Juliska hugom meglehetősen bátor leány, azért szeretem is, de néha igen jellemtelen és kedden is árulkodott rám, hogy francia forradalmat játszottam és lenyakaztam a menyasszony-babáját. Pedig olyan csepp gilotinnal nem is lehet más nagyobb állatot nyakazni. Nem óhajtottam aznap édesapával találkozni és azért azt mondtam, hogy korrepetálnom kell és egy órakor már elmentem az iskolába. (Otthon a nők nem tudják, hogy mi a korrepetálás és ha el akarok menni, mindig azt mondom nekik.)

Az osztályban csak Visky Pista volt, ugyanaz a jóbarátom, akinek tavaly a football-próbán nyilvánosan kirugtam a fogát. Visky mindig későn szokott érkezni az iskolába és ezuttal is csak tévedésből volt itt, mert az órájuk rosszul jár otthon és kettőt mutatott egy helyett.

Már nem is tudom, hogy melyikünk kezdte, de mivel körülbelől egyformán erősek vagyunk, bár Pista két esztendővel idősebb, sokáig eredmény nélkül birkóztunk. Végül Visky tilos csellel élt és szántszándékkal úgy odavetett a pad szélének, hogy most is fáj még a hátam, ha valaki megüt és olyan kék, hogy nem is merek tanúk előtt vetkőzni. Ekkor én méltatlankodásból fölkaptam egy tárgyat és odavágtam Visky fejéhez. Szerencsétlenségünkre ő lebukott, úgy, hogy nem találtam a fejét és a tárgy Magyarország nagy fali térképének repült. A tárgy egy dupla üveg kék tenta volt, amelyet édesapja megbizásából vett Visky, mivel az ügyvédek otthon kék tentával szoktak írni. Nógrád- és Gömörmegye határába esett, de Hontnak és Borsodnak is jutott belőle. Az egész kék tenger aztán végighönpölygött a nagy Alföldön, számos téntafolyó pedig lefutott Szerbiába, sőt Boszniába is. Mi ezen annyira megijedtünk, hogy sietve összecsomagoltuk a könyveinket és kiszaladtunk az utcára, hogy eloszlassunk minden félreértést. Viskynek csuklása lett a nagy rémülettől és azt mondta, hogy bár inkább a fejét találtam volna, mert azt meg lehet mosni citrommal, de Magyarországot már többet nem. Aztán becsületszóval megfogadtuk, hogy mindent le fogunk tagadni, még a kínpadon is.

Az igazgató úr ablaka alatt van egy kis lóca, amelyen soha senkisem szokott ülni, mivel az ismétlők azt állítják, hogy azt csalogatónak csinálták oda, hogy a gimnazisták ráüljenek és az igazgató úr kihallgathassa a beszélgetésüket. Mi tehát most szándékosan odaültünk és mivel az ablak nyitva volt, hangosan beszélgetni kezdtünk.

Én: Mondd meg, kedves barátom, melyik tantárgyat szereted te legjobban?

Visky: A magyar történelmet.

Én: Magam is úgy vagyok vele. Azelőtt ki nem állhattam, de most szívesen venném, bár éjjel-nappal mindig magyar történelem volna.

Visky: És miért szereted annyira a történelmet?

Én: Mivel az igazgató úr tanítja és ő úgy tud beszélni, mintha csupa gyönyörü mesét mondana. Az ember szinte látja a vitézeket és paripákat, amint száguldanak és az ellenséggel csatáznak.

Visky: Melyik királyt szereted te legjobban?

Én: Nagyon szeretem Szent Lászlót, mivel mindig szekercével harcolt, de Szent Istvánt is szeretem, mivel az igazgató úr azt mondta, hogy bölcs törvényeket hozott.

Az aranybulláról is akartunk beszélni, de ez nem sikerült, azért megrúgtam Pistát a lóca alatt és inkább Kinizsire meg Toldira tereltük a szót, mivel azoknál nem kell évszám. Akkor már régen ott szuszogott az igazgató úr a fejünk fölött. Aztán egyszerre megzörgette az ablakot, mintha most jönne csak és mi tüstént fölugrottunk a lócáról és igen megijedtünk és lesütöttük a szemünket és lekaptuk a sapkánkat.

Az igazgató úr arca haragos volt, mint rendesen, de azért nem haragudott igazán, hanem azt mondta, jó lesz már órára menni, mert kettő elmult.

Mikor az osztályba léptünk, Huszárka tanár úr már javában vallatta a fiúkat, hogy ki mocskolta be Magyarországot. A fiúk azonban konokul tagadtak és azért négy óra után ott kellett maradnia az egész osztálynak. Ekkor bejött az igazgató úr is, meg több tanár, aki nem minket tanít és mind olyan szomorúan álltak a mappa körül, mintha temetésen volnának.

Az igazgató úr aztán egy igen lelkes beszédet intézett a osztályhoz. A körülmények világossá teszik, – mondta, – hogy itt egy előre megfontolt és hideg számítással végrehajtott merénylettel állunk szemben. A merénylet nem is annyira Magyarország térképének szól, mint inkább az osztály becsületének, amelyre sötét árnyékot vet. A társadalom becsülését csak úgy nyerhetjük vissza, ha haladéktalanul megnevezzük a tettest. Ha ezt megtenni elmulasztanók, akkor az igazgató úr kénytelen volna a legsúlyosabb megtorló eszközhöz nyúlni, amelylyel hosszu tanári pályáján eddigelé még sohasem élt: ugyanis fölterjesztést tenni a miniszternek. A következményekért nem mer felelősséget vállalni, de bizonyos, hogy az egész osztály konok hazugsága folytán az erkölcsi züllés oly lejtőre sodortatnék, ahonnan nincs többé visszatérés és amely egy elhibázott élet alkonyán a fegyházban, vagy talán még rosszabb helyen érne véget.

Az igazgató úr aztán tíz percnyi időt adott az osztálynak, hogy puhatolja ki a gonosztevőt és kiment a tanárokkal a teremből. Visky és én neki estünk a fiuknak és azt mondtuk, hogy most már nem használ semmi, aki tette, az vallja be. Mivel senki sem akart vallani, én kimentem a tanári szobába és jelentést tettem erről. Ekkor mind bejöttek megint és az igazgató úr azt mondta, hogy most már a végső eszközhöz nyúl és jegyzőkönyvet fog fölvenni. Mivel Viskynek jó irása van, ő írta, az igazgató úr pedig föl-alájárt és tollba mondta neki, hogy mit írjon. Huszárka tanár úr megmérte a téntafolt hosszát és szélességét, aztán a táblán kiszámította a teriméjét, de olyan izgatott volt, hogy kétszer is elhibázta.

Ezt is jegyzőkönyvbe vették. Később a tanár azt mondta, hogy egy kis logikával hamar ki lehet puhatolni a tettest. A merényletet kék tentával követték el, amelyet a tanulóknak nem szabad használni; be kell tehát kérni a magyar és a számtani irkákat, és meg kell nézni, hogy kinek van kék téntája. Erre valamennyien nevettek és bólintgattak. Huszárka tanár úr pedig nagyon büszkének látszott és maga szaladt a tanári szobába az irkákért. Kitudódott, hogy csak egy tanuló szokott többszöri megrovás után is kék téntával írni: Bényei Zoltán.

– Rögtön tudtam, hogy ő volt! – kiáltotta az igazgató úr.

A tanár úr pedig azt mondta, hogy ő is tudta, más nem is lehetett, mint Bényei. Hol van Bényei? Kitünt azonban, hogy Bényei már két hete nem járt iskolába, mivel bárányhimlőben feküdt. Ekkor az igazgató úr olyan arcot csinált, mintha savanyu almába harapott volna, a többiek is mind olyan arcot csináltak, Huszárka tanár úr pedig lehajtotta a fejét és sokáig nem szólt közbe többet. A jegyzőkönyvet eltépték és az igazgató úr elülről diktálta az egészet.

Most azt kezdte kutatni, hogy ki lépett be délután elsőnek az osztályba. Koczó Mihály és Simonyi Péter bevallották, hogy ők voltak az elsők. A szerb templom előtt találkoztak és együtt jöttek.

– Megvolt már akkor a folt? – kérdezte az igazgató úr.

Koczó azt mondta, hogy igen, Simonyi azt állította, hogy nem. Abban azonban megegyeztek mindaketten, hogy a belépésükkor nem vették mindjárt észre.

Most már egyenként vallatta őket. Simonyi úgy adta elő az esetet, hogy amint beléptek az osztályba, ő mindjárt az ablakhoz futott, mivel künn két nagy kutya verekedett. Koczó azalatt a teremben volt, közel a térképhez. Hogy mit csinált, azt Simonyi nem láthatta, de úgy rémlett neki, mintha valami gyanús neszt hallott volna.

Az igazgató úr ekkor mennydörgő hangon fordult Koczóhoz.

– Te voltál, nyomorult!

Koczó sírva fakadt és mindent tagadott, az igazgató úr azonban jegyzőkönyvbe vétette, hogy Koczó volt az illető és rögtön tollba is mondta Viskynek az itéletet. Elzárásra, másodfoku erkölcsi megrovásra és a kár megtérítésére itélte.

Huszárka tanár úr, aki minden vasárnap vadászni szokott a Koczó édesapjával, azt mondta, hogy nem ártana talán kihallgatni az iskolaszolgát, hogy megvolt-e már a folt a déli szellőztetés alkalmával? Az igazgató úr megint savanyu arcot vágott és azt mondta:

– Ha a tanár úr minden áron megköti magát, kihallgathatjuk a szolgát is, bár én a magam részéről ezt teljesen fölöslegesnek tartom, mivel Koczó zavart magaviselete minden pedagógust eléggé meggyőzhet bűnös voltáról.

A tanár úr arca vérvörös lett és azt mondta, hogy ő a világért sem köti magát senkihez, csak ötletképpen említette. Az igazgató úr azonban most már nem tágított és leszaladt a szolgáért. Az öreg Csámpor azt mondta, hogy ő egynegyed kettőkor krétát hozott az osztályba és akkor a folt már megvolt a mappán. Koczót és Simonyit pedig félkettőkor látta belépni az épületbe…

Az igazgató most nagyon megharagudott. Azt mondta a két fiunak, hogy takarodjanak a helyükre, aztán megint eltépte a jegyzőkönyvet és újból kezdte diktálni az egészet.

– Akkor tehát a délelőtti előadás után történt a merénylet!

Hosszu faggatás után kitudódott, hogy Ábelesz Hugó hagyta el utolsónak az osztálytermet.

– Lépj elő, te jómadár! – kiáltott az igazgató úr. – Mered tagadni, hogy te voltál?

– Igenis merem! – kiáltotta Ábelesz oly szemtelen hangon, hogy az egész osztály megbotránkozott rajta.

– Hallgass! – mennydörögte az igazgató úr. – Rád kell csak néznem és mint pedagógus nem is kételhedhetem bűnös voltodban.

Az igazgató úr ekkor tollba mondta az itéletet. Ábeleszt kétnapi elzárásra, elsőfoku erkölcsi megrovásra és a kár megtérítésére itélte. Mikor fölolvasta az itéletet, Ábelesz egyszerre ficánkolni kezdett és így szólt:

– Kérem, igazgató úr, nem is én voltam az utolsó az osztályban! Mikor elmentem, Huszárka tanár úr még benn maradt levelet írni!

Ekkor mindenki a tanár úrra nézett és Huszárka, aki szigoru, de igazságos ember, azt mondta, hogy ez igaz, ő előadás után még egy félóráig egyedül maradt a teremben. Az igazgató úr ekkor még sokkal savanyúbb arcot csinált, mint máskor és úgy nézett a tanár úrra, mintha azt hinné, hogy az kente be a mappát. Huszárka tanár úr arca vérvörös lett és nem tudta, mit mondjon. Az igazgató úr eltépte megint a jegyzőkönyvet és újat diktált Viskynek. Aztán kihirdette az itéletet. Az egész osztályt erkölcsi megrovásra, a kárnak együttes megfizetésére és a minisztériumhoz való fölterjesztésre itélte. Engem és Viskyt azonban jegyzőkönyvileg kivett a büntetés alól, mivel az igazgató úr személyes tapasztalása igazolta, hogy a büntett elkövetésének idején nem lehettünk a tett színhelyén.

Mikor aztán hazamentünk Viskyvel, azon gondolkoztunk, hogyan számoljon be édesapjának az eltört téntás üveggel. Erre is találkozott mód.

Visky jól meghempergett az utca porában, aztán én egy tégladarabbal meghorzsoltam az arcát és a kezét. Mikor Viskyék kapujába értünk, Pista elkezdett borzasztóan ordítani, hogy összeszaladt az egész háznépe. Elmondta, hogy egy megvadult kocsi elgázolta az utcán. Engem is majdnem elgázolt, amikor meg akartam menteni a Pistát. (Ezt én mondtam.) Visky bácsi erre nagyon megrémült, végigtapogatta Pista kezét-lábát és tízszer is kérdezte tőle, hogy nem fáj-e valamije? A barátom azt mondta, hogy nem fáj semmije, de a téntásüveg eltörött.

– Ördög vigye az ostoba üveget, – mondta a bácsi.

Így sikerült ezt a dolgot jól elintéznünk.

Nekem Visky néni egy nagy darab kalácsot is adott és hazakisértetett a szobaleánynyal, hogy el ne gázoljon valami kocsi.