Kelemen magára vette a szmokingját, virágot tűzött a kabátjára, aztán becsöngette a legényét és ilyképpen szólt hozzá:

– Most elmégy a Gellérthegy-fogadóba, ott megkeresed főtisztelendő és nagyságos Ricska Floridor urat, a szemendriai apátot, az én nagybátyámat. A második emeleten lakik, gondolom hetvenhat alatt… Átadod neki tiszteletemet és azt mondod, végtelenül sajnálom, hogy a mai estét nem tölthetem az ő társaságában, de távirati úton Bécsbe rendeltek… A külügyminisztériumban van dolgom, igen fontos hivatalos dolgom… Holnap estére azonban már itthon leszek megint és igen fogok örülni, ha az apát úr akkor megtisztel a látogatásával… Ha elvégezted a dolgodat, elmehetsz mulatni… Holnap reggelig szabadságot adok…

A legény sietve ajánlotta magát, Kelemen pedig bement a legénylakása szalonjába.

A kandalló előtt kétterítékes asztalka állott és hogy a második teríték nem szólott főtisztelendő és nagyságos Ricska Floridor úrnak, azt az előzményekből már tudjuk, de a terítés módja is elárulta. Virág is volt az asztalon, csupa gyöngyvirág meg sokkaru gyertyatartó. A lakásnak volt ugyan villamosvilágítása, Kelemen azonban bizonyos rendkívüli alkalmakkor szerette a viaszgyertya meleg és eleven fényét. A pohárszékké átalakítot dohányzó-asztalon voltak a hideg ételek: egy óriás bajuszu piros homár, egy gyönyörü, barnára sült kappan, vadpástétom, saláta, gyümölcs és édesség, sok édesség. Kisebb asztalkán állott a kávéforraló, a likőrös-készlet és a dohányzó alkalmatosság, vastag havannaszivarok mellett ezüstvégü, vékony egyiptomi cigaretták, a minőket a nők szeretnek. A hűtőben pedig különböző alaku boros üvegek szorongtak.

Kelemen meggyujtotta a pirosellenzős gyertyákat. A nagy tükör egyszerre tündökölni kezdett, a szőnyegekre szelid fény vetődött; a lakás most igazán kedves fészek benyomását tette. Egy kissé mintha dohányszagu lett volna a szoba? Hamar kölni vizet a butorokra meg a szőnyegekre!

Tíz perc múlva nyolc óra… Kelemen fel-alá kezdett járni a szobában. Most – igen, most megszólalt az előszoba csengetyűje! Elragadó pontosság! Sietve rohant ki. A mosóné állott előtte, nagy kosárral a fején.

– Elhoztam a fehérneműt, kérem…

Valahogyan rá tudta venni, hogy tegye le mindenestül a kosarát és menjen Isten hírével. Aztán újból kezdte a várakozást. Most már ott maradt az előszobában és fejét az ajtónak támasztva, fülelt a lépcsőházba.

Csitt! Valami nesz hallatszik odakünn… Könnyü léptek és siető ruhasuhogás… Kelemen szíve egyszerre vadul elkezd dobogni. Kitekint az ajtórésen és egy óriás kalapot meg egy fehérprémes gallért lát felbukkanni a lépcső karfája mögött. Hirtelen kinyitja az ajtót: egy idegen hölgy áll előtte. Meghökkenve végigmérik egymást, a hölgy aztán sietve megy fel a második emeletre.

Megint egy félórát kell várakoznia. Felháborító pontatlanság! Közbe elszítt három cigarettát és háromszor kiöblítette a száját odollal. Csöngetés! A táviratkihordó áll az ajtó előtt… Kelemen dúlt arccal bontja ki a táviratot: vidéki cimboráinak egy becsípett társasága értesíti, hogy az egészségére ittak és hogy fájdalmasan nélkülözik körükben.

Most kocsi áll meg a ház előtt. Ez ő! Persze, csak nem jön gyalog! Nemsokára megszólal a csöngetyü; a hangjából is kiérzik, hogy remegő kéz nyomta meg a gombját. Ez ő!

Kelemen ajtót nyit, aztán megsemmisülten tántorodik vissza. Egy mosolygó arcu, ölestermetü ősz pap áll előtte.

– Szervusz fiam, Kelemenke!

Nagyságos és főtisztelendő Ricska Floridor, a szemendriai apát!

– Hát nem beszélt az inasommal? – kérdi a fiatal úr.

– Nem én, fiam, mert egyenesen a budapesti rendházból jövök, hol ebéd óta voltam. De most elmondhatod nekem, amit a legényeddel üzentél…

A rettenetes pap azzal leveti a felöltőjét és bemegy a szalonba, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog. Ha most azt ordítanám: Tűz van! Tűz van! – és elkezdenék szaladni, akkor talán az apát is megijedne? – tanakodik magában Kelemen. – Vagy ha azt mondanám, hogy súlyos beteg vagyok és elvágódnám a szőnyegen és hörögnék?

Az apát mosolyogva áll a terített asztal előtt. Összekulcsolta a két szép fehér kezét, amelylyel annyi áldást osztott már életében és meghatottan mondta:

– Ez igazán kedves dolog, hogy vacsorát készítettél! Még pedig hideget! Úgy is nagyon erősen beebédeltem a rendházban… Nagyon jól fog esni a hideg holmi!

Azzal szakértően szemügyre vette a pohárszéket. A gyűrűs ujjával tréfásan megkopogatta a nagybajuszu homár páncélját. És egy szerelmes pillantást vetett a barna kappan felé…

– Ha azt mondanám, hogy más valakit várok vacsorára, – talán a külügyminisztert, akivel fontos státustitkot kell megvitatnom? – tanakodott magában Kelemen.

Az apát úr szemlét tartott az üvegek fölött is, némelyiket kissé kiemelte a hütőből, hogy elolvassa a vignettáját, aztán megveregette Kelemen vállát.

– Ugyancsak jól éltek, ti pestiek, mondhatom, jól éltek!

A fiatal úr egy elkeseredett mozdulatot tett a kezével. Ajaj!

– Nono, – mondta a pap, – tudom, fiam, hogy egyébként takarékos vagy és hogy csak az én kedvemért verted magadat költségbe… Annál többre veszem a figyelmességedet!

Leült, a térdére terítette az abroszt, egy pohárka fehér bort töltött magának és azt mondta:

– Kezdhetjük, fiam!

Ennek már a fele se volt tréfa.

Kelemen a falra tekintett. Különböző ősi fegyverek közt egy tüskésfejü vasbuzogány függött ott. – Ha én most hirtelen megőrülnék – mondta magában – és buzogánynyal megölném az apátot, aztán a nagy kufferbe tenném a holttestét és holnap senki sem keresné…

De aztán nem a buzogány, hanem a homár után nyúlt és sóhajtva odatette az asztalra. Ő maga nem igen evett, az apát azonban kitünő étvágyu úr volt és játszva végzett az óriás rákkal. Ettől aztán megjött az étvágya és derekasan nekilátott a vadpástétomnak. Éppen a kappant kedte nagy szakértelemmel szeletelni, mikor gyorsan ügető gummikerekes állott meg hirtelen az ablak alatt. Kelemen és a pap összenéztek. Odakünn megint megszólalt az előszoba csöngetyüje. Egy hosszu és egy rövid csöngetés; olyan, mint a felkiáltójel. A fiatal úr kirohant az előszobába. Ruhasuhogás, suttogás, aztán becsapódik az ajtó… Kelemen bágyadt, de nyugodt arccal tér vissza. Odalenn az utcán bevágódik a kocsi ajtaja, aztán hirtelen megcsattan a lovak patkója az aszfaltos utcán… Mindennek vége!

– Ki volt itt? – kérdi az apát, miközben egy kis borsot hintett a salátára.

– A miniszterem hívatott, nagyon fontos ügyben! – mondja Kelemen, bágyadtan lehunyva a szemét.

– Micsoda, hát már éjnek idején sincs nyugtod? – méltatlankodik a pap. – De hát a kötelesség az első! Eredj fiam és ha elvégezted a dolgodat, gyere vissza, én majd megvárlak itt.

Kelemen egy orgyilkos mozdulattal a kés után nyúlt. De aztán letette az asztalra és bágyadtan mondta:

– Nem olyan sürgős a dolog, ráér holnap reggel is…

– Kóstoljuk meg most a pezsgőt, – indítványozza az apát. – Magam ugyan jobban szeretem az óbort, de ha már az én kedvemért költségbe verted magadat…

Egy üveggel megittak. Kelemen aztán meggyujtotta a kávémasinát.

Most már úgyis minden mindegy.

– Igazán felségesen érzem magamat! – szól a pap.

Megint vinnyogni kezd odakünn a villamos csengő… Az ördögbe is, nem lesz már ennek sohasem vége? Ezúttal hosszan, fenyegetően szól. Kelemen kimegy az előszobába, szalvétával a kezében szivarral a fogai közt.

A mint kinyitja az ajtót, visszatántorodik; egy feketeszakállas, sápadt arcu férfi áll előtte, köcsögkalappal a fején… A késői vendég gyorsan belép és az izgalomtól rekedt hangon hörgi: – Én vagyok!…

Kelemen maga is elhalványodott.

– Marci?

– Igen, én vagyok. Nem vártál ugy-e?

A fekete ember arca eltorzul a dühös gúnytól. Meghajolva áll Kelemen előtt, mint az ugráshoz készülő tigris.

– Engedj meg, én igazán nem tudom…

A fekete ember egy hangos és gőgös mozdulatot tesz a kezével.

– Ne komédiázzunk! Mindent tudok! A házmester megmondta, hogy ő itt van! Odabenn van!

Azzal szó nélkül berohant a szalonba. A köcsögkalapja még akkor is a fején volt.

Kelemen betette az előszoba ajtaját és maga is a barátja után ment.

– Kedves bácsi, bemutatom magának egy nagyon kedves régi barátomat, akit hiréből bizonyára jól ismer már… Úgy látom, valami kellemetlensége volt, azért olyan izgatott… De hát egy régi cimborától ezt nem szabad rossz néven venni… Ülj le Marci és ha úgy tetszik, mondd el, hogy mi bánt…

A fekete ember zavartan tette le a kalapját.

– Igazán, valami nagy kellemetlenségem volt, – motyogta zavartan. – Azaz, úgy látszik, hogy tévedtem, az ember néha téved…

Közbe zavartan nézett a szoba sarkába.

Kelemen egyszerre nagyon jókedvü lett. Csak úgy szikrázott a szeretetreméltóságtól és a szellemtől.

– Igyék, bácsi, neked is jó lesz egy pohár Roederer, Marci… Látod, öregem, így mulatunk mi ketten, a bácsikám meg én… Gyerekkorom óta mindig boldog voltam, ha vele lehettem, sajnos, hogy mostanában olyan keveset látom… Isten hozta, Floridor bácsi! Büszke vagyok, hogy megtisztelte szerény hajlékomat!

Az apátnak nagyon jól esett a meleg szeretet, mely öcscsének minden szavából feléje sugárzott. Pohárral a kezében emelkedett fel és a férfias meghattságtól puhán csengő hangon gyönyörü pohárköszöntőt mondott. Ő mestere volt a szónak és az intimus alkalomhoz mérten sok izléssel válogatta meg a kifejezéseit.

A fekete ember arca is lassanként földerült. Valami nagy teher esett le a szívéről és most megint szépnek és könnyünek találta az életet.

Jó ideig csendesen iszogatott, de aztán belőle is kikívánkozott a szó.

– Az ember mindig tanul! A mai napon egy értékes tanulsággal gazdagodtam. Megtanultam, hogy az ember sohase kételkedjék azokban, akiket szeret… Én ma nagyot vétettem ellened, Kelemen és még valaki ellen. Férfiasan bevallom, hogy nagyot vétettem. Hogy miben vétettem, azt sohasem fogod megtudni, de ha szeretsz, akkor nyujts férfiasan kezet…

– Nyujts neki férfiasan kezet, Kelemen! – biztatta az apát.

A vendégek csak éjfél után búcsuzkodtak. Marci jó darab úton elkísérte még az apátot.

– Ez a Kelemen tulajdonképpen végtelenül derék fiu, – vélekedett az öreg úr. – Csupa gyöngédség és jóság, ami pedig ritka dolog a mai világban…

– Aranyszíve van, – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal a fekete ember. – Azt mi tudjuk legjobban, én meg a feleségem…

– Barátom uram feleséges ember? – kérdezte a pap.

– Négy esztendő óta… Elmondhatom Horáciusz-szal, hogy engem szeretnek az istenek, mert megajándékoztak egy jó asszonynyal és egy jó baráttal… A feleségem annyira nemesen gondolkozó lélek, hogy ma éjjelre példának okáért egy beteg barátnőjét ment ápolni…

A sarkon elváltak az urak, miután szívesen megrázták egymás kezét.