Poprády báró, akinek kortársai már régebben (és valljuk meg, hogy joggal) a bolond előnevet adományozták, egy nap négy kutyája kiséretében a szentgyörgyi nagyutcán sétált, amikor hangos asszonyi sikoltozás ütötte meg a fülét. A bolond báró ekkor egy párduc-agárral átrepült a legközelebbi kerítésen és esze nélkül berobogott az udvarra, ahonnan a sikoltozás hallatszott. Neki ugyanis sportszerü szenvedélye volt a mentés. Ott volt csak igazán elemében, ahol árvíz pusztított és tűzvész dühöngött, ahol megvadult lovakkal és veszett ebekkel lehetett szembeszállani.

Ezúttal tényleg nagy veszedelemnek lett szemtanúja: egy szegény özvegyasszony udvarán licitáltak, néhány száz forint és járulékai erejéig. Most éppen a tehénkéjét vezették ki az istállóból és az árverést szenvedő kétségbeesett siránkozással ölelte át az okosszemü riska hattyufehér nyakát. A porontyai meg – voltak vagy négyen – szepegve kapaszkodtak az édesanyjuk szoknyájába.

– Negyven forint! Ki ad többet? – kérdezte rendületlen nyugalommal a végrehajtó.

A bárót, akinek egyébként már elég dolga akadt végrehajtókkal, nagyon fölháborította ez a jelenet.

Özvegyasszonyt licitálni, micsoda lovagiatlanság? Ilyet nem szabad eltűrni! Azonnal takarodjék a végrehajtó, mert lelövi, mint az izét… Lelövöm, mint az izét, vagy pedig leizélem, mint a kutyát, ez volt a bolond báró kedves szólása.

Egy kicsit ordítozott még az ügyvéddel, aztán hirtelen elpárolgott a haragja és hideg főúri gőg hangján kezdett beszélni.

– Mennyire rúg az egész potomság? Megfizetem!

– Háromszázharminc forint mindössze…

Poprády kotorászni kezdett a zsebében és talált is vagy harminc forintot. Az ügyvéd elfogadta a részletfizetést és megigérte, hogy az árverést elhalasztja két hétre.

– De mi lesz velem két hét mulva? – jajgatott az asszony.

– Fogja be a száját! – szólt Poprády nyersen. – Mondtam már, hogy megfizetem azt a potomságot!

Azzal elment a négy kutyájával…

*

Háromszáz forint ugyan potomság olyan úr szemében, aki már elköltött háromszázezret is, de azért a bolond bárónak még sem volt háromszáz forintja. Már jó régen nem látott annyi pénzt a tárcájában és örökös pillanatnyi pénzzavara már szinte közmondásossá lett.

Poprády egy esztendő óta hatalmas rokonának, Szentgyörgyi grófnak kenyerén élt. A nagy úr, akinek évi jövedelmét félmillióra becsülték, vagy féltucat rokonát tartotta magánál, csupa letört urat, miként mondta, versenyistállójának szolgálatképtelenné lett paripáihoz hasonlítván őket. Adott nekik lakást a kastélyban és szabad asztalt, az inasait és a fogatait is szívesen bocsátotta a rendelkezésükre, de pénzt nem adott nekik egy krajcárt sem. Ha kértek tőle, kurtán mondta: nincs! Ha gorombáskodtak vele (és Poprády néha nagyon gorombáskodott vele), akkor az öreg kegyelmes úr a megpukkadásig kacagott, de pénzt nem adott.

Most is kurtán utasította el Poprádyt.

– Háromszáz forint kéne? Nekem is kéne!

– Nem magamnak akarom, hanem egy szegény özvegyasszonynak…

– Az én pénzemen akarsz asszonyokat kitartani?

– Nem szép az egy cseppet sem, csak földhözragadt szegény. Csunya öreg parasztasszony…

– Akkor meg éppen szamárság volna annyi pénzt rákölteni.

Nem törődött többet Poprádyval, hanem a pesti építőmesterrel kezdett beszélni, akivel új istállót akar építtetni a telivérei számára kétszázezer forint költséggel. Valódi lópalota lesz az!

Poprády elsápadt dühében… Hej, egyszer még le fogja lőni a grófot, mint az izét!

A bolond báró aztán gondolt egyet és a grófi főkomornyikhoz fordult.

– Georges, nem szerezhetne nekem háromszáz forintot egypár napra? Pillanatnyi pénzzavarban vagyok…

A komornyik majdnem sírva fakadt.

– Honnan vegyek annyi pénzt, kezét csókolom? Szegény cseléd vagyok, kezét csókolom…

Poprády pedig jól tudta, hogy Georgesnek harmincezer forintja van a bankban. Adott is kölcsön uzsorakamatra, de nem Poprádyhoz hasonló uraknak.

Egy szerencsés véletlen folytán a bolond báró mégis megkapta a pénzt. Áldozócsütörtökön az öreg kegyelmes a templomba ment, hogy fölvegye az úrvacsoráját és útközben összetalálkozott Poprádyval. Az öreg úr ezen az egy napon mindig nagyon békülékeny és nagylelkü volt.

– Megszerezted már a pénzt, Poprády?

– Dehogy?

– Kell még?

– Hogyne!

– Georges, háromszáz forintot!

A komornyik kivette duzzadt nagy tárcáját és három ropogós százast olvasott le a Poprády kezébe.

Másnapra volt kitűzve az árverés folytatása a parasztasszony házában és Poprády maga akarta elvinni az asszonynak a pénzt. Előbb azonban benézett még a kastélyba, hogy magával szólítsa a kutyáit. Odabenn aztán igen kellemetlen meglepetés várakozott rá: a lakásán találta Spitzer urat, a végrehajtó társaságában.

Spitzer volt a Poprády legkellemetlenebb hitelezője. A báró bukása után potom áron összevásárolta annak régi váltóit és kisebb-nagyobb időközökben meg-megjelent nála, a végrehajtó kiséretében, szerencsét próbálni, mint maga mondta. Valami csodálatos hatodik érzéke volt Spitzer úrnak, amelynek segítségével nagy távolságból is megszimatolta, hogy mikor van pénz a báró zsebében. Egy félévig sem mutatta magát Spitzer úr, néha egy évig sem, aztán váratlanul betoppant, mindig olyankor, mikor Poprády kártyán nyert, vagy valami rokonának nagylelküsége által pénzhez jutott… Távoli fürdőhelyekre is elutazott a báró után, sőt egyízben külföldre is. Spitzer úr egyébként nagyon nyájas és alázatos emberke volt. Sohasem fenyegetődzött és nem is erőszakoskodott: az ő fegyvere a rábeszélés volt. Szívhez szólóan tudott beszélni, meg tudta indítani Poprádyt, ki tudta könyörögni a zsebe mélyében rejlő utolsó bankjegyet is.

Különös, de igaz, hogy Poprády bizonyos rokonszenvet érzett Spitzer úr iránt. Rendesen gorombaságokkal fogadta ugyan, de a gorombaságának némi kedélyes zamatja volt. Spitzer úr végre is oly udvariasan és szerényen viselkedett, hogy az ember nem lőhette le, mint a kutyát, még csak ki sem dobhatta…

– Mi az ördögöt akar már megint?

– Egy kis váltócskát bátorkodtam elhozni… A régiek közül való… Semmiség az egész. Kétszáz forint… Egy hamburgi szivarárus bízott meg az inkasszóval…

– Hát az a másik mit akar?

– A végrehajtó úr… Méltóztatik tudni, formaság az gész…

– Pénzem nincs, foglalni pedig nem lehet itt, mert én vendég vagyok és minden bútor a grófé… Menjenek a pokolba.

– Ez talán mégsem a gróf úr őméltóságáé?

A vércseszemével meglátta a Poprády egyetlen féltett kincsét, amelyet annyi hajótörésből sikerült megmentenie: Ulászló király paizsát. Ősrégi ezüstpaizs volt, a Poprádyak zománcos cimerével. A családi hagyomány szerint valamelyik Ulászló király adományozta a nemességszerető Poprádynak a paizsot, nem tudni már, miféle érdeme elismeréseül… Tény, hogy a család bizonyos babonás tisztelettel ragaszkodott a régi fegyverhez, amelyben hajdani fényüknek tanuját látták. És maga a bolond báró is, miután könnyelmüen megvált uradalmától és kastélyától, nélkülözések árán is ragaszkodott a családi ereklyéhez…

– Hozzá ne nyuljon, – mondta most Spitzernek, – mert…

Spitzer mosolygott.

– Könyörgöm alássan, csak formaság az egész… A végrehajtó úr lefoglalja a pajzsot és bírói letétbe helyezi… Ha azonban a méltóságos úr megfizeti a kétszáz forintot, akkor készségesen lemondok a foglalásról.

– Mondtam, hogy nincs pénzem!

– Ó, az olyan nagy úrnak, mint a méltóságos úrnak, ha nincs is pénze, kétszáz forintja mindig van…

E pillanatban halk kaparászás hallatszott az ajtón. A paraszt özvegyasszony állt künn a folyosón. A félelem hajtotta ide; meg akart róla győződni, hogy nem feledkezett-e meg a báró róla és a riskájáról…

– Jókor jön, – mondta Poprády. Azzal kivette a tárcát és odaadta az asszonynak a három százast.

Az asszony sírva kapkodott a keze után, hogy megcsókolja, Poprády azonban gorombán kiutasította.

– Menjen a pokolba! Nekem ne orgonáljon itt!

Spitzer sóbálványnyá váltan állott a szobában.

– A méltóságos úrnak nincsen pénze és százasokat osztogat a parasztoknak?

– Nincs pénzem!

– Akkor kénytelen leszek a paizsot bírói letétbe helyezni, – mondta a végrehajtó.

Poprády haragja már elpárolgott. Fagyos hangon mondta:

– Tessék!

Aztán kevélyen hátat fordított nekik. Pedig sejtette, hogy nem fogja többet viszontlátni Ulászló király paizsát, melyhez – nem tudni, hogy hány száz esztendő óta – babonás tisztelettel ragaszkodtak a Poprádyak.