Részlet a »Katonai Magyarország« cimü ajtó alatt és sajtó fölött levő regényemből.

… A kém elborult kedélylyel, de halkan sóhajtott föl. Ugyan hangosan is fölsóhajthatott volna, mert az ördög sem törődött a kémmel, de a kém tudta, hogy nomen est omen s hogy noblesse oblige. Aki kém, az kém, az viselje ugy magát, ahogy egy tisztességtelen kémhez illik. A kém tehát fölsóhajtott:

– Kém vagyok. Az Orosz Birodalom belső munkatársa.

Aztán hallgatott, mert nem volt több mondanivalója… Mi manót csináljon egy kém reggel nyolc órakor Budapesten?…

– Kémlelnem kellene – töprengett magában… De aztán átvillant az agyán: hátha nem kémlelni kellene, hanem kémelni?… Mert eszébe jutott zsenge gyermekkora, amikor a negyedik középiskolában a Toldit tanulta Arany Jánostól s abban ezt a két sort látta:

Tehát kémel és nem kémlel, gondolta. Arany János szerint tehát neki nem is kémlelni kellene, hanem kémelni.

– Ibrignz… – szólott hirtelen és oroszos átmenettel – egészen mindegy, hogy ellel vagy el nélkül fogom fel a mesterségemet… amikor nem tudom, hogy mit csináljak?… Szak-könyveket akart hozatni, de aztán eszébe jutott, hogy a magyar irodalom olyan szegény, hogy egy jó szakkönyv, »Kém a mellényzsebben« vagy »Kis-kém katekizmusa« ugy sincsen, hát mit erőlködjön?… Német könyvet pedig nem akart hozatni, egyrészt mert Lipcsén át legalább egy hétig eltart, mig a rendelés megérkezik… másrészt mert ezek a gyalázatos könyvkereskedők egy márkát hetven krajcárnak számitanak, ámbár ötvenet is alig ér…

Egy ellopott (verstohlen) pillantást vetett az éjjeli szekrényre… és óvatosan megállapitotta, hogy már elmult nyolc óra… Rekedten suttogta:

– Ideje volna felcihelődnöm…

A c betü rejtelmesen sziszegett a szoba szomoru szférájában… A kém megdöbbent.

– Hah – mondotta…

Aztán megint hosszu ideig nem mondott semmit s csak a szive dobogott a fölfedezéstőli félelem gyötrelmében… Majd ásitott… Leszállt az ágyáról… lehajolt… fölszedte a guruló rubeleket… melyeket az éjszaka folyamán Szasszanov küldött számára…

– Egy forint husz… – mondotta.

Sokáig megint nem jutott az eszébe semmi… De aztán kis vártatva, vagy kicsinyég, hozzátette:

– Kevés…

Fölvette komor karbonári-köpönyegét, arcát a redőkbe rejtette…

– Igy ni… – szólott – ember legyen a talpán, aki fölismer…

Macskabársonyságu léptekkel ment le a kávéházba… Szorosan a fal mellett haladt… vonásain kegyetlen félhomály játszadozott… A rejtekajtón suhant be… Leült s tenyerébe temette fejét…

– Jó reggelt, Spion ur – mondá egy feketébe öltözött alak.

– Öh… öh… – hebegett a kém. – Spi…? mi…? Spi…?! Ki mondja? – dörgött rá megszólitójára hatalmasan. – Ki meri állitani?!

– Hetyetye, – mosolygott a pincér (mert ő volt) – hát nem méltóztatik Spion ur lenni, félbarna szürve, minden nélkül? Vagy talán méltóztatott megmagyarositani a nevet? Komt-so-fór… hetyetye…

– Igaz is… – dünnyögte a kém, félig fehéren mint a fal, de félig barnán, szürve, minden nélkül.

– Pszt – mondá azután, mutatóujját jelentősen ajkára szoritva. – Egy szót se; csak hozza, amit mondok. Arannyal fogok érte megfizetni, mihelyt Szassza… – elharapta a szót.

– Mihamarabb elszóltam volna magamat – mondá zavart mosolylyal. De a pincér már meghallotta:

– Szassza? – kérdé tőle gyanakodva.

– Igen – füzé tovább a kém könnyedén. – Hopszassza… azt ahartam mondani: aranynyal fogok megfizetni mihelyt hopszassza-világot élünk.

– Ugy? – szólt a pincér s a pesti pincérnél már nem szokatlan konfidenciával leült az asztal mellé. – Hopszassza-világ? S ha szabad tudakolódoznom, mikor lesz az? Egy jó tipp van, mi?

– Pszt, – mondá ujólag a kém – nem tipp. De önt beavatom. Beavassam?

– Be, – szólt a másik – be. Avas. Avasbe.

– Ugy beavatlak. Tudd meg tehát, hogy Szasszanov-bej, a törökök orosz főkonzula…

– Szasszanov-bej? nem ismerem. Egy ilyen bejről hallottam, azt Auvgevakszen-bejnek hitták…

– Az is hatalmas ember – mondá a kém. – Hogyne! Auvgevakszen-bej: az is barátom, de most Szasszanov-bejről van szó. Erődökről…

– Erőd?

– Az. Erőd.

– Hát az nekem nincs, kérlek. Ne csodáld, a sok éjszakai munka… Nekünk pincéreknek… – és némán lehorgasztá (vagy lehorgászta) fejét.

– Nem a te erőd, hanem erőd, erőditmény…

– Az más. Erődi? Ismerem.

E pillanatban katona lépett be. Sas-szemekkel nézett körül. A kém revolvert vont elő s golyót röpitett a katona agyába… A golyó célt tévesztett. A katona egyszerü, rendes katona volt. Nem volt agya neki.