Akik minden reggel látjátok Ádámot, amint végigbandukol az utcán kopott ruhájában, a hóna alatt némely iráscsomókkal, keserves munkájával annak az ő néhány, pihenésre szánt órájának, ne higyjétek, hogy öröktől fogva szürke volt és örökké szürke leszen az ő élete. Volt abban már egy rózsaszinü nap is, az Ádám nagy napja. Ő maga sem tudja, hogy csöppent belé és azt meg talán senki se tudja a világon, hogy miképpen bontakozott ki belőle. Rózsaszinü nap volt, vidám nap. Istenem, szegény Ádámnak káprázik még most is az esze tőle, ha rágondol.

És ugy történt a dolog, hogy a főnök ur, ott az adóhivatalban, ahol rubrikákat töltenek ki már a világ teremtése óta, valami aranyos rendjelet kapott. Ki is volt irva a hivatalos lapban és az egyik kolléga azonnal bankettre gondolt. Körül is járt a hivatalban a tervével. Ádám nem tudta, hogy miről van szó és ott görnyedt az irása fölött, félszemmel a mulatós kolléga mozdulatait kisérve.

Az asztaltól-asztalhoz ment és mindenkinek a fülébe sugott valamit. Ádám csak azt látta, hogy egyik is, másik is az asztalra üt, vagy a mulatós kolléga vállára. És olyanokat hallott hogy:

– Pompás eszme!

– Kitünő gondolat!

– Zseniális!

És még sok más szuperlativuszt, ami igen izgatta Ádámot. Hogyan? Hát a mulatós kolléga őt kihagyja? Ő hozzá nem jön sugdosni?

Aztán ugy gondolkozott, hogy a jó hivatalnoknak mindegy, ha ágyuznak is körülötte, és tovább irt. És egyszerre olyasformán hallotta, hogy a mulatós az ő asztala felé jön. A szive dobogni kezdett, érezte, amint a vér a nyakába, az arcába tolul és nem mert felnézni. Aztán a vállára ütött a mulatós. Suttogva szólt hozzá:

– Ugy-e, maga is velünk tart. Ádám?

– Igen, én is. Nem, nem tartok. Mi az, miről van szó?

Azt se tudta, hogy mit beszél.

– De Istenem, Ádám, mit izgatja magát olyan nagyon… Nézzék csak! Hát beszéljünk nyugodtan. A főnök urról van szó.

– A főnök urról!…

Igen. Tudja, hogy érdemrendet kapott, ugy-e?

– Tudom.

– No hát, ugy gondoltuk, én is, meg a többiek is, hogy illendő volna egy kis bankettet rendezni; jól esnék a főnök urnak.

– A főnök urnak?…

– Annak. Elmennénk együtt vacsorázni, aztán valami kávéházba feketére, aztán haza. Az asszonyokat is elhivjuk.

– Az asszonyokat is?

– Mi az? Talán ellenére van? Hát jól van, nem hivjuk el az asszonyokat! Ádám, furcsa ember maga…

Szegény Ádám a zsebkendője után kapkodott. Izzadt és összefolyt előtte a betü az iráson. Zugott, kalapált valami a fejében erre a nagy csábitásra. Csupa uj, káprázatos dolog: bankett, kávéház, asszonyok… Istenem, asszonyok!…

– Nos, hát jön, vagy marad?…

Ádám olyasformát hebegett, hogy majd később megmondja. Gondolkodási időt kér.

– Jól van – szólt a kolléga – gondolkozzék, de annyit mondhatok, hogy megbánja, ha nem jön el… Sok szép asszony lesz ott, aztán a főnök ur is jó néven venné…

Igen. A főnök ur. És éppen ez a pont volt az, amely legjobban csábitotta Ádámot. Mert különben nem volt a dologhoz nagy kedve. Ő csak délben ment el a vendéglőbe, ahol megvolt a kis sarokasztala mindig. Még azt sem kérdezte a pincér, hogy bort parancsol-e, vagy sört, kéremalássan. Csak hozta a három deci fehéret, meg a szódát hozzá. És olyan szépen megköszönte a három krajcárt.

Kávéház? Sohasem volt kávéházban. Hisz oda csak dologtalan emberek, meg lumpok járnak. Ő csak mellette járt el és lopva nézegette a tükörablakokat, amelyek mögött ujságot olvastak, kávét ittak az emberek.

Asszonyok? Hát tudja Isten, szép dolog az… Arra, az üllői-uton is jár mindig egy szép asszony, minden délben találkozik vele… És olyan jó szaga van a ruhájának, ha elsuhog mellette, a pici kis karja kiduzzad a ruhából és olyan ábrándosan néz… a lába meg akkorka mint valami… szóval igen kicsike.

Szép dolog az.

Aztán baj az, ha az ember egyszer életében kirug a hámból? Ugyan ugyan… Hát kinek tartozik ő felelősséggel? Senkinek. Ki kérheti tőle számon, hogy hol volt az éjszaka? A házmesternek meg a szobaasszonynak meg fogja mondani, hogy uri bankettre megy, csupa finom ember közé, jó társaság…

Micsoda?

Semmit sem fog mondani! Nagyszerü! Kinek mi köze hozzá, ha elmarad. A férfi legyen ura akaratának. Meg aztán a főnök ur is ott lesz. Asszonyok is lesznek.

Belecsapta a tollat a kalamárisba és a mulatós felé kiáltott:

– Kovács ur, kérem!

– Tessék?

– Elmegyek a bankettre!

És hirtelen lebujt a fejével az irásai közé, mert nem kell azt a kollégáknak látni, ha az ember elpirul…

*

Otthon először is tiszta gallért kért a háziasszonyától, aki öreg volt és aki megjegyezte, hogy még csak szombat van.

– Bánom is én, akármi van, csak adjon gallért. Az ilyen uri társaságba nem mehet az ember piszkos gallérban. Aztán asszonyok is lesznek.

És még meg is krétázta, mert nem volt elég tiszta. Az a mosóné mindig kiforditja, hogy kivül van rajta az irás.

Valahogy fölkászolódott, miután még be is tintázta kissé a fekete kabátját, ott, ahol kopottas zöld volt. Aztán nekiindult a bankettnek.

– Természetes – gondolkozott az uton – hogy nem fogok odaülni ahol az asszonyok vannak. Mert nem jó az, ha olyan nagyon szagos a ruhájuk. Ott valahol a főnök ur körül szoritok magamnak helyet és messziről nézem az asszonyokat. Bort nem iszom… majd csak nézem, hogy hogyan csip be a többi, mert ez igen mulatságos. Majd én hazakisérgetem őket. Igen. A kávéházban mindjárt feketekávét fogok inni, hogy ne álmosodjam el és elhozatom a nagy francia ujságot. Istenem, istenem, talán már el is felejtettem azt a kis franciát… Tényleg egy mondatot se tudnék konstruálni…

És szépen elérkezett a vendéglőbe, amelynek a kerthelyiségében már nagy patkóban fehérlett az asztal. A sarokban magányosan szomorkodott ő rendes kis asztala. Mintha szemrehányásokkal illette volna:

– Ejnye Ádám, hát hütlen lettél? Szép, öreg, szép… lumpolsz…

Csak belékeveredett a zajongó nagy társaságba, ahol tényleg voltak asszonyok is. De az már igazán nem volt szép, hogy némelyik kolléga nem vett fekete ruhát. Aztán elszorult a szive, hogy látta azt a sok embert, aki között szegény maga ugy elveszett. Otthon, a tükre előtt, amikor kiegyenesedett, olyan volt, mint egy miniszter, a fekete kabátjában, a fényes fehér gallérjában. Itt, a sok cifra dáma, fecsegő ur között elenyészett, szinte nevetséges volt az ő elegánciája.

Aztán leültek mind, és Ádámot megfogta a mulatós:

– Ide, Ádámka, a szép asszony mellé. Csak üljön le. Vér Ádám – Müllerné nagyságos asszony…

– Van szerencsém.

És már hozták is a bort, meg az ennivalót.

– Igyék, Ádámka!…

– A szép asszonyok egészségére!

És a szép asszony mélyen belenézett az Ádám szemébe a koccintásnál. Ő csak azt figyelte, hogy a máséba is belenéz-e és majdnem sirt, amikor látta, hogy tényleg belenéz.

Ott ült mellette csöndesen, szerényen iszogatva a poharából, csak néha-néha loppal tekintgetett feléje. És ugyan miért kacérkodik az az asszony mással is? Mit bántja őt azzal, hogy másnak is a szemébe néz, hisz oly jól esett az ő szürke, csöndes lelkének, hogy simogatva, édesen végigszaladt rajta az a meleg asszonyi pillantás.

– Ilyen érzés lehet az – gondolta – ha megcsókolják az embert. Mert ennél jobb érzés nincs is a világon…

Aztán csöndes, elégedett mosolyra huzódott az ajaka:

– Hát még ha felesége van az embernek… az mindig igy néz rá…

Nagyon naiv fiu volt Ádám, pedig már ősz szálak is csillogtak a hajában.

A cigány cincogni kezdett, majd hogy valaki tárgyalt a primással, belevágott egy szomoru nótába. A prim vitte a szót, a többi, cimbalom, brácsa, bőgő utána zudult a vontatott szomoruságával.

És csodálatos hangulat szállott Ádám lelkére. Ime, egy pillanat alatt belekerült abba az illatos, kavargó, káprázatos szinekkel ékes világba, amelyről eddig még csak nem is álmodott. Valami végtelen szomoruság ülepedett a lelke mélyére, és ő nem tudta, hogy azt a szomoruságot mi okozza.

Csak élvezte azt az érzést és nézte a szép asszony gyürüs pici kezét, amely ott nyugodott az asztalon. Mennyi pici vonás, ránc van ezeken a hussá vált rózsaszirmokon… Itt kicsi, rózsaszin gömbölyödés, harmonikus vonalka, ott fehér simaság, üdeség… Gödör is van rajta, apró, hullámos vonalu, mintha valami virágnak a titkos, sziromvédte kelyhe lenne, amelyben az illat születik.

Oh, ha abba a kicsi gödörbe illeszthette volna a sóvár ajakát, a mely még nem érzett édesebb mézet a méhcsinálta méznél; ha megsimogathatta volna, az arcához szorithatta volna azt a hullámvonalas, dombos kis kézfejet, ő, aki a bársony puhaságát is csak ünnepen élvezte. Biztos volt felőle mámoros fejével, hogy ott menten megszakad a szive, ha az a szépséges királynő csókra nyujtja a kezét…

Istenem, hát az a néhány pohár bor okozta volna, hogy az alatt a rövidke pár perc alatt olyan szerelmes lett, mint valami huszesztendős diákgyerek?

Aztán hirtelen elkapta a pillantását a kicsi kézről és a pohár felé nézett. Mert még gyanakodnának, ha látnák, hogy azt bámulja…

Hát titka is volt már, édes, fájó titka az Ádám szürke lelkének. Ijedten nézett körül, hogy nem figyeli-e valaki, és örült, amikor látta, hogy senki se vet rá ügyet. Mindenki mulat, lármázik, még annak az édes, kacér asszonynak a férje is, ott a tulsó végen. Hogy oly sokáig el tud maradni a felesége nélkül…

Mintha megbillent volna egész életének az egyensulya, ugy érezte. Hát itt marad reggelig, mulat, tönkreteszi magát, hisz ugyse látja többet az ő szép asszonyát, soha többet! És nem bánja, ha elaluszsza az időt nem megy többé hivatalba, elzüllik, és csapszékekben fogják összeszedni minden este. Mert összeroppant, megdőlt az egész világ, amiért férje van az ő szép asszonyának.

És elhatározta, hogy őrüljön meg, haljon belé, de megcsókolja azt az asszonyt. Föláll, átöleli és megcsókolja. Aztán verjék agyon, dobják ki, nem bánja.

Majd csöndesebb lett a lelke. Ravaszul lehajolt az asztal alá, mintha leejtett volna valamit és lenn, ahol idegesen, a cigány nótájának a taktusára mozgatta aprócipős lábacskáját az asszony, finoman, ugy, hogy még ő is alig érezte, megcsókolta a térdén a suhogós selyemszoknyáját. Talán nem is ért hozzá az ajaka, de neki elég volt a tudat, hogy megcsókolta…

Aztán fölkelt és szó nélkül, köszönés nélkül ment hazafelé. Csak kiment a kertből az utcára, senkise kérdezte, hová megy. És ment a sötét éjszakában, a házak tövében, majd hogy nem surolta a falat tintás, kitisztogatott kabátjával. Mit bánta, ha meszes is lesz, hiszen csak azért volt érdemes élni, hogy azt az asszonyt lássa az ember. De tovább már nem birta.

Ment, sietve ment hazafelé és a mint a széles, lámpavilágos, kávéházas utcából az ő kis utcájába fordult, ahol a sötétségben messze pislogott a lámpa, Ádám előbb szepegett, majd rángatózni kezdett az ajka széle, aztán kitört belőle a sirás keservesen, nagy, sürü könnyekkel, amelyek végigsiklottak az arca barázdáin, a szürke bajuszán és lehullongtak a gondosan kitisztogatott fekete kabátjára.

És nagyon sirt Ádám, az adóhivatalnok, akár csak valami bolondos szerelmes huszéves diák…