Talán ismeritek az északi mesét a bűvös csaláningről? Ha rávetik a vadhattyu nyakára, akkor szép leány lesz belőle. Én tudok egy másik mesét a bűvös boáról. Mikor rávetették egy pelyhes kis liba nyakára, fejedelmi hattyu lett belőle. A kis liba a Juliska névre hallgatott. Hattyu korában Juliává komolyodott a neve, melyet aztán Liára kurtított. Ámuló és tapsoló kortársai később az isteni előnevet adományozták neki, amelyet ma is jó egészségben visel még, ha ugyan azóta feleségül nem vette valami gróf…

Jer, óh rövidlélegzetü múzsája a tárcarajznak és segítsd megénekelnem az istenit!

*

Az első felvonás végén Lia, aki egy mellbeteg koldusleány megható szerepét játszotta, betétként eltáncolta a cachucha nevü spanyol táncot. Hatszor egymásután járta el. Úgy táncolt, mint egy megbolondult nősténytigris. A hatás leírhatatlan volt, azért nem is kisértem meg leírni.

Gyurka barátom, akinek a páholyában ültem, diadalmasan tekintett rám.

– No ugy-e? Ugy-e? Ilyet még nem láttál! Ez az igazi művészet! Meglátod, egy esztendő mulva lefőzi az összes budapesti vén primadonnákat…

Ez az ó-budai műszinkörben történt, természetesen a szalmaözvegyek hónapjában, augusztusban. Az isteni Lia már akkor asztagokba rakta vidéki babérait és azzal a harcias szándékkal jött a fővárosba, hogy megadja a kegyelemdöfést a budapesti művésznőknek és mellesleg ujjáteremti a magyar színművészetet. Hogy küldetését a fővárosi színművészet ó-budai előcsarnokában kellett megkezdenie, az talán a fentisztelt dívák áskálódásainak eredménye volt.

A helybeli színibizottság elnöke, aki a rövidség okáért intendáns úrnak szokta magát neveztetni, udvariasan bekalauzolt bennünket Lia öltözőjébe. Az isteni éppen egy pohár sört ivott és nevetve nyujtott nekünk kezet, mi pedig szerencsét kivántunk a példátlan sikerhez. Mikor az intendáns megmondta neki a nevemet, letette a söröspoharat és egy rémült pillantást vetett rám…

Ohó! Ezt a keményfogásu kis kezet már érintettem valaha… Mintha akkor egy forint borravalót csúsztattam volna bele…

– Mondja, isteni Lia, nem találkoztunk mi már valahol?

A művésznő elhalványult a festék alatt, aztán a fülemhez hajolt és halkan súgta:

– Ha lovagias ember, akkor hallgatni fog!

Rendben van! Én lovagias ember vagyok, az isteni Lia pedig Virághék szobaleánya volt.

*

A második felvonást megint a páholyunkból néztük végig. Azaz, hogy a Gyurka páholyából, mert az ilyen színművészeti kirándulásokon mindig a szalmaözvegy fizet. Engem különben is csak azért szokott magával vinni, hogy alkalomadtán az alibijét igazoljam a fürdőző felesége előtt. Nem tudom, hogy miért, de nekem az asszonyok tényleg sokat elhisznek.

A barátom egy pillanatra sem adta ki kezéből a gukkert és pedig a második felvonás alatt emlékembe idéztem mindazt, amit az isteni Lia Juliska korából tudtam. Akkor jutott eszembe a sárga boa is.

A sárga boát egy Virágh Miklós nevü országgyülési képviselő vette a feleségének. Mint delegátus Bécsben járt, ott aztán (nem tudom, miféle lelkiismereti furdalások hatása alatt) megvette az asszonynak a szóbanforgó tollas kigyót. A Kanári-szigeteknek legalább kétszáz kis dalosát kellett megkoppasztani érte.

Mikor Virághné megpillantotta a szörnyü ruhadarabot, amelyhez hasonlót a Csendes-óceán szépei viselnek, sírógörcsöt kapott. Mikor jobban megnézte, nevetőgörcsbe csapott át. Arról persze szó sem lehetett, hogy viselje. Megmutatta minden barátnőjének, akik ugyancsak nevetőgörcsöt kaptak tőle, aztán betette egy skatulyába és elzárta a szekrényébe.

Egyelőre pihenjen ott békében, mi pedig beszéljünk most az isteni Liáról, akit akkor még csak Juliskának hívtak.

*

Egy csődbe jutott vidéki asztalosmester istenfélő leánya volt és mint szobaleány került Virághné ő nagysága szolgálatába. Ott jól érezte magát és jól is viselte magát. Csinos, jókedvü, szerény és dolgos leányzó volt. Asszonya azt mondta: A szobaleányok gyöngye!

Otthon fekete ruhában kellett járnia, bóbítás fehér főkötővel és nagy köténynyel. Igen jól festett. Vasárnapi használatra volt egy bordószínü zubbonya, azt a fekete szoknyához hordta. Napernyője volt, de kalapja nem, mert azon a vidéken, ahol ő született, hajadonfőtt járnak a tisztességes polgárleányok. Ha a szigoru erkölcsü szakácsné társaságában olykor kiment a Városligetbe, egy olcsó kis selyemkendőt is kötött a nyakára.

Virághné egy nap a szekrényeit rendezgette és Juliska segített neki. Ekkor meglátta a sárga boát.

– Juj, de szép! – kiáltotta őszinte elragadtatás hangján.

– Tetszik neked, fiam?

– Nagyon tetszik!

– Akkor nesze, neked adom!

Azzal Juliska nyakába akasztotta a boát…

A leány elhalaványodott a túlnagy boldogságtól… A mellében valami félelmetes kalapálást érzett, a füle dobja pedig úgy zúgott, mintha trombita harsogás remegtetetné meg. Vajjon mi kalapált a Juliska mellében? A lenyügözött ambició, amely eget kért. És mi harsogott a fülében? A művészet géniuszának trombitája, amely tudtára adta a világnak, hogy egy alkotó lángelme megindult útján a dicsőség felé.

Minderről persze Juliska akkor még nem tudott semmit.

*

A sárga kigyó, amely puhán és melegen csavarodott a nyakára, falánk hüllőnek bizonyult. Először is hat forintot követelt kalapra. Mert boát csak nem lehet hajadonfővel viselni? A következő havi bére ráment egy pár lakkcipőre. Kész szerencse, hogy asszonya szép harisnyát ajándékozott Juliskának, különben azt is kellett volna vennie.

Juliska akkoriban már nem járt a szakácsnővel, nem is ment már a Városligetbe, inkább az Erzsébet-téren sétált. A ruháját épp úgy föl tudta már fogni, mint a nagysága, akinek a viseltes fehér keztyűje is jól illett a kezére.

Akkoriban történt, hogy egyszer egy rokonszenves és szemtelen idegen azt kérdezte tőle, hogy melyik színházban játszik? Ő szerényen válaszolta, hogy nem művésznő, hanem Virághné ő nagysága – társalkodónője…

Bizonyára a sárga boa volt oka annak is, hogy Juliskán valami furcsa szórakozottság vett erőt. A szórakozottság pedig nagy baj, különösen annak, akire törékeny üveg- és porcellán-tárgyak vannak bízva. Egy drága meiszeni kávéskészlet volt oka annak, hogy Virághné egy napon kurtán elcsapta Juliskát.

– Mehetsz! – mondta. – Ilyen szecessziós dámára nincs szükségem!

(Elfelejtettem megmondani, hogy Juliska tényleg szecessziós frizurát csinált magának.)

Mikor a sárga boával a nyakán elhagyta a házat, keservesen zokogott.

Az őrangyala azonban csak mosolygott. Azt mondta:

– Kis liba, hát nem tudod, hogy a dicsőséghez vezető út mindig felmondással és elcsapással kezdődik?

*

Hogy merre sodorta aztán a sárga kigyó Juliskát? Bizony nem tudom. Arra emlékszem csak, hogy Virághné jó idő mulva nevetve megemlékezett róla. Azt mondta, hogy valamelyik színházban látta, a boával a vállán. Úgy nézett ki, mint valami színésznövendék, a feje geniálisan bolyhos volt.

A sors úgy akarta, hogy én, aki tanuja voltam Juliska megaláztatásának, most tanúja legyek az isteni Lia ó-budai fölemeltetésének.

Előadás után két szalmaözvegy társaságában elmentem a Zöld hordócská-ba vacsorára. Mocskos abroszszal leterített asztal körül ültünk, savanyu bort ittunk, egy harmónikás ember pedig szörnyü muzsikát művelt. A barátaim azt mondták, hogy ez igen kedélyes hely. Kedves meglepetésünkre odajött később az isteni Lia is, féltucat tisztelője társaságában. Egy mágnásfiu és három ujságíró volt köztük. Malomkeréknyi fehér kalapot viselt a bolyhos fején, karcsu termetén fehér ruhát, a vállán sárga boát. (Nem tudom, a Virághné boája volt-e még, vagy talán már ujabb szerzemény.) Roppant jól festett. Olyan kedves leereszkedéssel lépett be, mint egy királyné a népkonyhába. Mikor megpillantott, hozzám lépett és mosolyogva nyujtott kezet.

– Kedves íróm, – mondta, – szeretnék magától tanácsot kérni egy művészi kérdésben… Én most egy új szerepet tanulok, amelyben ez a kifejezés fordul elő: steple chase. A direktorom azt állítja, hogy stápl csiz-nek kell ejteni, én azonban úgy tudom, hogy stipl-csáz-nak. Döntse el maga a vitánkat!

– Stópl cséz, – válaszoltam tudós ráncokba szedve homlokomat.

Az isteni Lia hálásan megszorította a kezemet.

– Fog rólam írni? – kérdezte elbűvölő mosolylyal.

– Hogyne!

(Ezennel be is váltom igéretemet.)

Az isteni aztán kecsesen megfenyegetett az ujjával.

– Maga veszedelmes ember! – mondta. – Magától félek!

Nem tagadom, hogy ez nagyon jól esett nekem, főleg a mágnásfiura és az ujságírókra való tekintettel…

U. i. Meg kell még említenem, hogy tegnap a Virághné gömbölyü vállán szakasztott olyan sárga boát láttam, mint az isteni Lián. Hóbortos divat, de nagyon kedves és este jól fest, különösen fehér ruhához.