Öt házas ember ült együtt a Tiszára kirugó kerti lugasban, jégbe hűtött homoki mellett. Szép asszonyokról beszélgettek, kivételesen azonban nem a szomszédéról, hanem kiki a magáéról. Mivel ebéd óta iddogáltak, hát alkonyatkor már nagyon okosnak és fontosnak találtak mindent, amit mondtak. Afféle házassági politika szűrődött össze a fejtegetéseikből: a feleséggel való célirányos bánásmód elmélete. Az elméletük persze abban a tételben csucsosodott ki, hogy könnyü volna jó férjnek lenni, ha az asszony mindig azt tenné, amit az ura kíván.
A hölgyek azalatt semmi rosszat nem sejtve, mulattak a kastélyban. A háziasszony éléskamráját bámulták éppen. Ez a kamra arra volt berendezve, hogy a háziak tíz-tizenkét vendéggel együtt zavarba ne jöjjenek, ha valami előre nem látható természeti katasztrófa netán elsülyesztené a világ összes vegyeskereskedéseit, cukrász- és hentesboltjait.
Most odakünn a kertben egy merész bajszu fiatal férj vette át a szót.
– Fődolog, hogy az asszony megértse a különbséget, amely a nő és a férfi becsülete közt van… Ezt úgy értem, hogyha én példának okáért reggelig pezsgőztetem a bajnai színésznőket, abból nem lesz kára a feleségem becsületének… Talán haszna is lesz, mert meglehet, hogy veszek neki egy selyemruhát…
– Fődolog, – vágott közbe egy kövér és jóképü úr, – hogy az asszonynak mindig jókedve legyen. Én utálom a könyeket és a jeleneteket… A feleségembe beleszerettem, mielőtt még láttam volna, csak a nevetését hallottam egy nyitott ablakon keresztül… Az asszony azért van a világon, hogy nevessen…
Most belekeveredett a vitába egy sovány arcu, ádámcsutkás ember is.
– Minden azon fordul, hogy az asszony ne feleljen vissza. Gondolhat magában, amit akar, csak ne feleljen vissza, mert minden baj abból származik, ha hirtelenharagu a férje… Pedig minden uriember hirtelenharagu…
Végre megszólalt Gyura, a házigazda. A nemes csajkások közt neki volt a legszebb birtoka és a legnyalkább négyese. A vadászpuskával senki sem tudott úgy bánni, mint ő, de inni is igen szépen tudott. Természetes tehát, hogy asszonyok dolgában is őt illette meg a döntő szó.
– Fődolog, – mondta, hogy a férj mindig megőrizze tekintélyét az asszonynyal szemben. Ezt persze sem gorombáskodással, sem meglapulással nem lehet elérni, hanem csak úgy, ha mindig igaza van. Az asszony, még a legharapósabb is, előbb-utóbb csak meghajlik erkölcsi fölénye előtt… Itt van példának okáért az én Dusám! Szerémségi leány és azoknak ugyancsak puskaporos a vérük. Mindjárt hat héttel a lakodalmunk után bokkolni kezdett… Ha akkor túlkeményen fogom a gyeplőt, vagy odaengedem neki, hát biztosan árokba jutunk… Én azonban nem vesztettem el a fejemet, hanem türelemmel és kitartással odavittem a dolgot, hogy végül Dusa maga is igazat adott nekem és azóta szent köztünk a béke… Szóval: kiültem a bokkolását!
– Hogy csináltad? – kérdezte az ádámcsutkás uriember.
– Hat héttel az esküvőnk után az asszonykának kedve szottyant, hogy átszalad a Szerémségbe és meglepi az édesanyját… Jól van, mondom, mehetsz, a lovaim most ráérnek. Úgy mondta, hogy éjszakára marad csak odaát, kedden délben itthon lesz megint. Mielőtt kocsiba szállt volna, a nyakamba kapaszkodott és így szólt hozzám:
– Úgy-e, Gyura, nem fogsz éjszakázni a legénykori lump-cimboráiddal? Halálra szégyelném magamat, ha a kötnivalók eldicsekednének vele, hogy hat heti házasélet után már visszakívánkoztál megint hozzájuk…
– Nyugodt lehetsz, – mondtam, – korán megvacsorázom az Arany Csillag-ban, tízkor már ágyban leszek.
– A becsületszavadra igéred? – kérdezte.
– Ha éppen akarod, hát legyen!
Erre jókedvüen elhajtatott.
Este szép szolidan megvacsoráztam a Csillagban. Három deci bort ittam parádival, szavamra mondom, nem többet. De mit tesz az ördög? Mikor éppen indulóban vagyok, becsörtetnek a bajnai huszárok, akiknél tartalékos főhadnagy vagyok. A csáktornyai nagy gyakorlatokra mentek és két napi pihenőt tartottak a városunkban… Az egyik is mond valamit, a másik is. Az is hozat egy üveg Pommeryt, magam is hozatok egyet. Nyáron nem szeretek inni, mert a harmadik butéliánál már rávirrad az emberre… Szó ami szó: mikor hazamentem, – szökve mentem – az utcán már iskolásgyerekek jártak. Hét óra lehetett.
Az udvaromon két mosónét látok. Azt mondom nekik: Hallják, maguk asszonyok, délben megjön a feleségem, de ha maguk azt mondják neki, hogy láttak engem reggel hazajönni, akkor agyonlövöm magukat!
A hálószobában ott találom a szobaleányt Nagy szemeket mereszt rám. Te! – mondom neki – ha kérdi a feleségem, hogy mikor jöttem haza, hát azt mondod neki, hogy hétfőn este háromegyed tízkor. Ha mást mondasz, akkor téged is agyonlőlek…
Ekkor megmozdul valami a nagy ágyban és az én Dusám ott fekszik a kékpántlikás paplan alatt.
(Egy héttel később tudtam csak meg, hogyan került a paplan alá olyan váratlanul. Hétfő délben már ott volt az édesanyja portáján. A mámi nem volt otthon, hanem a karlócai leányát békítgette éppen az urával. Dusa tehát tüstént fogatott és váltott lovakkal hazarepült hozzám. Hétfőn este tizenegykor már ágyban feküdt a lelkem.)
– Jézus Mária, Szent Száva, – kiáltotta most olyan hangon, hogy meghallhatták a nagypiacon is, – miféle pogány emberhez adott engem az én szegény jó anyám? Nem elég, hogy megszegi a becsületszavát és világos reggelig iszákoskodik holmi rongyon szedett csavargókkal, most még föllázítja ellenem a tulajdon cselédeimet is? No de úgy kell nekem, hiszen tudhattam volna, ha iszákos emberhez megyek, hogy sírás-rívás lesz a sorsom! Az egész világ óvott tőle, mondták, hogy kutyából nem lesz szalonna, botból nem lesz beretva, de én nem hallgattam rájuk! Pedig hozzámehettem volna egy táblai bíróhoz, aki két esztendő mulva már kuriai bíró lesz. Méltóságos asszony lehetnék és tisztességben élhetnék. És te ember, hogy állsz most előttem? A te becsületszavad csak annyi, mint a háromnapos perec? Nem sül le arcodról a bőr? Hát férfi vagy te? Uriember vagy te?
Ennek az elmondásához neki persze félannyi idő sem kellett, mint nekem. Még egy negyedóráig beszélt. Mondhatom, alaposan ellátott. Annyi becsületet sem hagyott rajtam, mint a hajóhuzó lovon.
Én azalatt így okoskodtam magamban: No, Gyura, most fordul meg a te sorsod! Ha rajtad szárad, hogy megszegted a becsületszavadat, akkor holtodig mindig az asszonyé az utolsó szó!
Nyugodt, de erélyes hangon így szóltam tehát:
– Bolondokat beszélsz, asszony! Én tegnap este háromnegyed tízkor hazajöttem és azóta egy tapodtat sem modultam a házból!
– Te? Már mint te? – visította Dusa. – És hol aludtál, ha itthon voltál?
– Ott ni! – mondtam, az ágyra mutatva.
Dusa haragosan paskolta tenyerével az érintetlen párnát.
– Jancsi! Miska! – kiáltotta, – kötözzétek meg a nagyságos urat, mert megháborodott és mindjárt vért fog ontani!
Ezt persze nem félemében, hanem mérgében mondta.
– Édes galambom, – mondtam, – eljön az idő, amikor belátod majd, hogy igazat beszéltem és akkor önként bocsánatot fogsz tőlem kérni!
Azzal megfordultam a sarkomon és visszamentem az Arany Csillagba.
A tiszti kompánia még együtt volt, kapitánytól lefelé; észre se vették, hogy megszöktem. Tízig iddogáltunk még, aztán kihajtattunk a révi csárdába, villásreggelihez. Aki álmos volt, az alhatott a frissen kaszállt szénán, a többiek halászlét főztek és a zsidó csárdás két kisasszony-lányával mulattak. Estig nagyon jól megvoltunk, akkor már megszaporodott a kompániánk a vármegyei korhelyekkel, kik úgy jöttek a bor szagára, mint a muslicalégy. Lampionokat gyujtottunk és parasztbált rendeztünk. Arrafelé nagyon ügyesek a parasztleányok… A második négyest rendeztem éppen, amikor valaki azt mondja nekem, hogy menjek a pajta mögé, két asszony akar velem beszélni. Ott találtam a bricskámat a szürkékkel, rajta a feleségem meg a szobaleánya.
– Gyura, – mondja az asszony, – tüstént gyere haza!
– Szívesen, – mondom én, – de csak egy föltétel mellett. Kijelented a becsületszavadra, hogy én hétfőn este háromnegyed tízkor hazamentem és azóta ki sem mozdultam a házból.
– Megbolondultál? – pattog Dusa. – Az én becsületszavam nem háromnapos perec.
– Nohát, akkor utóljára is láttál ebben az életben!
Azzal elhajtatott. Én pedig tovább rendeztem a négyest. A kisebbik csárdásleánynyal táncoltam, akit megtettünk lady patroness-nek. Reggel a tiszt uraknak el kellett búcsúzniok, még aznap átkeltek a Dunán. Az összeverődött cibilkompánia azonban csapatosan megrohanta Rucskay Bandi házát, ahol újból kezdődött a dáridó. A cigány már kidőlt, fogtunk azonban egy tamburás-bandát és azzal muzsikáltattuk magunkat.
Szerdán este eljött a feleségem szobaleánya és jelentette, hogy Dusa befogatott és hazament az édesanyjához. Hogy jöjjek most már haza, úgy se fogom többet látni a feleségemet.
– Ha nincs otthon az asszony, akkor semmi célja, hogy abbahagyjam a mulatságot! Eredj, fiam és vigyázzatok a házra!
Péntek este már kiittuk és kiettük az egész Rucskay-portát, akkor valakinek az a gondolata támadt, hogy menjünk be az Arany Csillagba és főzessünk korhelylevest. Igaz, hogy a korhelylevest sehol a világon nem tudják úgy megfőzni, mint a Csillagban. Ott találtuk a horvát dzsidások két svadronját. Ők is Csáktornyára készültek. Egypár jó barátunk volt köztük, így hát elülről kezdhettük a mulatságot. A tamburások is kidőltek már akkor, találkozott azonban egy sváb trombitás banda. Valamit aludtam megint a fogadóban, azután átöltöztem Simovics Pistánál. Abban állapodtunk meg, hogy kiviszszük a dzsidásokat is a révi csárdába, halászlére. Akkor már szombat reggel volt. Éppen kocsira akartam szállani a Csillag előtt, – a sváb banda már elhelyezkedett egy szénás-szekéren, – amikor valaki megfogja a karomat. A feleségem volt.
– Akarok neked valamit mondani, Gyura!
– Mi az, édes lelkem?
– Te hétfőn este háromnegyed tízkor jöttél haza, azóta nem is mozdultál el mellőlem.
– Igazán?
– A becsületszavamra mondom!
– Akkor gyerünk innen, Dusa.
A dzsidások nem akartak elereszteni. Egy kapitányuk kardot huzott rám, egy kadétjuk pedig letérdelt és sírva kért, hogy főzzek nekik halászlét. A cibilkorhelyek meg azzal ijesztgettek, hogy örök időkre diszkvalifikálom magamat, ha most hűtlenül elhagyom a fölbiztatott kompániát. Én azonban mégis hazamentem. Le is dőltem mindjárt, hogy egy kicsit szunyókáljak és amikor fölébredtem, megtudtam Dusától, hogy már megint hétfő van.
– No látod! – mondtam.