Kellékek: asztal, szék, – az asztalon: tiszti sapka, tiszti keztyü, könnyü lovaglópálca és katonai bőrtáska. – A táskában: zsebtükör, bajuszkefe, selyempapirba hajtott préselt virág, két női arckép, levél nyitott borítékban.

BORIS (bedugja a fejét az ajtón). Bemenjek? Ne menjek? (Belép.) Bemegyek! Végre is: én itthon vagyok. (Kiváncsian néz körül, a levegőben szaglász.) Cigarettafüst! Jó cigarettákat szí a főhadnagy… A kövér kapitány, aki a szomszéd szobában lakik, virzsiniákat szí – buh! (Megpillantja az asztalon fekvő táskát.) Nini, Tibor főhadnagy ma itthon hagyta a táskáját. Vajjon mit őriz benne? (Az asztalra támaszkodik.) Ő azt mondja: fontos sztratégiai jegyzeteket… Megnézzem? (Fölkel, előkelően.) Nem, – az nem volna gavalléros dolog… Ámbár – én tulajdonképpen nem vagyok gavallér, – hanem asszony! Lássuk a sztratégiai jegyzeteket… (Kis zsebtükröt és bajuszkefét vesz ki a táskából.) Lám, lám! (A nézőkhöz.) Hölgyeim és uraim, ime a történeti nevezetességü kefe, amelylyel Tibor főhadnagy úr a bajuszát szokta kefélni. (Leteszi a két tárgyat az asztalra, mialatt tovább kotorász a táskában, félvállról a nézők felé.) Nálunk ugyanis bekvártélyozás van. Egy tábornokot és négy tisztet kaptunk – a tisztek között van a történeti nevezetességü bajusz tulajdonosa is: Tibor főhadnagy úr… (Hirtelen lecsapja a táskát, előrelép, igen komolyan.) Tudják önök, hogy mi a bekvártélyozás faluhelyen? Hosszu szárazságra negyvennapos eső. Azelőtt az volt a bajunk, hogy sohasem láttunk katonát – most pedig katonai túltengésben szenvedünk. Minden vendégszobánk teli van katonával – a szénapadlás is teli van katonával – sőt a szobaleányom feje is teli van katonával… (Az asztalhoz közeledik, kezébe veszi a táskát.) Ez a hadgyakorlatok miatt van… (Hirtelen leteszi a táskát, megint előre jön.) Tudják kérem, hogy mi a hadgyakorlat? A tábornok azt mondja: „A hadgyakorlat a katonaság harcképességének tűzpróbája“. No hát bocsánatot kérek, ez nem úgy van. „A hadgyakorlat a háziasszonyok harcképességének a tűzpróbája!“ Mit tud ehhez a hadügyminiszter? (Az asztalhoz megy, szórakozottan a kezébe veszi a pálcát.) Az idei hadgyakorlat mindjárt komoly ütközettel kezdődött. A mi szakácsnénk, a jeles Ágnes asszony, ellenségeskedésbe keveredett a cs. és kir. hadsereggel. A tábornok ugyanis magával hozta a szakácsát és a két kuktáskodó bakáját, hogy azok főzzenek a tisztikarnak. Amikor a kincstári szakács be akart vonulni a konyhánkba, Ágnes asszony útját állotta a gőgös hódítónak.

– Mit akar itt kend azokkal az idegen tepsikkel?

– Főzni!

– Az én konyhámban? És kinek?

– A kegyelmes úrnak!

– Tudja-e, hogy én a csanádi püspök szakácsnéja voltam, az pedig hintón jár és négy lóval, nem úgy mint a maga gazdája, aki egy lovon ül.

– Parancs, parancs! – mondta a szakács.

Ágnes asszony azonban fölfegyverkezett egy főzőkanállal és kiállott a konyhaajtóba.

– Hát jöjjön be az a katona, aki mer!

(Mutatja, leeresztve a pálcát.) Hazafias bánattal jelentem, hogy a hadsereg ezúttal gyászos vereséget szenvedett. A szakács, aki saját állítása szerint már Stolác ostrománál is főzte a puliszkát, két tepsi hátrahagyásával visszavonult.

(Leül a székre.) Tulajdonképpen nagyon fárasztó dolog a hadgyakorlat – különösen, ha egy egész brigád udvarol az embernek… Nekünk csak öt szállóvendégünk van, de vacsorára ideszokott a fél hadtest. A törzstisztek az édesapám kedvéért járnak ide – apa tudniillik a vármegye első tarokkozója, – az alantas tisztek meg az én kedvemért jönnek – én vagyok ugyanis a vármegye első keringőtáncosnője… Hja’ mi nagyon tehetséges család vagyunk.

Az éjjel is táncoltunk… Körülbelül harminc kitünő táncosom volt és a tábornok kiszámította, hogy éppen húsz kilométer valcert táncoltam… Húsz kilométert! Mit nem tesz az ember a katonaság és a polgárság közötti jó egyetértés kedvéért. Amikor reggel ágyba dültem, hogy kipihenjem magamat, uháciuszt állítottak a szérűskert végébe és a majdáni homokbuckákat kezdték ágyúzni… Ha még egy hétig eltart a háboru, én leszek az egyetlen halottja, akkor ráírhatják a fejfámra: „Itt nyugszik Boronkay Boris, egy nemeslelkü özvegyasszony. Élte virágjában megölte a bekvártélyozás. Vándor, szentelj egy könyet a cs. és kir. véderő emez áldozatának.“

(Fölkel.) A tábornok kiszámította, hogy húsz kilométert táncoltam – a statisztikája azonban hiányos! (A pálcával megkopogtatja a sapkát.) Ez az úr, Tibor főhadnagy úr, egyetlen tourt nem táncolt velem! Egész este ott állott egy sarokban – nézett, folyton nézett… (Mutatja; összefont karokkal, lehajtott fővel, sötéten néz.) Ha meg összetalálkozott a szemünk: elfordult – – Így! (Blazirt arccal mutatja.) Engem akar becsapni az az úr? (Szánakozva.) Ugyan – no! Mintha nem tudnám, hogy szerelmes belém… (A sapkához.) Igen, főhadnagy uram, ön fülig szerelmes belém! Ezért nem illetem szemrehányással. Ez önnek legszentebb emberi joga… De bosszant az affektált hidegsége! Sért és idegessé tesz… Ha férfi volnék, ezért bele tudnék önbe kötni.

(A nézőkhöz.) Különben eléggé megbosszantottam a főhadnagyot: élet-halálra udvaroltattam magamnak Krall báróval. A báró nagyszerü médium. Kamarás – ő így mondja: kámárás – és monoklit visel, de csak olyankor, ha a tábornok nem látja. A tábornok azt tartja, hogy a monokli csökkenti a hadsereg harcképességét… Krall hadnagy nagyon kiváló tiszt – a bajtársai azt mondják, ő a hadsereg első szecessziós huszárja… Lágyan ringó léptekkel jár, a két karját meg így tartja (kifeszíti a két könyökét, összeüti a bokáját és meghajlik). Lieutenant Otto Krall, Freiherr von Tiger-Krall. És a tánca – tiszta szecesszió! (Mutatja.)

Éjfélig mulattam Krallal, akkor aztán magamhoz szólítottam Tibor főhadnagyot. (Igen szerényen.) Nem szóltam neki, nem is intettem neki – csak egy úgynevezett horgas pillantást vetettem feléje… A horgas pillantás az én specialitásom… Odajött és elkérte a második négyesemet.

– Bocsásson meg, hogy ilyen későn kérem csak táncra, – mondta az ő hideg előkelőségével.

No, gondoltam, – ha impertinencia kell, szolgálhatok vele!

(Igen nyájasan.) – Miért mondja, hogy későn, kedves főhadnagy úr? Nem önnel nyitottam meg a bált?

– Velem? – csodálkozott a főhadnagy. – Egy lépést se táncolt még velem…

(Hanyagul.) Úgy? Akkor összetévesztettem önt más valakivel… Önök tulajdonképpen olyan egyformák az egyenruhájukban…

Az imént még parfait volt a főhadnagyom, most fagylalttá hült.

– Mivel ilyen egyformák vagyunk az egyenruhánkban, attól kell tartanom, hogy a nagyságos asszony rám sem ismer majd, ha jelentkezem a négyesemhez és azért talán jobb lesz…

(Ijedten.) Jézusom, ezt már nem akartam! Hogy megbékítsem, egy virágot adtam neki a bokrétámból…

(Halkan, kedvesen.) Fogja ezt a virágot, főhadnagy úr, erről majd rá fogok ismerni!

(Hirtelen eszébe kapva.) Teremtőm, egészen megfeledkeztem a stratégiai jegyzetekről! (Kiveszi a papirba göngyölt virágot.) Hát ez mi? Virág. Préselt virág. Szegfü. Lássuk csak… (Gondolkozva nézi a virágot.) Különös! Ez a virág (határozottan) az én virágom! És ő eltette! Megőrizte! (Meghatottan.) Ez igazán kedves tőle… (Föl-alá jár a színpadon, a virágot kinyujtott kezében tartja.) Lássa, főhadnagy úr, ez nagyon jól esik nekem, nagyon, nagyon jól esik… (Megáll az asztalnál, más hangon.) Fülig szerelmes belém! (A zsebtükörben nézi magát.) A dolog nem valószinütlen, szinte természetes… De ha szeret, miért nem szól? (Hűvösen.) Persze, fél, hogy kikosarazom… Vajjon kikosaraznám-e? (Mosolyogva vállat von, majd elkomolyodik.) Istenem, csak ne transzferálnák annyit a házas tiszteket! Ma Tarnopolban van az ember, holnap Szerajevóban, holnapután Nagy-Szebenben.

Örökké Tauszky-kocsiban lakni – az se kellemes. Aztán háboru lesz és agyonlövik. Mit kezdek én egy agyonlőtt férjjel? (Kedvetlenül dörzsöli a homlokát. Majd belenyúl a táskába, kivesz egy női arcképet.) Hát ez mi? Arckép! Női arckép! (Csodálkozva, majd növekedő haraggal.) No nézd, no nézd – egy női arckép! Egy női arckép! Nagyszerü – mondhatom! Krall von Tigerkrall erre azt mondaná: kolosszális! Egy női arckép… Tehát így vagyunk? Az egyiknek a virágát préseljük – a másiknak az arcképét őrizzük? Ez pompás! Ezt jó tudni! (Újból nézi az arcképet.) És ez tetszik neki! Milyen közönséges – milyen affektált – izléstelen – cicomázott… Fogadni mernék, hogy festi a haját… Hogyne! Hiszen látszik! Alkalmasint a foga is hamis… Biztos, hogy hamis! (Elolvassa a kép hátára írt nevet.) Anna! (Nevet.) Anna! Milyen keresett, affektált név… Milyen tisztességtelen név! (Az asztalra dobja a képet.) Ostobák a férfiak, hogy befonatják magukat ilyen asszonyok által! Sajnálom ezt a szegény embert…

(Megint belenyúl a táskába, még egy női arcképet vesz elő. Megnézi, ijedten keresztet vet magára.) Még egy asszony! (Az asztalra veti a képet, előre jön, ijedten néz az asztal felé.) No ilyet –! (Szünet után méltatlankodva.) És az ilyen embert nem állítják haditörvényszék elé? Engem, szegény tapasztalatlan özvegyasszonyt így hiteget! Második négyest táncol velem – megpréseli a virágomat. – És aki teszi, az katona, tiszt és gavallér! Ha ez nem gyávaság, akkor nem tudom, hogy mi a gyávaság! Igenis, főhadnagy úr ez gyávaság volt! (Az utóbbi szavaknál elérzékenyedett. Lassan a kijáró felé megy. Az ajtónak támasztja a fejét.) Nagyon boldogtalan vagyok… (Szünet után megfordul, erélyesen.) Most azért is megnézem, hogy mi van még a táskájában. (A táskába nyul.) Ez az ember nem érdemel kiméletet!

(Kiveszi a levelet, amely nyitott borítékban van.) Levél! női irás! Tibor György főhadnagy úrnak… El fogom olvasni – jogom van hozzá! (Megnézi a levelet.) Édes Gyurkám! Vajjon kitől van? (Megnézi az aláirást.) Sokszor csókol Annád… (Szól.) Gondolhattam volna: hogy a hamisfogu Anna… Természetesen Budapestről ír – ah, azok a pesti asszonyok! Sokszor csókolja – pedig biztos, hogy nem is gondol vele, a képmutató! (Olvassa a levelet.) Édes Gyurkám, Apa megbizásából írok neked. Azt mondja, örül, hogy kezd megjönni az eszed és házasságra gondolsz. (Szól.) Mi ez? (Olvassa:) Azt üzeni neked, hogy nem ismer a fiára. Te, aki különben az ördögtől sem félsz, most megszeppentél egy csinos özvegyasszonykától… (Találva érzi magát.) Egy csinos özvegyasszonykától? (Olvas.) Apa ismeri a Boronkay-családot és nagyra becsüli minden tagját, ezek között a te gőgős Brünhildedet is… Ha tisztába jöttél vele, küld el nekünk az arcképét, mert nagyon kiváncsiak vagyunk a jövendő sógornőnkre… Itt küldöm a magamét és Mici hugodét…

(Szól.) Jézus Mária! Milyen kedves – milyen rokonszenves! Annusnak hívják! – és én azt hittem – én azt hittem – – (a szájára üt) te féltékeny bolond! (Lehanyatlik a székre, a következő pillanatban megint talpra szökik, mindegyik kezében egy-egy arcképet tartva.) Bocsánatot kérek – mindent visszavonok – minden elégtételre kész vagyok… (A képeket megcsókolja, majd minden holmit sietve bedob a táskába. Dudolva.) Akit imádok az egy tüzér… (Hirtelen elhallgat, ijedten jobbra fülel, fojtott hangon.) Istenem, valaki jár a kapitány szobájában – sarkantyupengés –! Ha kihallgattak volna, ha megtudják a tisztek, hogy kicsufoltam őket – mi lesz aztán? (A nézőkhöz.) Ej, – majd azt mondom nekik: Pardon, tiszt uram – most már tudom, hogy mire jó a bekvártélyozás!