Eszéken meghalt a szegény jó Grószika és mi mind nagyon gyászoltunk. Nekem fekete szallagot varrtak a szalmakalapomra. Legjobban azonban édesapa gyászolt, mert dühös volt, hogy a szegény jó Grószika kitagadott bennünket és mindenét Lóri néninek hagyta.

Azután leveleket írogattak egymásnak édesmama és Lóri néni, a vége pedig az lett, hogy a néni eljött a mi házunkba lakni. Mi mind a pitvaron vártuk és mikor Lóri néni leugrott a kocsiról, nagyon sírt és azt mondta:

– Ugy-e, adtok egy kis zugot a házatokban?

Édesmama azt felelte: Adunk. És édesapa is azt mondta: Adunk!

Lóri néni ekkor mindenkit megcsókolt és amikor rám került a sor, így szólt hozzám: Én leszek a te kismamád!

Azt mondtam:

– Elég nekem egy mama is.

Ekkor mind megharagudtak rám, hogy szívtelen fiu vagyok, édesapa meg úgy nézett rám, hogy biztosan pofon üt, ha bizalmas családi körben vagyunk. Pedig és nem tehetek róla, hogy édesmama kedvesebb Lóri néninél. Mert édesmama valóban nagyon kedves, különösen ha vendégeink vannak, akkor befűzi magát és mosolyog.

Lóri néni mindjárt első nap azt mondta, hogy ő a mama jobb keze és hogy édesmama ne is fárassza magát, majd ő megfőzi az ebédet. Az ebéd azonban nem sikerült, bár könyvből főzte, senki sem evett belőle és amikor odaadtam Bodrinak, Bodri csak megszagolta és a hátsó két lábával homokot kapart rá. Lóri néni azt mondta, hogy a művészet az ő egyetlen vigasztalója és elkezdett igen erősen zongorázni, sőt énekelni is. Mindig egy német nótát énekelt: Küssen auf die Lippen…

Másnap nem főzött, hanem elment bevásárolni, miközben megbarátkozott a mészárosnéval. Annak elmondta, hogy mi csak azért fogadtuk őt a házunkba, mivel örökölni akarunk utána, de ő túl fog élni bennünket, mivel édesmama heptikás, mi gyerekek pedig mind krofulásak vagyunk. (A krofulát a halzsirtól kapják a gyerekek, de mi soha sem ittunk olyat, mert nem jó.)

A mészárosné mindjárt elmondta Julcsának, Julcsa pedig mindjárt elmondta édesmamának, édesmama meg mindjárt bement Lórihoz, aztán mind a ketten egyszerre beszéltek és egyszerre sírva fakadtak. A vége az lett, hogy Julcsának fölmondtunk, a hust pedig az új mészárszékből hozattuk. Este Lóri néni megint erősen énekelte: Küssen auf die Lippen… Apa azalatt mindig fel-alájárt a gangon és a tíz ujjával a haját fésülgette.

Akkoriban igen nagy igaztalanság történt velem az iskolában, amelyet most el fogok mondani. Az igazgató úr ugyanis levelet írt édesapának, pedig megmondhatná az egész osztály, hogy nem én kezdtem a verekedést, hanem Ábelesz Hugó, én csak védtem a vallásunkat. Ábelesz a tornaóra után a vallásunkat gúnyolta. Azt mondta a folyosón, hogy a Jézust nem a zsidók ölték meg, hanem a rómaiak, ami azonban nem igaz. Mivel édesmama és a hugaim rómaiak, sőt katolikusok is (apa meg én ev. ref. vallásuak vagyunk!), tehát megvédtem a nők vallását egy szénlapáttal, néhány mérsékelt ütést mérvén Ábelesz hátára. Erre ő engem átnyalábolt s bár én őt eleresztésre fölhivtam, mégis oly erősen fogott, hogy mindaketten legurultunk a lépcsőn. Az igazgató úr, aki éppen akkor feljött az emeletre, nem vigyázott, és szintén elesett. Ekkor nekem is, Ábelesznek is egy-egy pofont adott, ami pedig a miniszteri rendelet szerint szigoruan tilos, aztán jegyzőkönyvet vett föl a legurulásról és levelet írt az édesapámnak is, az Ábeleszénak is. Ábelesz azt mondta, hogy ő otthon nem kapott semmit, de én jól láttam, hogy mindig csak a féloldalán tudott ülni. Én pedig azt kaptam, hogy nem kaptam ebédet.

Mivel vasárnap délben koplalnom kellett, édesmama már reggel egy nagy darab kalácsot adott a kávé mellé. Délelőtt kimentem a kertbe és óvatosságból megettem vagy harminc-negyven szilvát. A majorosné, aki nagyon sajnált, adott egy köcsög aludttejet. Aztán a kaszárnyaréten bogarásztam és akkor a Julcsa káplárja, aki nagyon jó barátom, szintén nagyon megsajnált és bevitt az istállóba és adott prófuntot meg szalonnát, amit igen szeretek és egy kis pálinkát is adott, de csak keveset. Délben Julcsa bevitt a konyhába és ott titokban mindenből adott, amiből odabenn ettek. Mivel senki sem vigyázott a tányéromra, többet is ebédeltem, mint máskor. Később azt kérdezte tőlem Lóri néni, hogy éhes vagyok-e? Azt hittem, hogy talán pénzt fog adni és azért azt mondtam, egészen gyönge vagyok már az éhségtől. A néni azonban nem adott pénzt, hanem elvitt a specerájoshoz és ott megettem egy akkora darab szalámit, mint a kis Duduka combja, amikor fürösztik. Lóri néni pedig megbarátkozott a specerájossal és elmondta neki, hogy a kedves szüleink takarékosságból éheztetik gyermekeiket, ami pedig igen káros a zsenge szervezetnek és azért szerencse, hogy ő néha a maga pénzén vehet nekünk ennivalót.

Este igen rosszul lettem. Ilyen rosszul csak egyszer voltam életemben, amikor a nagy vásáron egyfolytában elördöghintáztam hatvan krajcárt két órától este kilenc óráig és minden fiu bámult és irigyelt. Édesmama azt hitte, hogy a koplalástól vagyok beteg és sonkát meg tojást etetett velem, de aztán egyszerre minden kisült és az igazán borzasztó volt. A specerájos is elmondott mindent Julcsának. Megint sokat beszéltek és sírtak, a vége pedig az lett, hogy megint fölmondtunk Julcsának és hogy most az új specerájostól hozatunk. Lóri néni este megint énekelte: Küssen auf die Lippen… Apa azonban nem járkált már a gangon, hanem elment a kaszinóba és csak reggel jött haza két kucséber-skatulyával, amiért is édesmamának úgy megfájdult a feje, hogy ágyba kellett feküdnie.

Akkoriban történt, hogy hosszu idő mulva megint eljött hozzánk Lupi bácsi. Én nagyon szeretem, édesmama azonban nem kedveli, mert mindig alá akar valamit iratni apával, gondolom váltókat. Lupi bácsi monoklit visel, mert ő báró, de csak az egyik szemén, a bőre pedig olyan ráncos, hogy elférne benne még egy báró. Régente huszártiszt volt, de a király nem akarta kifizetni adósságait, bár Lupi bácsi személyesen kérte erre. Mindenki azt mondja, hogy Lupi bácsi léha ember, de én ezt nem találom, sőt mondhatom, hogy kitünően tudja utánozni az állathangokat, különösen a mérges pujkakakasét és a rekedt macskáét. Lupi bácsi akkoriban pénztáros volt Récskán, ahol Manci néniék laknak. (Egyszer meglátogattuk édesapával Récskán, akkor egy ketrecben ült, ciggarettázott és tíz forintot kért kölcsön apától.)

Mikor most hozzánk jött, éppen apa szobájában voltam és egy papucscsal a tücsköt lestem, amely miatt apa nem tudott aludni.

– Küldd ki a gyereket, – mondta a bácsi, – fontos beszédem van veled.

– Bátran beszélhetsz előtte, – válaszolt az apa, – a kis mulya nem ért meg semmit.

– A pénztáramból hiányzik kétezer forint, – folytatta a bácsi. – Agyon kell magamat lőnöm.

– Tessék, – mondta édesapa, – szolgálhatok egy kitünő revolverrel.

Egy pisztolyt adott Lupi bácsinak és én ekkor igen örültem, hogy a szobában hagytak. Lupi bácsi azonban nem lőtt, hanem rágyujtott egy szivarra és azt mondta:

– Öregem, még csak egyszer segíts rajtam!

Egyszerre fölugrott apa és elkiáltotta magát:

– Lupi, van egy ötletem: vedd feleségül Lórit!

Hogy mit beszéltek aztán, azt nem tudom, mert apa kiküldött a szobából és konyakot hozatott Lupi bácsinak. Másnap a bácsi megint eljött Récskáról. És ekkor minden új volt rajta, a ruhája is, a kalapján még rajta volt a kalapos cédulája, fehér keztyűt viselt és a zsebéből szép piros selyemkendő kandikált ki. Lóri néni is szépen kiöltözködött és a zongoránál ült. Azt énekelte, hogy: Küssen auf die Lippen… Lupi bácsi megállott az ajtóban, jól megnézte Lóri nénit, aztán hirtelen sarkon fordult és szó nélkül elment. Én azonal sejtettem, hogy veszedelem van és leszaladtam apához a pincébe, mert éppen ott volt. Apa letette a kulcsokat és kisietett a ház elé. Még láttuk Lupi bácsit, amint gyorsan befordult a Vas-utcába. Olyan gyorsan ment, hogy csak a pályaudvaron tudtuk elfogni.

– Mi lesz? – kérdezte apa.

– Hát barátom, – mondta Lupi bácsi, – meggondoltam a dolgot és mégis inkább agyonlövöm magamat.

Édesapa ekkor nagyon szigoru lett és megfenyegette a bácsit, hogy telegrafálni fog Récskára és hogy Lupi bácsit be fogják csukni, ha nem jön vissza ebédre. Később azonban szépen kezdett vele beszélni, megfogta a kezét és a bácsi akkor nem is ellenkezett olyan nagyon. Apa aztán hazaküldött engem, mondjam meg, hogy Lupi bácsi csak elszédült egy kicsit az idegeitől, de már jobban van és nálunk fog ebédelni.

Az ebéd igen jó volt, pezsgő is volt és apa folyton töltött a bácsinak. Ettől aztán jó kedve lett és állathangokat kezdett utánozni, még pedig olyan pompásan, hogy Lóri néni azt mondta, sohasem látott még szellemesebb embert. És azt is mondta, hogy ez egy tökéletes gavallér. Feketekávénál apa leült édesmamával a diványra és nekem apa térdén kellett lovagolnom, a hugaim pedig mama ölébe ültek, bár igen meleg volt. És apa azt mondta: Látod, Lupi, csak egy igazi boldogság van: a szép családi élet. Lóri néni pedig összecsücsörítette a száját és sóhajtott.

Ebéd után Lóri néni és Lupi bácsi a kertbe mentek sétálni. Mivel attól féltem, hogy megtalálják a körtéket, amelyekről még senki sem tudott, csak én, utánuk mentem és meglestem őket az uborkaágyaknál. A bácsi ijedt arccal állott az uborkák közt, a néni pedig erősen a nyakába kapaszkodott.

Tüstént beszaladtam apához és azt mondtam neki: Fogja már!

Édesmama ekkor rámpirított, hogy durva fiu vagyok, egészen olyan, mint az apám, apa azonban megfogta a mamát és táncolni kezdett vele a szobában és mi gyerekek is táncoltunk és odakünn a Julcsának is nagyon jó kedve lett és mind azt énekeltük: Küssen auf die Lippen.

Így adtuk férjhez Lóri nénit.

A lakodalom nagyon szép lett volna, ha nem lett volna olyan szemtelen nyoszolyóleányom, a Visky Erzsi. Ez az elbizakodott nő egy darab fagylaltot tett a nyakamba, úgy, hogy végigcsúszott az egész hátamon, mélyen sértve az önérzetemet. Midőn viszont tortahabot tettem a hajába, ami pedig nem is fáj, édesapa megfeledkezett magáról az összes vendégek előtt és olyat tett, de olyat, hogy nem is akarok róla beszélni.