Én bámészkodtam nagy szemekkel és csodálkoztam untalanul mindenen, mikor még a csodálkozás nem volt szégyen, a boldognak titulált gyermekkorban. Eszembe jutnak irkáim, amelyekbe az első elemiben irtam az egyes betüket, azután szavakat és végre egész mondatokat a tábláról másolva, hová a tanitó ur szabályos és élvezetes krétairással elébünk irta a népszerü hazafias költemények egy-egy sorát, vagy az oktató és erkölcsnevelő közmondásokat. Jó dolga van az embernek, ha igy a többiekkel együtt azt irja, amit leirtak előttünk és rossz dolga van az embernek, ha fejből ir, vagy pláne szivből.

Sokféle irka volt divatban a gyerekek közt. Emlékszem a Király-Irkákra, melyeknek fedelén egy-egy elmult magyar király állott páncélban vagy palástban, koronával a fejében és jogarral a markában. Emlékszem a Történelmi Irkákra, ezeknek a fedelén egy-egy legendás jelenet volt a históriából, Vajk megkereszteltetése, gróf Szapáry Péter az eke elé fogva, Mátyás király mint favágó, Zrinyi Miklós kirohanása, Kinizsi Pál a három halott törökkel táncol, Dobó Katica forró ólmot önt az ostromlók fejére, satöbbi dolgok. Emlékszem a Népek Irkájára, szépfajta irka volt, sokat vettem belőle emlékszem. Egy irkának a fedelén a magyar nép volt, egy takaros, cifra magyar legény egy szép pártás leányzóval ketten. Szinezett rajz volt. Másik irkán az olasz legény és olasz leány állottak, magos pántlikás süvege volt az olasznak és lapos kendő a leány fején. A spanyol legény meg a spanyol leány nagyon cifrák voltak, szemben állottak egymással, az egyik térdük fel volt emelve és a kezükben kicsi kerek tepsit vagy mit tartottak.

A franciák, az oroszok, a bolgárok, a tiroliak, a svájciak, a németek, a hollandusok vagy németalföldiek, az angolok, a svédek, a románok, a szerbek mind-mind ketten voltak, ifju férfi és ifju nő, mind a maga nemzeti viseletében, szinesen és vasárnapi tisztaságban és minden nemzetbelinek az arca közepén pirosság volt apró piros pontokkal pontozva. Tetszettek nekem mind a népek, mert más-más érdekes öltözetben voltak és mind fiatalok és csinosak voltak és mert nem foglalkoztak semmivel, csak szépen kiöltözködtek és mutogatták magukat. Nem tudtam, mi legyen az a boldogság, de azt érezhettem, hogy a népek mind boldogok. Merengtem mindenfelé és gyönyörködtem bennük.

Egyszer egy délben ott marasztottak az iskolában tintalevesre, papirgaluskára. Azt hiszem, azért zártak be, mert rossz voltam. Az elhagyott osztályban a csöndben arra voltam utalva, hogy magamban szemlélődjem és szórakozzam. Miután a tanitó ur asztalán és a padok alatt semmi érdekeset nem láttam, a falra akasztott óriási földabrosz elé állottam és elkezdtem nézni a világot és néztem. Ott volt az egész világ, mind az öt földrész a kék tengerben. A tenger tetszett nekem, mert tiszta kék volt és egyforma volt mindenfelé és olyan nagy volt, hogy azt gondoltam, hogyha a térkép még nagyobb lenne, a tenger is még tovább menne a falon. Csak a beléhuzgált léniák meg az össze-vissza beletett nyomtatott szavak nem tetszettek nekem a tengerben és a tüskésdisznóhoz és összerágott eperfalevélhez hasonló szigetek sem tetszettek nekem benne, féltem, hogy fáj a tiszta kékségnek ez a sok lénia, betü és erőszakos foltok, amelyek hasogatják és szurkálják. És elbámultam az öt földrészen, hogy milyen összevissza vannak, milyen otrombák és rendetlenek és szakadozottak köröskörül. Olyanok voltak a földrészek meg a szigetek, mint a szétmarcangolt állatbőrök, mint valami széjjelszakadt és elhányt foltos szőnyeg, mint a rongyok. Gondoltam, talán a tenger valamikor majd eltakarja mindet. Az is eszembe jutott, hogy minket egyenes irásra és egyforma éneklésre és minden rendességre oktatnak és a világ meg ni, milyen rendetlen.

Felállottam a pad szélére, odahajoltam, rátenyereltem a földabroszra és fölfedeztem Európát és Európában Magyarországot, a mi hazánkat. Megörültem. Hazánk nagyon, nagyon tetszett, mert olyan szép formája volt, mint az egész kenyérnek, meg mint egy koszorunak. Csak éppen balkéz felé nem tetszett, hogy nincs olyan barna sürüség, balkéz felé a kenyér duca kifutott, a koszoruból hibázott. Ez fájt egy kicsit. Még csak Izland szigete tetszett, mert magában volt messzi a tengerben, olyan volt, mint a régi spongya az iskolában és ugy figyelt távolról a világ felé. A többi ország mind csunya volt, semmi értelmük nem volt.

Semmihez nem hasonlitottak, csak össze-vissza kapkodtak és kerülgették egymást és szoritották egymást és mintha mindenütt némán harapdálták volna egymás szélét. Sokáig bámultam az országokat, mert nem nyitották ki az ajtót és mennél tovább bámultam, annál furcsább és ijesztőbb lett a sok idegen ország köröskörül. Mért nem olyan mind, mint Magyarország, gondoltam, hiszen ez olyan szép, egyszerü és könnyü, mintha megölelünk valakit. A többi ország meg milyen rongyos és szurós. Nincsenek még készen talán? Mindnek ilyennek kéne lenni, mint Magyarországnak, körül kéne gyalulni vagy ásni őket, hogy mind ilyen koszoru legyen és ami hely köztük üresen marad, oda majd kék tenger jön vagy be kell ültetni csupa eperfával vagy pöszmétével, mert mind a kettőt szeretem.

Igy gondolkoztam, de azután megint az egész világot kezdtem nézni és szorongva, borongva láttam, hogy az egész milyen össze-vissza van. Nem tudtam mit gondolni, senki se beszélt még nekem arról, miért van ez igy. Emlékszem, hogy nagyon rosszul esett akkor a földabroszra nézni, tán gyanakodtam már, tán sejtettem valamit, tán éreztem, tán előre láttam mindent már akkor, mit lehet azt tudni.