Jankó igen rossz bizonyítványt hozott haza az iskolából. Olyan rosszat, hogy a keresztapjának meg se merték mutatni. A családban nagy gyászt és megbotránkozást szült ez az esemény. Az édesapja még arra se méltatta Jankót, hogy pofonüsse. Azt mondta a feleségének: Vidd a fiadat, vidd, hogy ne is lássam többet!
A fiadat! Az asszonyt halálosan megsebezte ez a kifejezés. Lám, az ura őt akarja felelőssé tenni Jankó bukásáért!
– Hát mit csináljak vele? – kérdezte keserüen.
– Nem akarom többet látni! – dörögte az apa, akit egyébként kisdeák korában két iskolából csaptak ki.
A boldogtalan anya fejgörcsöt kapott. Mit is kaphatott volna egyebet? Jankó később azt mondta Palinak és Esztinek, hogy menjenek vele rablósdit játszani a szérüskertbe. Hiszen ha az ember meg is bukik latinból és magyar nyelvtanból, azért csak játszhatik rablósdit – nem igaz? A testvérei azonban gőgösen hátat fordítottak neki. Az ő szívüket mennyei boldogsággal töltötte el Jankó balsorsa; híres kis magolók voltak mind a ketten és az ő tiszta jeles bizonyítványuk most már éppen vakító fényben tündöklött a Jankó szekundáinak bús éjjelében.
Pali később előkereste a latin gyakorló könyvét és tüntetve kiült a pitar elé olvasgatni. Azt mondta a szakácsnénak, hogy ő sokkal jobban szeret latinból magyarra fordítani, mint játszani. A szakácsné ezért elismeréssel adózott neki és megjövendölte, hogy még nagy ember lesz belőle. Pali ezen aljas viselkedése, amelyben határozottan volt valami sértő célzatosság, annyira fölháborította Jankót, hogy egy pálcával megütötte öcscsét. Pali meg se szisszent az ütésre, estig nem is panaszkodott senkinek, vacsoránál azonban hirtelen elkezdett keservesen zokogni. Az édesapja megkérdezte, hogy mi lelte és Pali bevallotta, hogy nagyon fáj a melle. Jankó megütötte egy nagy rúddal, mert nem akart rablósdit játszani, hanem inkább latint olvasott…
Apa nem verte meg Jankót, hanem erősen a szeme közé nézett és a gyilkos haragtól megindult hangon így szólt hozzá: – Te, ha még egyszer bántani mered ezt a fiút, agyonlőlek, mint a kutyát!
Palika és a szende Eszti ekkor szolgálatkészen a falon függő puskára néztek, mintha csak azt akarnák mondani: Elhozzam, édespapa?
Szó ami szó, Jankónak kutya sora lett. Mikor édesapja másnap befogatott, hogy a szőlőbe hajtson, Jankó is föl akart mászni a bricskára. Hiszen ha az ember meg is bukik a latinból és magyar nyelvtanból, azért csak kimehet a szőlőbe. Esztike azonban tettetett csodálkozással kérdezte: – Apa, hát Jankó is velünk jön?
– Jankó itthon marad és tanulni fog! – mondta az apa. Azzal a lovak közé vágott.
Jankó otthon maradt, de könyvet se vett a kezébe. Egész délután ott ült az udvar sarkában és nézte a kaparászó csibéket, a szíve pedig nagyon fájt. Úgy érezte, hogy valami hallatlan igazságtalanság történt vele.
Estére megjöttek a kirándulók és vacsorára cseresznyés rétest kaptak. Palikának ekkor aggodalmai támadtak, hogy jár-e cseresznyés rétes az olyan fiúnak, aki két tantárgyból megbukott…
– Apa, – kérdezte, – Jankó is kap a rétesből?
Apa nem válaszolt, anya pedig egy haragos pillantást vetett a kis cselszövőre. Jankó azonban egyszerre valami nagy nyomást érzett a szívén. Ettől a nyomástól talán megszabadulhatott volna, ha kétszer-háromszor fölpofozhatta volna kedves fivérét, de mivel erre gondolni se lehetett, szó nélkül fölkelt és bement a hálóba. Az édesanyja utána ment és egy nagy darab rétest vitt neki, jóval nagyobbat, mint amekkorát Pali kapott. Jankó azonban ellökte magától az édesanyja kezét.
– Nem kell! Nem kell!
Az édesanyja nem korholta meg a neveletlenségeért. Talán úgy gondolta, hogy hiábavaló volna. Nagyot sóhajtott csak.
– Ennek a fiúnak nincs szíve! – mondta magában.
Tanulnia kellett volna, de nem tanult. Azért se tanult. Egypár napig reggeltől estig a cselédház tájékán ődöngött és összebarátkozott a béresgyerekkel. Ezek nem bánták, hogy megbukott két tantárgyból. Bús végzete azonban még tovább is üldözte. A parasztgyerekektől elkapott valami viszketős bőrkiütést. Három napig mindig vakaródzott, ekkor aztán kitudódott a dolog. Nem tudni miért, de az apja ebben Jankó erkölcsi züllésének egy újabb jelét látta. A testvérei affektált undorodással kerülték és ő maga is úgy érezte magát, mint a bélpoklos ember. Az édesanyja nagy gonddal ápolgatta, – három nap alatt ki is gyógyította szerencsésen, – de az örökös fájdalmas szemrehányás, amelyet Jankó az édesanyja becézgetéséből kiérzett, végre elvadította. Mindjobban rásúlyosodott ifju lelkére a tudat, hogy ő családjának nem olyan kedves gyermeke, mint a másik kettő és az elnyomatás érzése gonosz rabszolga-ösztönöket érlelt meg benne. Mindenkit meggyűlölt, már az édesanyját se szerette úgy, mint annakelőtte. A testvérei iránt körülbelül azt érezte, amit a farkaskölyök érezhet a házieb iránt. Folyton alattomos csinyeken törte a fejét, amelyekkel meggyötörhetné őket és a sok panasznak, vallatásnak és büntetésnek vége-hossza se lett. Azelőtt nagyon őszinte fiu volt, most azzal lepte meg a családját, hogy vakmerő hidegvérrel hazudozott.
A szülőket komoly aggodalom fogta el a Jankó jövőjére nézve. Olyasmit képzeltek, hogy a fiu az iskolában valami rossz társaságba került, mely megrontotta a jellemét. Az apa a javítóintézettel kezdett példálózgatni, az anya pedig sokat sírt titokban.
Akkor történt, hogy Jankó egyszerre jó útra tért.
A grófi kert fala körül őgyelgett, a község végében. A vakolatát hullató régi fal tetejében egy kisleányt látott meg.
Piszeorru, ravaszarcu, rőthaju, de egészben véve csinos kisleány volt, aki merészen ott lovagolt a magas fal tetején. Az arca vörös volt a sírástól és komolyan elmélázva tekintett maga elé; a szakértő szeme meglátja rajta, hogy nagyon megverték a kisleányt.
– Jankó! – mondta halkan.
– Mit akarsz? – kérdezte a fiu, miközben egy követ keresett, amelylyel szükség esetén megdobhatná a leányt.
– Ugy-e, te két tantárgyból megbuktál?
– Mi közöd hozzá?
– Az öcsédtől tudom, Palitól. Ki nem állhattam Palit, mert árulkodó és nyafogó. Ha megint erre jön, ráuszítom a nagy kutyánkat.
Jankó e perctől fogva némi rokonszenvet érzett a leány iránt.
– Ugy-e, te Mariska vagy, apád a grófi kertész?
– Főkertész! – javította ki a kisleány.
– Az én apám ügyvéd és az ügyvéd több, mint a főkertész.
Mariska nem mondott ellent és a társalgást ezzel be is lehetett volna fejezni. Jankó elindult, de aztán megint visszafordult.
– Mit csinálsz te ott? – kérdezte.
– Megvertek, – válaszolt a kisleány.
Ez a kijelentés meglepte Jankót. Ő is úgy képzelte, hogy a leányokat egyáltalában nem szokták komolyan megverni, legfölebb csak sarokba állítják őket. Fölébredt tehát benne a gyanu, hogy Mariska csak henceg.
– Mivel vertek meg? – kérdezte gúnyosan. – Talán törölgető rongygyal?
A kisleányt láthatólag sértette ez a gyanusítás.
– Bottal! – mondta önérzetesen.
Azzal feltürte karján a ruhát, – a vékony karján sötétkék folt látszott.
– No ez már valami! – gondolta Jankó és e pillanatban az egész női nem, amelyről eddig nem sokat tartott, nagyot nőtt a becsülésében.
– Akarod, hogy én is fölmásszak a falra? – kérdezte.
– A sarkon fölmászhatsz, én is ott szoktam ki-bejárni.
Néhány perc mulva a két gyermek már együtt volt a grófi kertben. Mariska elvezette új barátját a gyümölcsösbe, ahol erősen megdézsmálták az éretlen gyümölcsöt. A fiu azt mondta, hogy ő csak addig szereti a barackot, amíg magvastul ketté lehet harapni.
– Ha akarod, – mondta később Mariska, – most fölviszlek a kastély padlására. Ott senki se jár és sok holmi van, amivel játszani lehet.
A kastély egyik hátsó kijárásán át fölértek az emeletre és mivel senkivel se találkoztak, besurrantak a nyitott padlásajtón. A régi háznak aránytalanul magas barok-teteje volt és a két gyermek a poros gerendák egész erdejében találta magát. A kisleány megmutatta Jankónak a padlás nevezetességeit, a nagy víztartót, amely a grófi fürdőszokákat szolgálta és a vászonvödröket, melyeket talán a tűzvész esetére tartottak ott. Az egyik kémény mellett jókora szalmarakást találtak. Itt megtelepedtek a gyermekek. Jankó egy csomag gyujót vett ki a zsebéből és azt mondta, hogy most tűzijátékot fognak játszani. Meggyujtott egy szalmaszálat és kacskaringós ábrákat rajzolt a levegőben, ami a homályban igen szépen festett.
– Most nézzünk ki a padlásablakon! – indítványozta Mariska.
Az ablakból igen érdekes kilátás nyílott, még a Jankóék szőlőjéig is el lehetett látni. Mire behúzták megint a fejüket az ablakból, nagy fényesség világította meg a padlást: a szalmarakás lobogó lánggal égett.
Mariska nagyon megszeppent.
– Szaladjunk, mert verést kapunk! – kiáltotta.
– Nem, – mondta Jankó, – játszunk inkább tűzoltósdit. Te majd mered a vizet, én meg oltom a tüzet.
A víztartó szerencsére telve volt, így hát nekiláthattak az oltásnak. Az első vödör víz, amit beleöntöttek az égő szalmába, azt eredményezte, hogy a láng még magasabbra csapott és hogy sűrű füstfelhő gomolygott a szemükbe. Jankó azonban nem volt az a fiu, aki egyhamar abbahagy valamit, ha belekezdett. A ruhája szikrát fogott, azt is végig kellett locsolnia, a keze is fájt, amint megcsapta a láng, de azért dühös buzgalommal hordta tovább a vizet. Isten tudná hogyan, végül valóban eloltotta a tüzet. A szalma már akkor mind pernyévé égett. Még az izzó gerendákat is végigöntözte. Most már el akartak menni, de a rettenetes füstben, amely betölötte a padlást, nem találták meg egyhamar a lejárást. Egymás kezét fogva, ide-oda tipegtek. Jankó egyszerre úgy érezte, hogy valami nagyon kalapál a fejében és úgy tapasztalta, hogy nem lát semmit. Aztán megbotlott egy gerendában. Elesett. Elájult. Aléltságában is úgy rémlett neki, mintha lármát hallana maga körül, majd úgy érezte, mintha valaki fölemelné és vinné.
Mikor később újra magához tért és kinyitotta a szemét, aranyozott padmalyra esett a tekintete. Idegen helyen volt. Puha, nagy diványon feküdt, a két kezén pedig valami kötést érzett. A keze igen fájt. Az édesanyja ott térdepelt mellette, azonkívül egy öreg asszonyság is ott volt a szobában.
Jankónak eszébe jutott mindaz, ami történt és ekkor hirtelen lehunyta megint a szemét és azon gondolkozott, hogy miféle füllentéssel vághatná ki magát a bajból. A szomszéd szobából behallatszott két indulatosan beszélgető férfi hangja. Az egyik az édesapjáé volt, a másik valami idegen emberé.
– Hihetetlen! – kiáltotta az idegen férfi. – Hogy egy tízéves fiucska ilyenre képes legyen! A kertész leánya mindent elmondott… A gyermekek ott játszottak a kertben, amikor észrevették, hogy a kastély padlásablakából füst száll ki… Figyelmeztetni akarták a cselédséget, de mivel a folyosón nem találtak senkit, fölszaladtak a padlásra… A padlás már akkor egy tűz volt… A bátor fiu rögtön nekilátott az oltásnak… Mennyi hősiesség, mennyi szívósság egy kis fiúban! Sok férfi példát vehetne rajta. A ruhája kiégett, a keze megsebesült, de ő még nem hagyta abba, míg urává nem lett a veszedelemnek… Most már tudjuk a tűz okát is: egyik gerenda bele van építve a kéménybe, az fogott szikrát…
– Mariska okos leány, – gondolta Jankó magában, – most már tudom, hogy mit kell vallanom.
Azzal fölült a diványon és ránevetett az édesanyjára. Az anyja zokogva csókolta végig a fájó kezét…
Az apja bejött és vele az idegen úr is, akivel beszélgetett.
– Íme fiam, – mondta az apa bizonyos szertartásos gyöngédséggel, – ez az úr itt a méltóságos gróf úr, aki úgy találja, hogy igen derekasan viselkedtél.
– Kedves ifju barátom, – mondta a gróf, – adja ide a kis kezét. Meg akarom szorítani a kezét, nem mint egy jó kis fiúét szokás, hanem mint egy emberét, akit nagyrabecsülünk. Mert én magát nagyrabecsülöm.
– Fiam, – mondta az apa, – sohase feledd el azt, amit a méltóságos gróf úr mondott most neked. Erre büszke lehetsz egész életeden át, mert ilyet még aligha mondtak tízéves fiúnak.
Az apa ekkor megcsókolta Jankót. Igen boldognak és büszkének látszott. Az édesanyja is megcsókolta, a grófné is. Aztán hazavitték a fiút. Aznap az ágyat kellett őriznie, de másnap már kiengedték a szobából. A keze be volt még kötve és ezt a bepólyált gyerekkezet áhitattal és meghatottan szemlélték az emberek. Maga Jankó is bizonyos tisztelettel nézegette a kezét. Az apja még a hivatalos útjain is magával akarta vinni a fiút. Azzal az ürügygyel tette, hogy maga akar vigyázni a beteg kezére, igazában azonban csak parádézni akart vele. Az emberek úton-útfélen megállították őket és mindenki azt hitte, hogy föltétlenül meg kell simogatnia a Jankó arcát. Az apátplébános úr egész kis beszédet intézett hozzá, miközben köny szivárgott a szemébe. A szőlőbe is elvitték Jankót és ha nem fájt volna a keze, apa talán megengedte volna neki azt is, hogy ő hajtsa a lovakat.
Negyednapra eljött a gróf. Egy pónifogatot hozott ajándékba. Ez a nagyúr egészen belebolondult Jankóba. Ő egész életét a férfiasság kultuszának szentelte és boldog volt, hogy e tulajdonságokat, amelyekre oly sokat tartott, megtalálta egy gyermek lelkében. Azt mondta, hogy ilyenre csak magyar fiu képes és hogy ez a magyarság jövőjének egyik garanciája… Beszédközben a Jankó tanulmányai után tudakozódott. Az apa ekkor zavart mosolylyal bevallotta, hogy a fiu megbukott két tantárgyból és hogy ismételnie kell az osztályt. A grófot a Jankó két szekundája láthatólag nagyon fölvidította.
– Nagyszerü fiu! – mondta. – Persze, az ilyen erős jellemü és önálló gondolkodásu gyerek sehogy sem illik bele az iskola kicsinyes keretébe.
Aztán elmondta, hogy valaha ő is megbukott a Teréziánumban. Az apa ráduplázott azzal a jókedvü vallomással, hogy őt meg két iskolából kicsapták. Ezek után megegyeztek abban, hogy az életrevaló és derék fiúk többnyire rossz tanulók, az első eminensek pedig kevés kivétellel alamuszi és jellemtelen fráterek.
Jankó egy csapásssal meghódította a környezete szívét és a meleg szeretettől, amely feléje áradt, megnyílott az ő szíve is. Az elnyomott kis proletárból szabad ember lett. A Napoleon gárdistája, ha a fejébe nyomták a medvebőrös süveget, elhitte, hogy ő a világ legvitézebb katonája; Jankó szívében is valami gárda-erényt nevelt a jóakarat, amely körülvette. Egyébként maga is elhitte, hogy valami szép és nemes dolgot művelt a grófi padláson.
Hogy ő maga volt a gyujtogató, azt titkolnia se kellett; a gyermek fantáziájában ezt a kis epizódot teljesen elhomályosította az, ami következett. A testvéreivel hamarosan megbékült, a pónifogata egyébként is ellenállhatatlan erővel feléje vonzotta Pali és Eszti rokonszenvét. Jankó bizonyos fölényes gyöngédséget tanusított irántuk és a kicsinyek természetes védőjének tekintette magát.
Alkalmasint a gróf befolyásán fordult, hogy pótvizsgára eresztették, de az már az ő érdeme volt, hogy karácsonykor jó bizonyítványt hozott haza. A bizonyítványra egyébként azt mondta az édesapja: