Kint zuzmarától csillognak a fák. A nap alkonyodóra ereszkedik, de a sugarai csak opálosan tudnak átszürődni a fátyolos egen s a befagyott ablakokon.
A vendégek a gyors sötétedésben egyre-másra készülődnek, Csak ugy titokban szökdösnek el, hogy a fiatal házigazda észre ne vegye, mert Balázs, hogy először tart a maga házánál névnapot, nagyon is ki akar tenni magáért. Már is harmadnapja tart.
A kis háziasszony a tulsó szobában sorra csókolózik a nagy bundákba, kendőkbe az orruk hegyéig bepólyált asszonyságokkal, akik jó, kötő mellé szoktatott férjeikkel egyenként szöknek világgá s a csengős szának egymás után futnak ki a ropogós sima havon.
Most látszik meg ki a jó férj. Aki a felesége szavára megy, s még ő tesz ugy, mintha igenelené: bizony már ideje! Nagyon benne vagyunk a másnapba. Már a nap is lefelé áll, mikor érünk még haza!
– Hát édes lelkem, Pólikám, – ölelgetik, csókolják végig a friss drága kis háziasszonyt, nagyon szép volt, nagyon jó volt, remélem Imre napján vissza adjátok a vizittet.
Még egyszer erős, tapadós csók, aztán az utolsó jó emberes asszony is elmegy.
De a jóféle cimborák azok még bent vannak a nagy szobában és most kezdik istenigazába szidni Tisza Kálmánt.
Az asszonyok ott állanak a hátuk mögött s nyüglődve, ki hogy van szoktatva, durcáskodva, veszekedve uszitják a férjüket.
– No, gyere már, gyere már.
– Elég volt már a jóból.
– No gyere már. Maga is ne tartóztassa már annyira, Balázs.
– Hogyne menne! – kiált fel kacagva Balázs, – Három napig innen senki egy tapodtat se megy!
Nagy kacagások vannak. Akkorákat kacagnak, hogy a vén falak szinte megreszketnek bele. Balázs elnyűhetetlen, fáradatlan, egyre dirigálja a cigányt:
– Mircse, a nótám!
És ezredszer fujja el a nótáját:
Olyan furcsa, olyan keserves, olyan tragikus itt az egész hangulat. Ugy érzik az emberek a nagy fölfordulást. A levegő tele van, a váltók ugy usznak a levegőben mint ősszel az ökörnyál. Az egész magyar élet egy olyan sirva vigadós lett még egyszer! Mintha az urak a megrokkant élet elől akarnának menekülni a muzsikaszóba. A nyolcvanas évek földindulásos levegője.
– Huzzad, Mircse, huzzad, szakadjon meg benned a gyanta!
Vastag, kurta nyakát megfesziti s harsogva nevet Balázs. Maga is olyan, mint egy cigányprimás, a jó háromnapos ivásba egészen belefeketedett már, a szakálla is keményen borostásodik a bőrén, csak a foga csillog fehéren, erősen, harapósan. S a torka nem akar berekedni.
– Abcug Tisza Kálmán, ides jó cimborám, az isten áldjon meg, abcug Tisza Kálmán.
Egymás nyakába borulnak az urak, csak ugy, teli szivük csillapitására. Megölelik egymást, megveregetik egymás széles hátát s kivágják az öklüket a nótára, mert ez a nóta ez kiszedi a szivet, kicsalja a pénzüket s felpukkantja a honfibút!
– Abcug Tisza Kálmán. Az annya piros viganóját, mer minden jó vóna, csak Tisza Kálmán szegre ne akasztotta vón a bihari pontokat!
– Abcug!
– Huzzad Mircse, szakadjon meg abba a gyanta, aki a magyarnak magyar ellensige!
Ellankadva, elbusulva, kitárt karokkal, összeölelkezve, dalolják ujra meg ujra a nótát, amely megvigasztal s szinte zokognak a nagy érzéstől, mikor tele tüdővel kieresztik a hangot.
Egyik fiatal férj kiállott a társaságból a felesége szavára s menni készült.
– Ohó, – rikkantott fel Balázs, – mi az!…
S játékos ordinárésággal támadt rá a kis asszonykára:
– Kezit csókolom, mit akar maga az urával!…
– Ideje már menni, Balázs! – illegette formás kis derekát a vendég asszonyka, aki mások tudta nélkül már dél óta elkeseredett harcot folytatott az urával.
– Innen, kezitcsókolom?… Nyirjeshátrul, kezit csókolom!… Ejnye, hát azér gyüttek ide, hogy el is menjenek!… Ajnye csókolom a kisztihandját, ne tessen már ilyen ellensigem lenni!
– Ugyan hiszen már mindenki elment.
Balázs felhorkant:
– Ónnye, de belehetek kaptázva, hogy én ezt nem vettem észre.
– Hát ides cimborám, bizony itt be vagyunk lapatyolva mindnyájan. Nézd csak ezis, hogy bekormodzott, kend is benótázott, kelmed is bemordult, mind bepocsékoltunk itt emberségesen. Csupa fölpingált képeket viselünk itt, mert ugy ki vagyunk kefélve, hogy no! Jó kis mulatság volt ides jó cimborám, az isten áldjon meg érte, de most mán visz az ördög.
– Majd adok én annak az ördögnek, – fenyegetőzött Balázs, – aki csak egyet is el akar vinni az én vendégeimből.
– Ugyan, hiszen már csak hárman vagyunk asszonyok, a többi mind elment!
– Hű azt a ropogóját, hogy ezt észre nem vettem!
S nagy mozdulattal ment a vendégei után.
A fiatal asszonyka egyszerre komoly lett és szigoru.
– No ne töltsd az időt tovább. Nem tudom mi van otthon a gyerekekkel, már majd megbolondulok.
S durcásan összerántotta magát. Az ura hümmgetett s pakolt.
Ha megindul a bomlás, azt nem lehet többet megállitani.
A másik két asszony is neki állott a maga korhely urának, akik gőzös képpel állották az ostromot.
A kis háziasszony jött be. Szives arccal, lapos pillantással, vendégkeregető marasztalással.
– No ne siessetek még…
– Muszály lelkem…
– Muszály?… No hát az más…
Balázs rontott be kivülről.
– Hol a puskám! – rikoltotta. – Hát te hogy engedhetted el őket, – támadt a feleségére.
– No ne légy illetlen, – szólt rá furcsa, előkelően nyafka hangon az asszonyka.
– Illetlen! Hát én illetlen vagyok, ha a vendégeimet marasztalom! – kiabált Balázs. – Hiszen most kezdődik az istenigazában való!… Hisz ez még csak kóstoló volt a mulatáshoz!
– Hát isten áldjon meg édes szivem, – csókolta szájon a bucsuzó fiatal asszonyt a háziasszonyka, nem is ügyelve az ura lármájára.
Balázs érezte, hogy csatát vesztett. Itt már bomlik minden.
– Hát menjetek a fenébe, – kiáltotta, – ha menni akartok. Nem vagytok igaz magyarok! Pecsovicsok vagytok.
Komor lett, a homlokába rázta a göndör haját, lehuzta a szemöldökéig s felduzzasztotta vastag ajkait. Fehérrel fordult fel a szeme.
– Ni ides cimborám, te is ki vagy csipkézve, Balázs! – ölelte nyakon egyik pajtás.
– Menjetek a hét keservesbe. Ha ilyen cimboráim vagytok, hogy itt tudtok hagyni.
Nagy bánat és nagy harag volt a szivében. És nagy mámor a fején. Ugy feküdt rajta, a homlokán ugy ült, mint egy öreg suly, amely bebóditja.
Csak kint kezdett oszlani, a jó hidegen, mikor egy kis elfáradt kedvvel nézte, hogy mennek a vendégei.
A tornácról látta, hogy a teheneket itatták a kutnál. A kis tarka bornyu elevenen ficánkolt. Ezt akarta levágatni, ha ma estére itt maradtak volna.
Kár lett volna érte, mondta magában s elmosolyodott.
Most már könnyebb szivvel fogott kezet a szánon ülőkkel.
Hanem mikor az utolsó vendég is elment s a nap lebukott a fák között és gyenge opálos égre rajzolva csak a lombok bötykeinek szeszélyes szövése maradt már meg a zuzos virágos világon, s a cigányok kezdtek felpakolózni a parasztszánra, a cimbalommal nagybőgővel: még egyszer fellobbant benne a magyar mámor. A bortkóstolt embernek a szertelensége.
– Le onnan morék! – rivalt rá a muzsikusokra. – Vissza. Egy tapodtat se innen!
Bekergette őket.
A cigányok savanyu arccal szedelkőztek s kászolódtak vissza a házba, ahol a fiatal asszony már takarittatni akart.
– Maga mit akar ezekkel a cigányokkal?
– Én?… Mulatni akarok!
A fiatal asszony egyszerre hátat forditott s az arca elkedvetlenedett. Balázsnak már ötödik érzéke volt rá, hogy a feleésge kedve változását megérezze, de ma nem törődött vele.
– Ha a vendégeimet elkergetted, veled fogok mulatni!… Iszen nem is láttalak három napja!
Az asszonyka frufrui között vészek lappangtak, a szeme le volt forgatva, a szája mereven legörbült. De a hangja szelid volt, nyüglődő, mint egy beteg gyermeké s a vállait fázósan felvonta a nagy bundában, amelyet magán tartott még, hogy a belső fázékonyságot enyhitse.
– No kérem, ne izetlenkedjék!…
– Cigány! csárdást! De frisset!… Az anyátok piros viganóját!
Kirugta a lábát s táncra kezdte illegetni magát.
Csak azért sem törődött vele, hogy a feleségének olyan gyilkos pillantásai vannak. Tele tüdővel kezdte orditani, azon a jó reszelősre kopott hangján, hogy:
Az asszonyka kihuzta a nyakát a nagy prémes bundából, fejedelemasszonyi kevélységgel, Báthoryak vére van anyai ágon benne.
– Figyelmeztetem, Balázs, hogy…
– Ne figyelmeztessen engem Pólika, mikor az én rózsám kökényszeme
S derékon fogta a feleségét a nagy bundájában. El kezdte forgatni veszekedetten.
De az asszonyka megkeményitette magát. Merev volt, mint egy márványszobor s Balázs a jó kis ötvenhat kilós szobrocskát két karon kellett, hogy emelje.
Meg is unta s egyszerre csak ő dühödött meg, hogy az asszony nem enged.
– Hát mit akar, Pólika? – kiáltotta s a szeme szikrákat szórt.
– Semmit, – nyögdécselte a lábra állitott asszonyka s izetlen érzéssel forditotta el az arcát.
Jóval alacsonyabb volt ennél a tülökorru, fekete cigányembernél, de tudta, hogy abszolut hatalma van rajta a nagy szürke szemeinek, aranyos hullámu sötét barna hajának, a szemöldökéig vágott dus frufrujának.
Balázs csak nézte, nézte a sötét homályu szobában a feleségét. Az utolsó sugarak aranyos gyikokat loptak ebbe a sötét hajrengetegbe. Szerette volna felkapni s egy roppantással vele együtt megszünni ebben a szilaj pillanatban, de csak azt mondta lassan, neki keseredetten.
– Mért bánt maga engem, Pólika?
– Mert megérdemli.
– Meg?… Mivel?
– A magaviseletével.
– Hát hogy viselem én magam?
– Illetlenül.
– Illetlenül?
– A legnagyobb mértékben.
– Hm. Mivel?
– Azzal, hogy itt muzsikáltat magának.
– Hát Pólika, az illetlenség, ha én itthon muzsikáltatom magamat! Idehaza! A házamba. Ahol senki sem lát. Senki sem röhög rajtam. Ez illetlen dolog! Pólika!
– Nagyon természetesen.
– Na hát az anyád…
– Csak káromkodjon. Még ez hiányzik!
– Ezer pardon, nem az anyád, az áldott lélek… hanem az a három aggszüz nénéd Bodonyba!… Tudod!
– Mi baja velük?… Nem rossz. Még azokat kezdi ki.
– Azok nevelték beléd ezt a kutya természetet!… De majd én kinevellek!
– Csak tessék.
– Hát… dalolsz velem egyet, Pólika?
– Szó sincs róla!
– Egyet!…
– Egyet sem!
– Pólika: Csak egyet!
– Nem!
– Nem?
– Nem!
Balázs megtörülte a homlokát s beleharapott vastag ajkába.
– Csak egy picit Pólika, csak egy kis kurtát…
– Hagyjon békét!
– Pólika! Nézze angyalom, én most részeg vagyok.
– Azt látom.
– Én ittam, Pólika! ittam!…
– Elég kár.
– Ha én iszok, én meg vagyok veszve Pólika! Én meg vagyok veszve! Én nem élhetek muzsikaszó nélkül!… Ha én velem itt most nem dalol egyet!… De tiszta szivibül!… De vigan Pólika,… De ropogósan, az anyád piros… viga… nóját…
– Szégyelje magát! Ha részeg, menjen a kocsmába!… Disznó!
Balázs felmagasodott. Kinőtt.
– Kocsmába?… Azt mondod, Pólika?
Egy hosszu pillanatnyi szünet szakadt közéjük.
– Danolsz, Pólika?
Az asszonyka villámló szemmel nézett vissza rá. Lesujtóan.
Balázs szinte felorditott ezen a hajthatatlanságon. Aztán visszaszoritotta a gégéjébe a hangját.
– Banda! – fuldokolt. – Előre. Indulj… Hát ha a kocsmába, kocsmába!
A cigányok ijedten somfordáltak kifelé.
Balázs még egy pillantást vetett a felesége felé, de az ugy állott a sötét szobában, mereven, keményen, mint egy szoborkő.
Az előszobában leakasztotta a nagy kocsibundát, legényesen a vállára vetette s kilépett a tornácra.
Végig nézett az udvarán.
– Isten áldjon kis kastély… Vagy látlak többet, vagy se…
Épen ekkor huzódott le az ákácokon tul a nap. A szél erősebb lett s a fáról zuzmarát rázott az ember arcába.
Egyik térdére a primást ültette, másikra a kontrást s rá kellett nekik kezdeni a Rákóczi-indulót. Igy szaladt ki velük a szán. Gergő hajtotta, a vén kocsisuk.
– Isten áldjon, kis feleségem – gondolta s nem tudta, hogy az asszony ott áll nagy könnyes szemeivel az ablakban s szeretne utána sikoltani. De nem tette.
A szán elszaladt. A kis falun kiszaladtak az emberek, asszonyok, a nótás szánra, de mikor kiértek a végtelen havas nyiri dombokon futó utra, Balázs lehiggadt.
A hideg megszijta egy kicsit, elmult a hősége. Hát persze, Pólikának igaza van… De ha már benne vagyunk mi csinájjunk…
Aj, de jó volna most odahaza lenni. Összebujni az asszonykával s megpletykálni ezt a mai napot… Mert jó nap volt… Szép pénzbe került ugyan, de volt is minden, fulásig, doszt.
Egyszerre észrevette magát.
– Hát, ti, a cigány jérum szabja ki a bőrötöket, az én ölembe akartok kocsikázni!… Mars!
A cigányok lekapták elgémberedett körmüket a hegedüről, klárinétról.
– Mars a szánamról. Menjetek a magatok lábán, hogy a medvék örüjjenek a sonkátoknak!
Mind lekergette őket a havas utra. Bőgőstül, cimbalmostul.
– A gutának kell a muzsikátok, menjetek gyalog, amerre jól esik.
Ott felejtette őket a domboldalban, a sopántó, vájákoló karavánt s vele tovább szaladt a szán, mint a nyul.
– Az Arany Bárányba? – szólt hátra a suhanc Gergő, amint beértek a városba.
– A pokolba… Hajts csak a sógorékhoz… Hisz olyan fáradt vagyok, mint a kutya.
S hamiskásan mosolygott magában. Ha tudná Pólika… Sir az most… Pityereg… No, az nem árt az asszonyfélének… Nem halnak abba… De legalább most megtanulja tisztelni az urát!
A szél a szemébe csapott s jobban lehuzta az orrát is a nagy rókaprémbe.
Kinn a kutyák félelmesen vonitanak, biztosan farkas jár a falu körül az irtó hideg télen.
A fiatal asszonyka remegve huzza össze magát. Még mindig a nagy bundában ül a hüvös szobában, mert legalább a hálóból ki akarta egy kicsit szellőztetni a vad füstöt és az émelyitő borszagot, amely ugy teleitta az egész házat, mint valami korcsmát. De csak a hideg rohant be, a bűzök itt maradtak s most nem lehet kivárni, mig egy kicsit ujra fölmelegszik a szoba.
Kell egy hét neki, mig elmulik innen a rut tivornyának az emléke.
Zsuzsi jön be egy nagy öl fával. Csetlik-botlik s ledobja a fát az öléből. A robaj ugy mennydörög a csöndes éjszakában, hogy Pólika felijed és az egész teste végigreszket.
– Mit csinálsz, – nyögdécseli beteg hangon a sarokból, a nagy bundából, az öreg fotelből, – megőrjitesz, te állat.
Zsuzsi lábujjhegyre áll, ugy guggol le a tüz elé és fujja, rakja, piszkálja a nagy cserépkályhában a tüzet.
Lassan kis könyecske szivárog ki a Pólika hosszu szempillája alatt.
Ilyen asszonyt itt hagyni! Egy ilyen asszonnyal igy bánni!
Hányan voltak itt most is fiatal asszonyok, melyik versenyezhet ő vele szépségben? A Stanci pupos. Klári kendőzi magát, mert szeplős. És oly közönségesek.
Nagy szemeit elbágyadva meresztette el s azt mondta magában:
– Igaza van Zsani néninek… Tönkre fog menni ez a gazember és engem is tönkretesz… Ez a cécó most, ez maga mennyit elvitt. Ki tudná azt. Csak ugy hordták a bort felfelé a pincéből vederrel, mintha viz volna. És ez az őrült meg, mintha abba telt volna öröme, hogy minden hadd pusztuljon, ugy tömte az embereket étellel, itallal… Még a szájtátó parasztoknak is hordóval adta a bort, meg az ételmaradékokat, pedig olyan jól fel lehetett volna még azokat használni. Ki vette volna azt észre, hogy az esti csirkedarabokat reggel is feltálalják… De nem, ez csak pusztitani akart. Azok a büdös parasztok meg faltak, csak ugy zabáltak… Persze, jól esett nekik, mert otthon éhen vesznek ebben a nagy télben, egyebet nem tudnak a rossz bendőjükbe tömni, csak rántott levest, meg korpaciberét, meg puliszkát… De itt jó volt rágni a sonkacsontot. Még most is felforr a vére; mikor kiment, ott ültek a parasztok és az ura a sonkadarabokat mind odaszórta nekik, mint a kutyáknak:
– Nesztek. Lakjatok jól eccer életetekbe.
Azért nem szégyenitette meg az urát…
És az igy bánik el ő vele…
A szivére futott a bánat s a szemét is betakarta a nagy prémbe.
Zsuzsi becsapta a kályha ajtaját s a fát nagy robajjal felrugta.
Pólika felijedt.
– Hát te még mindig azzal piszmogsz. Te állat… Te… Na hát tőled is lehet valamit kivárni… Az már igaz… Aki terád számit…
Zsuzsi nem felelt, csak felállott a térdéről, leverte magáról a port és duzmaszkodva ki akart menni.
– Maradj… Hova mégy… Itt akarsz hagyni magamba… Mikor tudod, hogy félek magamba…
Nyüglődve, gyerekes jajgatással, pisszegéssel mondta:
– Hozzál be éccakára elég fát. Két darabot hozz be. Azok már alusznak odakinn?
– Igen.
– A szemtelenek. Aludni tudnak. Ilyen házban elaludni… Az én szegény anyámnál nem aludtak volna. Ha két hétig tart is a lakodalom, ott addig el nem aludt senki, mig az egész házat fel nem sikálták, ki nem meszelték, ugy ki nem takaritották, mint a paradicsom… De ezek itt alusznak nekem. Nyomorult világot élünk… Mindent be tudnak nyelni, mint a gólyák, de dolgozni, azt nem. No mit állasz? Hát mért nem mécc már fáért?
– Nincs több a konyhába.
– Mii?
– Nincs több fa.
– Hát?
– Vágva nincs, – pusmogta a nyakából durcásan Zsuzsi.
– Na hát ilyet még nem hallottam. Hát én itt reggelig meg fogok fagyni?… Takarodj rögtön, mondd meg annak a vénnek, hogy fát vágjon. Nekem itt fa legyen… Szép is volna, – s felállott és kiegyenesedett a nagy bundában. – Én itt ebben a farkasorditóban fogok nektek éjszakázni. Nektek, meg annak a bitang gazdátoknak!
Ledobta magáról a nagy bundát a székre, mert már nagyon is meleg volt a szobában.
Zsuzsi felhuzta az ajkait, a szemöldökét összevonta és a mutatóujjával mérgesen surolta meg az orrát.
– Ni, hogy néz ez a gyilkos… – kiáltott rá a fiatal asszonyka. – Igy kell én rám nézni?… Nem szégyenled magad!… Az én anyámra nézett volna igy valaki, szegényre, azóta ugy vágott volna pofon, hogy lerepült vón a fejed a válladról. Lódulj dolgodra, mondd meg annak a vén lomhának, hogy rögtön fát vágjon. Én nem fogok éjszakázni fa nélkül… Te meg itt legyél egy perc alatt…
Zsuzsi kiment s Pólika kifujta a haragja végét, azzal az arcára szoritotta az egyik tenyerét és a sarokba állott a kályha mellé s árván és bánatosan el kezdett sirni.
– Három napig dolgozom, mint a ló, ellátok hatvan embert, éjjel-nappal talpon és ahelyett, hogy csókolná a lábam nyomát… az a nyomorult… Már ez is azt kezdi, amit az apám… De az is lesz a vége… Megérem én még épenugy, mint az édes anyám, hogy koldusbotra jut ez a gazember, majd lesz még ebből is megyei dijnok az iktatóba, nem soká fogja dobálni igy a sonkákat a büdös parasztoknak…
Megmozdult s égő tüzes ajkait rágta. Valami elszánt düh töltötte el, s nagy boszuérzettel gondolt a férfiakra, ugy általában s olyanformán érezte, hogy minden férfinak koldussá kell lennie, hogy az asszonyok igazi elégtételt kapjanak már egyszer a sorstól, hogy annyi ideig rabszolgaságban tartották őket a férfiak.
– Pedig háromszáz hold, meg ez a rongyos kis viskó nem olyan nagy dolog, hogy három napos Balázs-napokat lehessen tartani benne! Hatvan vendéggel…
Elmeredt a szeme s hosszan elnézte a szemközti falon a tüz világának szelid vibrálását.
– Nem, én ezt nem birom ki, nem birom ki, – kiáltotta s felállott, átment a másik szobába.
Csak ugy, ahogy volt, a kis házi ruhájában, pedig odaát nyitva volt egy ablak, amelyiket valahogy ki lehetett nyitni s olyan hideg volt, hogy megfagyott a lélekzet.
Gondosan bezárta.
Akkor eszébe jutott, hogy hiszen ő abból a szándékból jött ide épen, hogy… Tudja Isten miért… csak jó volna meghalni…
Ha reggelre ki volna teritve… Hogy hadd mennének az uráért, aki akkor is ott táncol majd az Arany Bárányban…
Sirni szeretett volna, de a hidegben nem volt kedve. Fázott. Összeborzongott s mintha éles tűkkel szurkálták volna az egész testét.
Csak azért is ott maradt.
Meg fog halni. Csak azért is meg fog halni. Legalább sirkövet állit majd az a nyomorult. Most még állit. De ha majd kicsit megvénülnek, ha majd megráncosodik az arca, elhervad a szeme, megfonnyad a szive, megunják egymást, akkor még tán egy karót sem fog valaha a fejéhez dugni… Most kell meghalni… Az élet virágjában… Milyen szépen mondja a költő: az élet virágjában…
Ott állott a szoba közepén s egyre jobban fázott.
Majd meg fogják mondani annak a nyomorultnak, hogy hol fagyott meg… Hogy itt volt a szobában egy óra hosszáig, két óra hosszáig, reggelig… És reggel halva találták… Mig ő a cigányokat a térdére ültette…
Hirtelen iszonyu harag fogta el.
Nem, nem, nem! Ilyen nyomorultul nem fog meghalni. Csak igy kitérni az utjából, hogy ő elvegyen egy másikat, akárkit, mert ennek a gazembernek az mindegy. Egészen mindegy ennek, hogy ki a felesége… Csak olyan jóbolondot nem kap többet, mint amilyen ő… Nem hát!… Ki itélte őt halálra!… Egy ilyen pernahajder miatt haljon ő meg!…
– Majd én megmutatom, hogy nem leszek senkinek a rabszolgája! Majd én fogom megtruccolni, hogy a lábom előtt fog még könyörögni. Majd bolond leszek itt megfagyni neki. Ohó.
S egy pillanat mulva már benyitott a kis hálószobába.
Ahogy a melegbe lépett, elkezdett reszketni, végig-végig didergett s ugy reszketett, hogy azt hitte, mindjárt vége.
Rá akart kiáltani a lányra, aki a legnagyobb fesztelenséggel csinálta magának a vackot a sarokban s mint egy szobai kutya, csak beleheveredett. S egy pillanat alatt magára rántotta a piros paplanát.
– Hát te!… – de nem mondta tovább, mert az ajka ugy remegett, hogy nem birt elég erélyes hangot adni…
– Gergő nem akart felkelni, – pusmogta a lány. – Osztán a konyhába még volt egy kicsi fa, hát azt behoztam!
– Ki beszél itt fáról? Hát nem mondtam, hogy megy a városba!
Zsuzsinak egészen kiment az álom a szeméből.
– A városba?
– Nyergeljen lovat. Megy a városba. Ha akar, vihet magával puskát is. Megy az urhoz.
Zsuzsi ugy felugrott, mint egy nyul a bokorból s szaladt ki.
Pólika asszony pedig összeráncolta a szemét s a sublódhoz ment.
Kihuzta a fiókot s tintát, pennát s egy csomó papirt kotort elő.
Egy árkusnak leszakitotta ügyesen az egyik felét, azt megint ketté hajtotta s ugy repesztette szét s az egyik darabra ezt irta:
„Ha rögtön haza nem jösz, reggel elköltözöm…“
El kellett gondolkozni, mit irjon ide, kihez.
Hiszen csak a szegény mama élne… De kihez?… Erzsi nénjéhez?… Nem. Azok előtt nem szégyeniti meg magát, hogy nevessenek rajta… Sorra eljáratta az eszét, de senkit sem tudott kiválasztani, akihez kedve lett volna menni… Hirtelen eszébe jutottak az öreg nénik, a három özvegyecske Bodonyban, akikkel az ura szokta szekirozni. Igen, épen ma is szemére vetette, csak tudná, hogy mit mondott róluk…
Avval gyorsan odafirkantotta furcsa kis kusza betüivel, amelyek folyékonyak, frissek, de mégis oly gyámoltalanok, hogy:
– … „a nénikhez, Bodonyba!“
Majdnem aláirta, már ott volt a tollában a megszokott szó, hogy: „Csókol szerető feleséged, Pólika.“
Összehajtogatta a levelet, hosszában keskeny fidibuszszá s aztán két oldalról benyomogatta, hogy olyan lett, mint valami dugóhuzó.
Akkor türelmetlenkedni kezdett, volt rá ideje, mire a vén kocsis bejött.
– Mér nem gondoskodik fáról? – támadt rá először is.
– Az isten győzi ezeket a gyalázatosakat, – mondta Gergő a lányra kancsalitva mérgesen.
– Az már igaz, – mondta a fiatal asszony, – csak ugy tömik azt a sparherdet, akár kell, akár se. Hát elmegy a városba Gergő?
– Hogyne mennék, ha a tekintetes asszony parancsolja.
– Na hát menjen… Nem lesz nehéz meglelni az urat… Ahol nagy muzsikaszót hall, ott megleli… Adja oda neki ezt a levelet.
– Eztet?
– Majd ide dugom-e, a csizmaszárba, innen nem vész ki.
Aztán hozzátette.
– Hát majd a sárgán megyek, annak a rossz kincstárinak pókos a lába, akkor is mondtam a tekintetes urnak, hogy ne vegye meg, de nem hallgat az az okos szóra, csak a maga bolond feje után megy… mán engedelmet…
– No csak menjen, – sóhajtotta a fiatal asszony, – osztán mondja meg neki, de okosan, hogy… különben ne mondjon semmit…
Hanem nem tudott aludni, Zsuzsi egy perc mulva már ugy szuszogott, mint egy alvó zsák, de ő magára vette a nagy bundáját s most ugy ment át a másik szobába, az ablakhoz. Nézte, hogy léptet ki Gergő a sárgán a havas nagy kapun, a sürü hóesésben…
Fázott a lelke legbeljében, mi lesz?
Gergő, mikor látta, hogy az Arany Bárányban sötét minden ablak, nem sokat zörgetett rajta, hanem ment egyenesen a Szombathy házhoz. Itt szállott meg, ahogy szokott Balázs, a sógoránál.
Ott is volt csakugyan s mélyen s nyugodtan aludt.
Álmosan olvasta el a levelet.
Gondolkodott.
Aztán kidörzsölte a bánatot a szeméből s nagy, ordináré betüivel odafirkantott valamit a felesége parányi kis gömbölyü betücskéi alá:
„Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“
Csendesen mosolygott, eltartotta magától a papirt, megnézte, akkor nagyot, harsogót kacagott.
– Hű, micsoda egy gyerek vagyok én, Gergő! Az anyád piros viganóját, amilyen egy mokány gyerek vagyok én!
Hanyatt vetette magát a fehér párnák közt s morfondált.
– Hű, a zistenit neki, micsoda egy cimeres hecc lesz ebbül… Mégis kár volt azt a malacbandát elereszteni. No, majd keritek holnap mást.
Avval férefitult a feje s már aludt is.
Pólika még egyszer körülnézett a málháin, minden össze van-e szedve, ami az övé, ami elvinni való.
Az öreg Borcsa pisszegve szipogatta a könyeit s nedves öreg szemeivel minden mozdulatát utána nézte fiatal asszonykájának.
Pólika megtörülte kis, hegyes orrocskáját, amely vörös cimpáju volt a bánattól s igy szólt:
– Azér mindenre vigyázzon Borcsa.
– Igenis tekintetetes asszony.
– Hogy baj ne legyen.
– Igen aranyom.
– Zsuzsit magammal viszem, de maga itt maradjon, Borcsa, a malacokra vigyázni kell.
– Igenis tekintetes asszony, ugy vigyázok rájuk, mint a két szememre.
– A tyukoknak enni adni, a kendermagost tartsa csak bent a konyhában, akkor nem hagyja el a tojást.
– Igenis, drága gyémántom.
– Meg a tekintetes urra is maga tud legjobban ügyelni.
– Igenis, angyalom.
– Ha teát kér, négy kocka cukrot tegyen bele, ugy szereti… a gazember.
– Igenis, édes violám.
Pólika az ablakhoz ment. Kinézett rajta s hagyta, hogy a könyei lecsurogjanak a meleg, puha arcán. Nagyokat hunyoritott, de a könyek csak annál bővebben buzogtak.
– Fognak már?
– Már fognak, igenis; a szánkóba fognak.
Ujra hallgattak.
– Tekintetes asszony! – törlészkedett közelebb Pólikához a vén asszony.
– Mi kell, Borcsa?
– Drága aranyom.
– No.
– Ó, minek mán ez a nagy akarat. Böllönködés volt az egész a tekintetes urtul.
Pólika kissé meglankadva sóhajtotta.
– Mi az a böllönködés, Borcsa?
– Hát egy kicsit ingerkedik, hogy kelletősebb legyen.
– Fölösleges fáradság volt, elég kelletős volt ő nekem igy is.
– Tudom angyalom, de ő is jó vót: pedig hát a jó ember hóna alól ugrik ki a kövér menyecske!
– No bizony sokat hiztam nála. Olyan vagyok, csupa csont és bőr. Bezzeg én kihizlaltam őtet kövérre.
– Hát annál inkább: kövér emberben ritkán látsz bölcset.
– Vége ennek, Borcsa… Levelet irt nekem…
– Levelet! Ó jézusom, az baj, az más!
– Ha tudná mit irt benne!
– A más tekintetes asszony. A más. Akkor menni kell. Aj, uramisten, levelet!… No hát akkor egy szót se szóltam… Ha levelet… Az én Matyi öcsém is a szegény, levelet kapott eccer: má másnap a vármegye tömlöcébe vót.
Pólika minden bánata mellett elnevette magát.
Csengős-bongós szánkó siklott elő a tornác elibe. Gergely leszállott róla, nyalkán volt felöltözve, a fekete darutollas kalap volt a fején, meg a zsinóros bekecse. Azonfelül volt kikészitve a piros nyaku fekete gubája az ülésre.
Kalap levéve jött be.
– Hát tekintetes asszony, ezeket rakjuk fel, e?
– Ezeket.
– No Zsuzsi, csipd meg csak.
A lány már szintén fel volt öltözve, minden ruhája rajta volt, hogy meg ne faggyon az uton. Az udvaron mezitláb szaladgál, de hogy utra készül, harminc szoknyát, meg öt reklit vesz magára s azonfelül, kiskendővel nagy kendővel ugy bebugyolálta magát az orra hegyéig, hogy most aztán nem fagyna meg Barassóig sem, nem Bodonyig, ezen a négy órás könnyü uton!
Végre ez is meg volt.
Borcsa betakargatta, becsomagolta az asszonyát és sürü könyhullatások közt csókolt neki kezet százszor, mig végre Pólika is ugy elérzékenyedett, hogy a nyakába borult a vén asszonynak s megcsókolta a fogatlan, ráncos, puha tapadó száját, amitől egész nedves lett az ajka, ugy kellett letörülgetni.
– Osztán maguk csak fütsenek Borcsa. Ne kiméljék a fát, csak fütsenek, hogy ha haza jön a tekintetes ur… biztosan olyan részegen, mint a disznó… hát azért csak meg ne fázzon a házba… Mert hidegek ám ezek a falak. Nincs rosszabb a vályogfalnál, ha egyszer belevette magát a hideg, azt nem könnyen lehet kifüteni.
– Igenis, rubintom.
– Osztán az inget ne vasalja neki keményre, mert kidörzsöli a nyakát, Borcsa…
– Igenis, édes angyalom.
– Osztán mondja meg neki, hogy én… én nem jövök ám többet vissza… Különben ne mondjon neki semmit… a gazembernek!
A lovak toporzékoltak s kiugrottak, elrántották a szánt. Aztán vitték ki a kapun, a nagy kőoszlopos kapun, ki a havas uton, mint az álomban.
Borcsa ott állott s utánuk bámult, még mikor nem látta is már őket, az ócska fekete köténye alá dugta a kezét és csak állott, állott, állott s kiapadt szemeivel bámult, bámészkodott s csóválta, bólogatta a sovány nyakán a kis madárfejét.
Azután intett a bámészkodó béresgyerekeknek, behivta a házba s a tékából darab cukrot adott nekik.
Pólika azonban ezt már nem látta. Már ő tul volt a falun is, ahol az emberek kiszaladtak a kapuba, az asszonyok, lányok s mindjárt tudták, mit jelent a nagy felkészülés, a ládák a szánülésen, amelyeknek a tetején ugy ült Gergő, mint egy barrikádon.
A szelid hajlásu dombokon ugy siklott a szán, mint az álom.
A nap csillogva, fényesen ragyogott, szikrázott a hómezőn, ugy, hogy elvette az embernek a szemevilágát. A csipős kis szél belevágott az arcba és pirosra csipte az arcélét. Olyan jóérzés lett volna, ha olyan rossz érzés nem lett vón itt ülni az eltávozó szánon.
A nénik is mindig tisztábban jutottak eszébe s már szinte félt tőlük, hogy fogják őt fogadni.
Mikor iskolába járt, a vakációkat rendesen náluk töltötte s nem felejtette el a szigoru fegyelmet, a pedáns házirendet, amitől ugy borsózott a háta. A sok imádkozást, a csendes beszédeket és az erkölcsös frizurákat, amiket rögtön meg kellett csinálni, ahogy megérkezett s nagyon savanyu volt az arca. Nem lesz olcsó ez a kis truccolás. Mert hiszen az bizonyos, hogy holnap már ott lesz érte az a gazember… De nem kapja meg olcsón a bocsánatot.
Ebben a percben Zsuzsi a háta megől, mert ott ült a szán hátában, de előre fordult, mert látni akarta az utat, hogy nem borulnak-é fel valahol, megszólalt suttogva.
– Tekintetes asszony, egy szánka jön szemben.
Kis idő mulva ujra szólott.
– Két fekete lúval.
Pólika nem akart kiváncsiskodni, bánja is ő, az ő nagy bánatában.
– Hű, de sokan vannak rajta! – kiáltott Zsuzsi, aki egészen elfeledkezett a hidegről s felállott a szán talpára, ugy nézett előre nagy szemekkel.
– Egész banda! – kiáltotta.
S már akkor meg is hallották messziről a bandaszót.
– Jesszus, – sikoltott Pólika, – az uram!
Gergely is hátra fordult, azt hitte, neki szól a sikoltás.
– Gergely, meg ne álljon! Csak hajtson el mellette. Sebesen. Az isten szerelméért meg ne álljon, Gergely!
– Tessen csak idebizni, – mondta a vén kocsis és megsuhogtatta az ostorát.
De már ekkor a másik szánkában is nagyon kezdtek érdeklődni irántuk s ahogy egészen közel értek, hirtelen keresztbe fordult a szán előttük.
Gergely alig tudta megállitani a lovait, hogy bele ne rohanjanak a másik szánkóba.
Pólika ugy reszketett a haragtól és idegességtől, hogy a foga is vacogott.
Balázs egy perc mulva vidáman, nevető arccal állott előtte.
– Fel tetszett pakolni szép asszony, – kiáltotta harsogva.
Pólika nem szólt, csak összeszoritotta piros kis száját s villogó szemmel mérte végig az urát.
De Balázs csak nem akarta komolyra venni a dolgot.
– Szép asszony, pénzt, vagy életet.
Pólika a legsujtóbb pillantásaival védekezik, de Balázs annyira benne van a jókedvben, hogy nem bir magával. Nem lát semmit, nem hall semmit, csak kacag a szeme közé a feleségének.
– Bakonyi zsivány vagyok, nyiri bicskás: hát egy csókért szabad az ut!…
– De menjen.
– Nem én.
– Gyülölöm önt.
Balázs nagyot kacag. Fehér fogai kivillognak vastag bővértől fekete, husos ajkai közül s a szeme ugy csillog, mint egy gyereké.
– Gyülölj, csak csókolj meg.
– Szégyelje magát! Komisz paraszt!
– Paraszt!?
– Komisz paraszt!
Balázs hátra lépett és stellungba vágta magát.
– Paraszt!… Annye a zis-tállóját valahun egy asszony termett!… Paraszt?!… Azt már nem… Ezt nem nyelem le… Szabad az ut naccsád!… Félre az útból, hé!…
A fiatal Gergő a két feketét a nagy paraszt szánnal kifaroltatta az utról, hogy szabaddá tegye.
Pólika gőgösen, ridegen ült s a fejét elforditotta, még azt az ennivaló kis gömbölyü állát is fölszegte haragosan, konokul.
– Hát szabad az ut naccsád! Kiabált már megint röhögősen Balázs. – Majd megmutatom, hogy milyen gavallér egy nyiri bicskás. Bandaszóval fogom kisérni amerre megy, ahová lép…
– Nyomorult.
– Az.
– Arcátlan.
– Van szerencsém.
– Utálatos.
– Le vagyok madzagolva!
– Hajts! – kiáltotta Pólika a vén Gergőnek.
Gergő ugy tett, mintha a gyeplőkkel sok baja lenne s odasunyit a gazdájára engedelemért.
– Nem hallotta kend, mit parancsolt az Őnagysága? – rivallt rá Balázs a vén gonoszra.
Erre ez megfogta a gyeplőszárat. A két szürke táncolt, toporzékolt, aztán kirugott s elröpitette a könnyü szánat, mint a szél.
Balázs felpattant a másikra a cigányok közé, azok tust huztak s egy perc mulva ott rohant a két szán árkon-bokron, hegyen-völgyön, le a nyiri dombokon, fel a nyiri kaptatóknak.
Gergő ugy intézte, hogy minden buzgóságuk mellett se maradhasson el messze a másik szán, a muzsika cincogása ott játszott az ellenkező szélen át is a fülükbe.
Áthaladtak az első falun, Bényen.
Pólika bebujt a bundájába, a kis prémsapkáját is, amely olyan helyesen ült a feje tetején, behuzta a felhajtott nagy gallérjába, hogy senki se ismerje meg és nevetett, kuncogott magában; az első csatát ugyis megnyerte! Ellenben Balázs szétvetett bundával, legényesen ült a szánon, hogy mindenki megismerte a szánon. Ha virtus, legyen virtus! És mérges volt, csak ugy tüzelt az arca. Kezdte nem szeretni a dolgot, hova indul ez!
Gergő a rossz csont, ugy bevárta a másik szánat, hogy vak volt, ki nem látta, hogy összetartoznak.
Aztán tovább szaladtak, ujra a mezőkön repültek az éles, egészséges, könnyü szélben.
Zsuzsi egyre suttogott. Most nem leste a bökkenőket, ahol a felfordulás fenyegette a szánat, pedig de félt attól, csak a hátulsó szán után kémlelt s egyre suttogott az asszonyának:
– De e nem az a banda, aki nálunk vót! – fecsegte hátra.
– Persze, – gondolta Pólika, – friss bandát kellett szereznie. A régi már nem birta a munkát.
– Ó beg urasok, még pincs is van a fejükön… A pirimásuk olyan, mint egy cinege bogár… A tekintetes ur ugy ül, mint egy kisisten…
– Fogd be már a szád, nem akarom hallani.
De Zsuzsi egy kis hallgatás után ujra csak nem állotta meg, hogy tapasztalatain tul ne adjon.
– De hogy néz ám! Idenéz… Fészkelődik, jobban szeretne ülni…
– Fogd be már a szád, – s elnevette magát Pólika. Maga is szeretett volna hátra lesni, de nem mert.
– Sokan vannak… Oszt a cigány mind büdös… Bizonyisten olyan szaguk van, mind a girinnek… Nem lehet jó köztük ülni… De hogy meg nem fagy az ujjuk…
– Ugyan ne kárálj már annyit… – nevetgélt Pólika s meg volt vidámodva. A szive is kacagott. Ugy tetszett neki, mintha medvét cipelne maga után, csörgő láncon.
A másik faluba értek, Szemcére. Már itt ő is leszámolt a világgal. Istenem, hiszen ha megismerik, megismerik. Legalább ne pletykáljanak róluk. Lehajtotta a nagy gallérját s egyenesen, mosolyogva nézett a világba. Körül a falun. A parasztok, akik felbámultak rájuk, azt hitték, hogy az urak farsangolnak. A Püspöki-ház tornácán kinn állott Bertuska s összecsapta a kezét, mikor felintett neki.
Pólika megrázta a kezecskéjét s csillogó fehér fogakkal kacagott fel rá.
Aztán tovább ment a szánkó.
– De a tekintetes ur!… – pusmogta Zsuzsi. Hogy begombolta a bundát… Milyen szomorán áll a szája…
Pólika nevetett. Hát most már kezdi érezni a drágalátos, hogy mit csinált? Akkor jó. Meg volt elégedve magával.
Már Bodony alatt voltak.
– Gergő, csak most hajtson!… Ha megelőzzük őket. Tudja, behajtatunk a nénikhez, a Semsey nagyságáékhoz; mire azok utólérnek, már a kapunak is be kell zárva lenni!
– Ne tessen félni, tekintetes asszony!
S Gergő csakugyan becsületes fickó volt. Neki eresztette a lovakat s egyszerre elhagyták a másik megterhelt szánt.
Mire azok a Semsey nagyságáék kapujához értek, már ők be is tették a kapuszárnyat maguk után.
Már akkor Pólika a tornácon volt.
– Ach a Póli, – rohant ki a három öreg nénike s ölbe kapták a rohanó, menekülő menyecskét.
– Néni!
– Ach te lány!
– Jaj nénikém, drágám. Végem!
– Ach!
– Otthagytam az uramat!
– Ach!
– És üldöz a gazember!
– Ach!
– Mentsetek meg tőle.
– Ach!
A három öreg néni összecsapta a kezét s tanácstalanul nézett össze.
– No de hát ez borzasztó! – mondta a legöregebbikük, a Mina kisasszony s fekete keretü pápaszemét feltolta a homlokára, hogy jobban meglássa a kis hugát.
– Ah és képzelem, hogy megéheztél az uton, – mondta a Pepi néni s fehér kötényét a szeméhez emelte, hogy megtörülje a könyeitől.
De a harmadik, a Zsani néni, aki az egész családnak feje volt, szigoruan vizsgálgatta a kis Pólika arcát.
– Nézz rám! – mondta szigoruan.
Pólika felemelte ártatlan, nagy csodálkozó szemeit s kis égően piros ajkait szinte nyitva felejtette, ahogy ránézett a szigoru nénére.
– Te is hibás vagy! – emelte fel az ujját a szigoru Zsani néni.
Ebben a percben már itt volt a Balázs szánkója s a kapu előtt nagy muzsikaszóval állott meg.
– Itt az uram! – pityergett Pólika.
– Ach a gazember, még muzsikaszóval – mondta Pepi néni.
– De ő is hibás! – jelentette ki Zsani néni csalhatatlanul.
Aztán igy szólt
– Most jöjj be. Majd ki fogunk hallgatni benneteket.
Pólika lehajtotta a fejét s mint egy bűnös ment előre, a három öreg néni ugy kisérte be, mint a vésztörvényszék három birája.
Balázs leugrott a szánról s fesztelenül ment fel a négy lépcsőn a verandára, de a bandáját kinn hagyta. Azt előre tudta, hogy arra bent nincs szükség.
Aggodalmas tisztaság volt itt. Egy szem por, egy hópihe nem volt sehol. Tisztára, fényesre mosva, sikálva, festve minden. A fehér festésü oszlopok ragyognak, a vörös téglaburkolat még vörösebbre festve. A falak frissen meszelve, pedig ilyenkor, télen, az egész világon mindenütt piszok van, sár, mocsok és fakó a ház kivül, kopott mint a vén koldus.
Balázs nagyokat toppantgatott és nevetett hozzá. Tudta, hogy avval csalja ki leghamarabb az öreg asszonyokat, ha itt veri le a sarat a lábáról a fehérre súrolt küszöbön. És tiszta volt ugyan a csizmája, ma még sarat se látott, de ugy csinálta, mintha borzasztó nagy sarat verne és surolna le a csizmája talpáról s az oldaláról, amit odakoszpitolt az ajtófélfához.
Csakugyan nyilt is az ajtó egy perc mulva.
Pepi néni bujt ki rajta ijedt és haragos arccal, az első pillantása mindjárt a Balázs nagy csizmájának szólt, de Balázs rém komolyan nézte egyszerre, mint aki ártatlanabb a ma született báránynál.
– Kezét csókolom, kedves Pepi nénikém, – mondta nagyot bókolva, szives emberséges hangon.
– No, – mondta Pepi néni, de nem folytatta, mert látta, hogy a Balázs csizmái tiszták s rögtön tudta, hogy az imposztor már megint tréfáz. – Isten hozta, – mondta kis szapora szóval s elforditotta a fejét, lenézett félre a földre, mint aki valamit keres. Restellte, hogy ilyen idegenül fogadja ezt a pernahajdert, nem is tegezi, viszont nem volt benne biztos, hogy még ezt az Isten hoztát is nem fogja-e sokalni Zsani, ha meghallja.
Szertartásosan simitotta le a kötényét, ami fehér volt, olyan fehér, hogy már szinte fehér sem volt a sok mosástól.
– Hát hogy van, kedves Pepi néném? – kérdezte Balázs ártatlanul s nagy cigány szemeit rávetette alamuszi fekete arcából, mint valami szivesen látott, aligvárt vendég.
– Ach, – rántotta meg keskeny kis vállát a néni, mint akinek nincs semmi kedve a tréfához. – Tessék erre sétálni s jobbra mutatott, a folyosón végig s a két kezét hátra dugta, mintha tán nem is venné észre a Balázs két nagy pracliját, amit az orra elé tartott.
Balázs kuncogva felröhögött, de a Pepi néni intésére a szájára kapta a kezét s elfojtotta a kacagását, mint a kisdiák, hogy meg ne hallják odabenn a szigoru öregek.
Pepi néni előre ment s apró, kis szapora lábain bekocogott hátra, egy fehér ajtóig s ott benyitott.
– Ach, még kacagni, – mondta az orra alól pusmogva s fonnyadt, kis öreg kezével maga előtt kapkodott, – na!
– Hát hogyne, kedves jó Pepi néném, – kiáltott fel Balázs, – mikor az ember bandaszóval jön vendégségbe, még ne is kacagjon!
– No csak beszélj, bolond, – fakadt ki Pepi néni.
– Miért? instállom, csak nincs beteg a háznál.
– Jójó, csak meghallja Zsani néni! – mondta Pepi néni s hátra kancsalitott a szoba tulsó oldalán levő ajtó felé.
– Isten ments, – mondta kis nevetéssel Balázs, – de azér mán csak tessék ideadni a kezét, édes jó Pepi néném.
Pepi néni még kicsit habozott, aztán oda hagyta a kezét, amit Balázs igen nagy tisztelettel csókolt meg, erre aztán nem teketóriázott tovább, hanem megcsókolta a száját is. Mert kisöccse ez a gézengúz. Ez a Malvinka unokája. Pólika meg a Jozefináé… Hát iszen egyforma rokon gyerekek.
– No, mit csináltunk már megint!… – mondta azért rendreutasitóan.
– Semmit, bizonyisten, Pepi néni, semmit.
– Hiszen esküdözni tudunk.
– Uri szavamra!…
– Na!… Sokat adok a te uri szavadra…
– De komolyan…
– No, csak tessék leülni, – mondta Pepi néni, aki nem tudott leszokni az udvariasságáról, – letenni azt a kabátot, meleg van itt… osztán megfázunk…
– Hát nem tetszik kiverni a házból?
– Na. Megérdemelnénk pedig…
– Drága jó Pepi néni! – kiáltotta Balázs, kitárta a két karját s ujra megragadta a Pepi néni szeplősre fonnyadt, kis barna kezeit.
– No, nem vagy éhes? – kérdezte Pepi néni, akit egészen zavarba hozott a dolog.
– Hát biz én még egy falatot sem ettem ma! – kiáltott Balázs és fehér fogai ugy villogtak, mint a farkasé. Mind a harminckettő.
– No, majd hozok valamit, – motyogta Pepi néni és átnyitott a másik szobába s a hidegből egy perc mulva száraz kolbászt és puha fehér kenyeret hozott.
– E kell nekem, – kiáltotta Balázs s Pepi néni egy öreg négysarku üvegbutykost is elővett valahonnan s jó, hosszunyaku porcióssal öntött belőle Balázsnak.
– Isten éltesse az én édes nénémet, aki az én nagy bánatomban az én szerető szivemet igy meggyógyitja! – mondta Balázs és ugy felhajtotta az izmos kis üvegecskét, hogy egy pillanat mulva már ujra odatarthatta üresen. – No még egyet, édes néném, ilyen nincs a világon sehol.
– No, még hogy itt berugj nekem, – mondta Pepi néni s kis vonakodás után ujra teletöltötte a poharat.
Balázs megnyalta az üveg száját s leült falatozni.
– Ilyen kolbászt, Atyaisten, ilyen kolbászt! Meg kén aranyozni a kezét, aki ilyen kolbászt tud csinálni. Az egész Nyirségbe nem lehet ilyen kolbászt enni!
Pepi néni kedvesen mosolygott. Kis öreg testében összeesve ült egy szék sarkán, mint aki egész életében ahhoz szokott, hogy sohasem ülhet le másképen, csak igy, ideiglenesen, egy pillanatra. Lila ajkait széthuzta s mély, puha karikák biggyedtek a szája körül. Vastag, előre nőtt orra tele volt apró pontokkal, de valami igen kedves, naiv báj volt hunyorgó öreg arcában, ahogy kis bogár szemei elvesztek a puhára táskásodott ráncokban.
– Na, na, jófélék vagytok, ismerünk. Csak hizelegni, mintha azzal jóvá volna téve valami…
– No csak ne esküdözz!… – s az ajtó felé nézett ijedten.
– Bizony isten, – mondta bocsánatkérően Balázs, – észre se vettem, hogy esküdöztem.
– Csúf szájú… Hát ez mi már megint…
– Micsoda?
– Ezzel a…
– Mi?
– Mintha nem tudná… No, a feleséged…
– Ja! A feleségem!… Hát azt igazán nem tudom!
– Esküdözni, hazudozni: férfi tempó… Ismerjük jól! Csak elő kellene venni a virgácsot és megseprüzni!
– Jaj, drága jó Pepi nénikém, tegye meg, az isten is megáldja érte. Aj, de rám fér. Pepi néném. Csak a jóisten tudja, meg én, hogy rám fér. Komisz egy disznó fráter vagyok én, Pepi néném.
– No.
– Ágyuból kéne kilőni az ilyen gazembert, amilyen én vagyok.
– Ach.
– Mer átkozott rossz természetem van nekem, Pepi néném! Tetszik tudni, nem birom, ha valaki ellenem mond. Azt nem bánom én, tetszik tudni, ha becsapnak, ha orromnál fogva vezetnek: de ha valaki kereken ellenem mond! Na hát akkor meg vagyok veszve! Ha a feleségem én előlem lassan elsikkasztja a poharakat, a bort, a pénzt, azt nem bánom: de ha azt mondja, hogy nem! Akkor én, kezit csókolom, olyat vágok az asztalra, a krisztusát, hogy minden pohár a plafonig ugrik!
S odavágott ököllel az asztalra, a nehéz, régi, tölgyfaasztalra. Pepi néni kimeredt szemmel nézte.
– Ne bolond ne.
– Ilyen egy fiu vagyok én, Pepi néném.
– Elég kár.
– Há micsinájjak, – mondta nevetve Balázs s a szája tele volt étellel, csámcsogással, – eleget haragszok érte magamra.
Pepi néni nem látta a nevetést az arcán, csak a vallomásában levő érzést fogta fel jó kis szivével. Mindjárt vele érzett. Mert az ő gyönge kis lelke világéletében mindig a bajos és bánkódó emberekkel volt, azért is nincs neki egy falat kenyere sem, kétszeri özvegység után, azért él ő itt a testvére irgalmán, hogy örök ellenség legyen a huga házában, a szegények istápja, a betegek táplálója, a boldogtalanok védelmezője.
– Nem kell olyan keménynek lenni, – mondta biztatóan, – neked is lehet eszed.
– De ha nincs.
– Fiatal még az asszonyka is, – magyarázta gyöngéden, jószivvel Pepi néni, – ő se tudja még, hogy kell az ilyet csinálni. Majd lassan ő is megokosodik.
– Meg! Az biztos, hogy meg!
– És te is meghiggadsz.
– Soha. Pepi néném, én soha!
– No, nem kell kétségbeesni, – vigasztalta Pepi néni, majd jönnek még a sorscsapások, majd megszürik azok benned ezt a keménységet… Leszel még te puha is… Ne félj…
– Soha, Pepi néném. Magyar vagyok én ahhoz. Tudja, azt igen, azt el tudom hinni, hogy valaha koldusbotra jutok, de azt, hogy ezt az én kutya magyar természetemet levetkezzem, hogy valami puha tót, vagy száraz, okos sváb vagy cinemintyés oláh legyek: azt nem. Én mindig fokossal fenyegetem az Istent, Pepi néném…
– Ach, bolond, te csak igazi egy bolond vagy!
– Nem mondom én, – szólt Balázs, – belátom én, ha bolondot tettem: azt is tudom én, hogy kár vót megtenni, ha már megtettem. De hogy én visszaszijjam, vagy jóvátegyem! Hű, az istenit, inkább még beljebb megyek a sárba!… Kiszebb vónék én beledögleni, ha egy istálló szóba kerül is a kiszabadulás, mint aztat a szót kimondani!… Ej, ides jó Pepi néném, be sokszor elmondom, hogy az jóravaló Urjézuskrisztus is ippen mi értünk halt meg, mi értünk, nemes vérü magyar gyerekekér. Mer mink vagyunk azok, akiket akarattyuk ellen kell megváltani!… Mer teccik tudni, ha a Krisztus meghal én értem, én elfogadom az idvességet! El én… De hogy én magam váltsam meg magamat! Aztat nem veszi be a természetem…
– Igen, mind olyan kutyák vagytok, – mondta Pepi néni. – Mind az asszonytól kivánjátok el, hogy megfeszüljön értetek…
– Az a!… Mér lettek asszonyok!
– Hát mivel!… Avval hogy élünk… Avval, hogy elfelejtjük, ami történt… Lássa, Pepi néni. Az igaz, hogy most ebbe a kis kalamajkába, ami kettőnk közt vót, az igaz, hogy én vagyok a hibás. Mer én vótam a komisz kutya. Mer a feleségem jót akart, én rosszat akartam… Ő jól is viselte magát, én meg rosszul… Ő tisztességes, becsületes, jóravaló asszony volt: én meg egy hencegő, komisz tacskó… De azér, ides jó egy Pepi néném, ha az az asszony most ide begyünne, osztán a nyakamba ugrana, osztán megpofozna, megcibálná a fülem, osztán a szemembe kacagna: de jókedvvel, de nem olyan fancsali pofával! Akkor én, Pepi néném, úgy vinném haza, olyan ölbe vinném haza! A két karomon vinném haza, Pepi néném, mint a menyországbeli angyalt! Abbizony!
Evvel egy jó falat kolbászt vágott be a szájába s egy jó nagyot harapott hozzá az omlós bélü puha kenyérből.
Pepi néni felhúzott szemöldökkel, elgondolkozva állott fel, alig volt magasabb, mikor felállott, mint mikor ült s totyogva ment körül, tétován, az asztalon, oda tipegett hozzá s a széles bikahátára tette hervadt sziromforma, kis öreg barna kezét.
– Jaj, rossz csontok, rossz csontok…
Ebben a percben nyilt az ajtó.
Egészen szélesre nyilt s komolyan, méltóságosan jött be rajta Mina néni.