolgot, amelyért érdemes volt élni. Azt az egyetlen dolgot most a karjaiban tartotta. Nem álomkép, hanem szerelmesen pihegő, aranyszőke, édes valóság.

Két esztendővel később.

A szomolnai erdészhivatalnokok szövetkeztek a bányatisztviselőkkel és szép majálist rendeztek a kincstári erdőben.

Mikor összeállították a vendégek névsorát, sokáig töprengtek azon, hogy meghívják-e Kovács János urat, a farkasvölgyi hámorost. A meghívás mellett szólt az az ok, hogy Kovács úrnak bájos, szőke felesége volt, akire a kópé igazgató, bár csak látásból ismerte, szemet vetett. A meghívás ellen szólt, hogy Kovácsék, amikor egy évvel ezelőtt megtelepedtek a szomszédban, a jó illem ellenére, elmulasztották sorra vizitelni a kincstári bányanagyokat. Az igazgatóné döntötte el a vitát: Kovácsékat nem lehet meghívni.

Ezek a Kovácsék csudálatos emberek lehettek. Ott fészkeltek a rengeteg tisztásán, egyedül, mint egy héjapár. Fészkük, egy svájci házikó, két percnyire esik a hámoruktól.

A hámor szót nem kell túlságos komolyan venni. Jókora fekete fabódé, amelyben lihegő kis lokomobil emelgeti az öreg kalapácsot és ahol félmeztelen, kormos legények sürögnek-forognak az izzó vas körül. Kapákat gyártanak, meg ekevasakat; a krassói szekeresek leviszik a vasat a rónára, az alföldi parasztgazdák pedig felhasítják vele a fekete anyaföld hátát.

Senki se tudta, hogy honnan szakadtak ide Kovácsék. Olcsó pénzen megvették régi gazdájától, akit tönkre tett az urhatnámság, az elzüllésnek indult telepet, az ember pedig két kézzel is neki látott a munkának. Reggeltől estig ott volt a hámorban. Az erdőkerülők, akiknek néha egy korty pálinkát adott, bizonyíthatták, hogy nem egyszer maga is kezébe vette a pörölyt. Kormos arccal, feltűrt ingujjal forgatta a kalapácsot, az erdő visszhangjának ilyenkor öröme telt az üllő ütemes csengésében. Ha az asszony ilyenkor a hámorba vetődött, rendesen kormos orrheggyel jött vissza.

A szomolnaiak sehogyse tudtak tisztába jönni Kovácsékkal. Az asszony ki sem jön a bozótjából és mégis olyan házi ruhákat visel, amelyeken meglátszik a pesti szabás. A férj dolgozik, mint egy paraszt, de azért a viselkedése olyan, akár egy mágnásé.

A postamester különben olyasfélét is hallott, hogy ezt a Kovács urat nem is hívták mindig Kovácsnak és hogy valami rovás van a multján. Pénztárhiány vagy örökségi história. A főerdész, aki a vadászat dolgában egyszer künn járt a Farkasvölgyben, megcáfolta ezt a kósza hírt. Szó sincs róla! Kovácsék úriemberek, akik ó-szilvóriumot tesznek a vendég elé, meg friss sütetü pogácsát.

A hivatalnokok megtartották a majálisukat Kovácsék nélkül, és a mulatság, a Szomolnai Hirnök szerint, fényesen sikerült. A tánchely szines lampionokkal és nemzeti zászlókkal volt diszítve, a hölgyek cserfakoszorút fontak a hajukba, a bányász-banda a kedvelt herc dáma-polkát játszotta, a fiatalság pedig, a szerkesztő szavai szerint, buzgón hódolt Terpsychorénak.

Azt azonban nem írta meg a Szomolnai Hírnök, hogy a postamester úr alkonyat felé becsípett és szemére lobbantotta a kerületi orvosnak, hogy az utolsó választásoknál az ellenzékkel szavazott. Azt se, hogy a doktor úr e méltatlan gyanúsítás fölött érzett fölháborodásában sündisznónak nevezte a postamester urat, és hogy a két pocakos öreg úr stante pede összeverekedett volna, ha józan fiaik közbe nem vetik magukat.

Az igazgatóné, aki igen finom uriasszony volt, megbotránkozott e jeleneten és tüntetve ott hagyta a tánchelyet, udvarával a Bagolykőre vonulva, ahonnan igen szép kilátás nyílik a völgyre.

Balra látszik a szomolnai katlan, vasúti viaduktjával, jobbra esik a Farkasvölgy. Egy mérges-zöld, keskeny erdei rét, amely kétfelől fekete erdőfalak közé szorul. Ez a Kovácséké. A lejtőn a hámor áll, meg egypár munkásviskó, a réten fiatal kert közepett, az erkélyes kis svájci ház. A házat két százéves fenyőszál őrzi, mint két csuklyásbarát. Igy, messziről nézve, nagyon csinos, de érni majd csak akkor fog valamit, ha erre is fölviszik a vasutat.

Az igazgatóék letelepedtek a lejtőre. A fiatalság éppen azon tanakodott, hogy mit énekeljenek, a Ha a föld Isten kalapjá-t, vagy a Mi fénylik ott fenn-t, – mikor valamennyien egyszerre összenéztek, aztán mélységes, várakozásteljes hallgatásba merültek.

A keskeny erdei ösvényen két magas alak közeledett. A hámoros volt, meg a felesége.

Lassu, sétáló léptekkel jöttek. Az asszony, aki világos nyári ruhát viselt, fejére tette a férje zöld vadászkalapját és egy nagy erdei bokrétát vitt a kezében. A férj félvállra vetette a puskáját; hajadon fővel ment és a felesége karja alá fűzte a kezét.

Nagyon össze kellett simulniok, hogy egymás mellett elférjenek az ösvényen. Mikor a társasághoz értek, a férj kissé meghajtotta bronzszinü fejét, az asszony láthatólag zavarba jött, de aztán megbillentette fején a kalapot és fehér fogsorát mutatta.

Nyugodtan mentek tovább a hegygerincen. Előttük, a távolban, az erdélyi hegylánc határolta a szemhatárt, hosszan elnyújtott fekete hullámokban. Az égbolt biborfényben égett a hegyek fölött.

Az igazgatóék hosszan néztek a sétálók után. Úgy látták, mintha a két távozó silhouette óriás arányokat öltene és egyenesen belemenne a lángoló égboltozatba.

– Én azt hiszem, – mondta halkan az igazgatóné, aki kikapós férjével nem folytatott valami galambéletet, – én azt hiszem, ezeket kár lett volna meghívni a majálisunkra! jobban mulatnak ők kettesbe!