Ő exczellencziája özvegy Szentjóby grófné előkelő állást foglalt el a fővárosi magas világban.

Rangfokozatát megboldogult férjétől örökölte, a ki valóságos belső titkos tanácsos volt, a ki bizonyosan a boldog túlvilágban is megtartotta a rangját; mert ott is megbecsülik az olyan embert, a ki titokban tudja tartani azt, a mit nem tud.

Az özvegy grófné minden közhasznú, jótékony és közművelődési egyletnek választmányi tagja volt: adakozásgyűjtésben kifáradhatatlan. Respektálta is minden ember. A kapusnak ki volt adva rendeletben, hogy ha azt a czinóberpiros hintót meg látja állni a bejárat előtt, mondja, hogy az uraság elutazott kormányozhatatlan léghajóval a mennyországba.

Hanem a jour fixeire distingvált társaság szokott egybegyűlni s termeiben a szép szellemek találkoztak.

Egyszer aztán nevezetes családi események történtek a Szentjóby-palotában.

Az első volt egy házasság. A család egyetlen sarja, egy grófkisasszony, férjhez ment egy ismert nevű grófhoz. A menyasszonyról azt beszélték a rossz nyelvek, hogy nagy rokonszenvvel viseltetik a drámai művészethez, férfiképviseletben, a vőlegényről pedig, hogy ugyanazt a szenvedélyt táplálja keblében, de nőnemű megszemélyesítésben. És így egészen egymáshoz illenek.

A második esemény pedig volt egy gyászeset a családban, a mely rövid időn követte az örvendetest. A grófnőnek egy öreg nagynénje halálozott meg, a ki rengeteg birtokot hagyott rá örökségül. Eddigi vagyona egy millióval szaporodott.

És ez nagyon helyes intézkedés volt a rendező sorstól, hogy a gyászeset követte a menyegzőt, mert ha megfordított sorrendben következnek az események, akkor a haláleset miatt elhalasztódik a menyegző, a hathetes gyász miatt, s ezalatt az ismerősök és tisztelők könnyen megtévedhettek volna, hogy melyik névjegyre írják a P. F.-et, melyikre a P. C.-t.

A kik a hieroglifokkal ismerősök, tudni fogják, hogy a P. F. annyit jelent: «pour féliciter», a P. C. pedig: «pour condoler» (üdvkívánatul, részvétül).

Nem kell hozzá nagy rosszalkodás, hogy az ember az adott esetben ezt a kettőt összetéveszsze.

Természetesen özönlött a társaság minden rétegéből az üdvözletet és részvétet tanúsító névjegy a grófnéhoz; egy herendi porczellánveder egészen megtelt vele.

A teljes gyászév leteltével aztán Szentjóby grófné illem- és szokásszerűnek tartá az udvariasságot viszonozni.

A kik a látogató-jegyeket behajtott szegélylyel küldték föl, azok személyesen adták át azt a portásnak, tehát azoknak a viszonozás is személyesen elviendő. A ki póstán küldte, annak ugyanazon úton felelnek, nyomtatott válaszszal.

A grófné örökség fejében még a nagynénjének régi hű cselédjét, az inasát is fölfogadta; a saját inasát komornyikká léptette elő, azontúl a János dolga volt a bakon ülni s a futószolgálatot végezni.

A János jelenté, hogy a hintó előjárt.

– Jól van, János. Most látogatóba megyünk. Majd én füttyentek, a hol meg kell állni. Vegyen magához hét vagy nyolcz darab látogató-jegyet, tegye a livréeje ujjhajtókájába. Én sehol sem szállok ki a hintóból, hanem maga ugrik le a bakról s egyet a látogatójegyekből kézbesít az illető portásnak vagy esetleg házmesternének, az általam megnevezett úr vagy asszonyság számára. Mindenik névjegynek a szélét behajtja balfelől. Megértette? Tudja, hol állnak a névjegyek?

Hogyne értette volna? Hogyne tudná?

A János aztán kikeresett nyolcz darabot azokból a névjegyekből, a melyek a porczellánvázában föl voltak halmozva, a legtetszetősebbeket: azok már be is voltak hajtva szélről, azokat a kabát ujjhajtókájába dugta s aztán szépen kiosztotta, a hol füttyentettek neki, megmondva a portásnak vagy házmesternek, hogy miféle úrnak vagy asszonyságnak szolgáltassa azt át.

A grófné, elvégezve udvariassági feladatát, hazatért.

Nem is sejtette, hogy micsoda zürzavart kavarintott a körjárata alatt.

A János csupa idegen nevezetességek névjegyeit osztotta ki a látogatással megtisztelteknek. Ilyeket talált ő a porczellán-vederben e czélra felhalmozva, a mivel aztán csodálatos félreértések operett-tárgyainak szolgáltatott kidolgozásra méltó anyagot.

Az első átadott névjegyet egy sokat emlegetett országos képviselő kapta meg, a ki híres volt az interpelláczióiról. Ez a névjegy származott a török konzultól «P. F.» jegyzettel. (Üdvözlet.) A honatya mindjárt kitalálta, mi okon jutott e megtiszteléshez. Nemrégiben lepte meg az összes miniszteriumot azzal az interpelláczióval, hogy mit szól hozzá, ha Bosznia Magyarországba bekebeleztetik: akkor az ottani mohamedán hitű honfitársaknak a próféta által megengedett többnejűség a Szent-István koronája országainak területén jogi érvényességet fog-e nyerni s a kétfeleségű férj gyermekei nálunk is törvényeseknek fognak-e elismertetni? Szándékozik-e e sok miniszter közül valamelyik e bizonytalan helyzet megorvoslására egy novellát a Ház elé terjeszteni? A mely kérdésre, egy miniszter sem lévén a Házban, a Ház elnöke azt a határozatot mondta ki, hogy a fontos ügy ki fog adatni az ó-gyallai csillagvizsgáló igazgatójának, hogy tudakozza meg a csillagok járásából, mi fog Boszniával történni az idők teljességében?

Bizonyára ezt az interpellácziót vette szivére a magas porta konzuli képviselője; ennek a következménye a látogatójegy a nagyjelentőségű «P. F.»-fel.

Nem is késett az országos szónok a jelzett látogatást még aznap személyesen viszonozni, legújabb szmokingját felöltve, melynek oldalzsebébe oly módon dugott egy zsebkendőt, hogy annak zöld csücskéje a zsebből kikandikált. A medzsidie-érdemrendnek a szalagja zöld. Ezt a gyöngéd czélzást el fogja érteni a finom tapintatú török diplomata, a kinek a magyarok iránti szeretete köztudomású.

A nagy szónok igen szívesen fogadtatott a diplomata által. A beszélgetés tárgya természetesen a képviselőházi interpelláczió volt, a mely alkalommal nem mulasztotta el a magyar honatya az Izlám-hit iránti respektusának kifejezést adni, beleszőve azon hajlandóságának kivillanását, hogy ő maga is kész volna a sokat igérő mohamedán vallásra áttérni, ha az bizonyos előkészülettel nem volna összekötve.

A diplomata finom szarkazmussal vágott eléje:

– Ön a fejnek kopaszra borotváltatását érti, úgy-e? No, ez múlhatatlan: a többnejűség miatt van, hogy a sok feleség ki ne téphesse a gazdának a haját.

– Holnaptól kezdve borotváltatni fogom a fejemet.

És két hét múlva megkapta a nagy szónok a medzsidie-rendet. A mihez a János tévedése segítette.

A második névjegytévesztés valóságos jócselekedetszámba ment. Egy a felső köröket régóta nyugtalanító testvéri viszálynak lett megszüntetője.

Mind a kettő rokonszenves alak volt: a Stanczi is, meg a Blikus is (a gyerekkori álnevükön hítta őket mindenki). De a magas körökön kívül még a publikum is szerette őket. Az a publikum, mely az alagi, budapesti, freudenaui turfon a favoritokra és outsiderekre fogadni szokott. A két testvér sokat emlegetett sportsman volt. Mind a kettő versenyistállót tartott s futtatásaik eredményéről a napilapok referálni szoktak. Egyszer aztán a Stanczinak a biztos nyerőjét megelőzte fél lófejjel a Blikusnak a paripája. A Stanczi ezt nem tűrte békével. Óvást emelt a futtatás ellen. Azzal vádolta a nyertes versenytársat, hogy megvesztegette az ő jockeyját, hogy tartsa vissza a lovát. A Derby-díjról volt szó. Pör lett belőle. Tanúkat vallattak: urak, jurorok, jockeyk, pályabirák, virágárúsnők hívattak föl bizonyságtételre. A dolog elmérgesedett, a lapok is fölkapták, szenzácziós rovat lett belőle.

Hiszen más családban is megesik, hogy osztályos testvérek egymás közt összevesznek, de ilyen nevezetes pöresethez rendkívüli körülményeknek kell találkozni. Azzal vádolni egy sportsmant, hogy jockeyt vesztegetett meg! Egy ilyen hercze-hurcza az egész high life-ot megeczetesítette. A mint egy úri estélyen ők ketten megjelentek, egyszerre félbeszakadt minden kedélyesség.

Érezték ezt a kellemetlen helyzetet maguk a testvérek is és szívesen kiegyenlítették volna, de nem tudták, hogy kezdjenek hozzá; a büszkeség tiltá egyiknek is, a másiknak is, hogy az első lépést megtegye.

Egyszer aztán egy tavaszi meeting alkalmával a Stanczi az úrlovasok gátversenyénél fölbukott a lovával a palánkátugratásnál, a ló lábát törte, a lovas pedig zúzódásokat szenvedett, a mik orvosi kezelés alá vétettek.

Ekkor érkezett hozzá a Blikus látogatójegye a «P. C.» részvétjelzéssel.

Stanczi elérzékenyült.

– Hát mégis van szíve a bátyámnak, – mondá s rögtön hivatta a titkárát. Megbízást adott neki, hogy csomagolja össze valamennyi aktáját annak a keserves zsoké-proczesszusnak s vigye el a bátyjához, adja át neki, szünjön meg ez a kellemetlen versengés a testvérek között.

És ezzel elvonult a sötét felleg a magas társaság egéről végképpen.

És ezt megint a derék János jóhiszemű tévedésének lehetett érdemül beszámítani.

A harmadik tévedéses látogatójegy egy nagyon szövevényes szívbeli viszonynak adott szerencsés kibontakozást. Az úrfi bonvivant volt, az úrhölgy pedig szigorú erkölcsbiráló. Egyébiránt vőlegény és menyasszony voltak. A menyasszony megtudta, hogy a vőlegénye egy orfeumi divának udvarol. Ebből összezördülés, szakítás, a jegygyűrű visszaküldése következett.

Ez eddig rendben van. Ekkor következett azonban az a még rendesebb fázisa a történetnek, hogy a hirhedt starját a kis deszkának (brettli) magasabb regiókba emelte egy muszka impresszárió, a ki elszerződtette ballerina-asszolutának egy szentpétervári operetthez, a melynek protektora egy uráli aranybánya-tulajdonos.

Ezért igazán megérdemelte a magyar szeladon, hogy «P. F.» jegyzékű névjegyet kapjon ünnepi ajándékul. Szerencse volt rá nézve, mert ő ruinálta volna magát a csábító szirén miatt.

Az üdvkívánó névjegy azonban az egykori menyasszonya nevét és koronáját viselte. A galán megértette a dolgot, magába tért. Sietett azonnal az elvált jegyeséhez, lábaihoz vetette magát, megbánta bűnét, esküdött, hogy sohasem követi el többet!… Azzal megkapta a teljes bűnbocsánatot s kivívta a jegygyűrű visszacserélését.

Így tett boldoggá egy szerencsétlen jegyes párt jóhiszemű tévedésével a becsületes János.

Egy névjegy a fővárosi szinházak egyikének igazgatójától származott és egy fiatal bohémhoz tévedt, a ki szívesen látott alakja volt az előkelő társaságoknak, mint szellemes fölolvasó, causeur és poseur, hivatására tárcza- és színműíró. Legközelebb egy vígjátéka az akadémiai pályázaton egy szó híja, hogy el nem nyerte a kétszázaranyas jutalmat. Dicséretet nyert, jeligés levele fölbontatott: neve kikürtöltetett.

Szentül azt hitte, hogy ehhez a sikeréhez gratulált neki az igazgató. Kapott az alkalmon, sietett a darabjával az üdvözletküldőhöz. Szívesen fogadták, a darabja huszonöt előadást ért, ő is nyert vele, a szinház is.

Ezt is a János sütötte nyélbe.

Ugyanegy házban lakott két ismeretes alakja a fővárosi közéletnek: az egyik operai énekesnő, a másik szatirikus írónő.

A primadonna jóformán kihízott már az Elvirák szerepköréből. A mi alkalmat adott egy élczlapnak egy gunyoros kép közlésére, a melyben a primadonna szerelmet vall a szíve választottjának (olasz előadás volt): «Io t’amo, Io t’amo», mire a tenorista ijedten hőköl vissza: «Tu m’ami, Tu m’ami!». A művésznőnek alapos oka volt azt hinni, hogy ez a persiflage az átellenese gonosz ötlete volt. Annak volt egy papagálya, a ki (!) az udvari szoba ablakában levő kalitjából, a mint a folyosón megjelenni látta az énekesnőt, elkezdte hangosan kiabálni: «Tu mámi!» E miatt engesztelhetetlen ellenségeskedés támadt a két úrhölgy között. Egyszer aztán a beszédes szárnyas megczáfolta azt az állítást, hogy a papagályok élete száz esztendőre nyúlik; az írónő kedvencz madara hamarább bevégezte a magáét. Kitömették, úgy tették az ablakba.

Akkor kapta az írónő azt a bizonyos látogatójegyet az énekesnő nevével és a «P. C.» jegyzettel. Világos volt, hogy ez a sajnálkozás a kedvencz madárra vonatkozik; egyéb családtag nem hiányzott. E részvétnyilatkozat megnyerte az írónő szívét s azontúl a hirlapok csak magasztalták az énekesnőt. Az ellenségekből jóbarátnők lettek.

Nem sejtette senki, hogy ez a János műve volt.

A fővárosban volt egy előkelő klub, a mely kizárólagosabb volt minden eddig létezőknél; a czíme ez volt: «Várurak klubja». Tagja csak olyan magyar nemes lehetett, a kinek a birtokán saját várkastélya volt. Ha lakható állapotban, az is jó. De ha várrom volt, még erősebb jogczím. Ez utóbbi esetben csak arra volt kötelezve a klub-tag, hogy az ősi romot épségben fönntartsa. Sehol a világon annyi ős várrom nem létezik, mint Magyarországon. Ezek hirdetik a nemzet dicső múltját és a honalkotás körüli érdemeit.

Sajnos, hogy e dicső emlékek egy része bevándorlott idegenek kezébe került. Ilyen új földesúr volt az a sok milliomos vállalkozó is, a ki a magyar fölvidéken nagybirtokossá cseperedett föl. Derék ember volt, iparvállalatai ezer munkásnak adtak kenyeret. Vára is volt, teljesen lakható állapotban, még az ős-magyar főúr ódon bútorzatával, vasembereivel, vas csatakigyóival: maga is itt lakott az országban. Hanem egy erős akadálya volt annak a régnövesztett vágyának, hogy a «várurak klubjá»-ba bejuthasson. Annak az elnöke intranzigens arisztokrata volt. A klub alapszabályai szerint nem volt elég ahhoz a váruraság, ahhoz magyar nemesség is kellett, az elnök szerint pedig még valami más is. Az új földesúr nem is próbálta nyitogatni a bezárt paradicsom ajtaját. Pedig már bárói rangot is nyert – érdemeiért. De csak afféle birodalmi bárói rangot, a mit a várurak klubja nem respektál, s nem tehette ki magát egy esetleges refusenek.

Ekkor jött János a maga alkalomszerű intervencziójával.

Az új földesúrnak ezüst tálczán hozták föl a kilenczágú koronás névjegyet a várurak elnökének teljes czímzetű nevével és a «P. F.» jegyzettel. Ez már érthető megnyilatkozás. Az új földesúr rögtön sietett érintkezésbe lépni a megtisztelő dinasztával s fölajánlott neki a várurak klubja számára húszezer aranyat az ősi várak s azokat szegélyező podhrágyok helyreállítására. A melyre egyhangúlag beválasztották – még pedig tiszteletbeli tagnak, a mi nagy kitüntetés.

Ez is jól sikerült.

De legokosabb volt, a mit János elkövethetett, a midőn a két hátralevő névjegyet, a melyre az ő irástudománya szerint két asszonynév volt (némi megtoldással) írva, mint egymáshoz tartozókat, gombostűvel összetűzte s úgy kézbesítette a Bristol-vendéglő portásának.

Az a két névjegy ugyanis az özvegy grófné leányáé és vejéé volt: «P. C.» aláírással. A nagynéne gyászesete fölötti sajnálkozás jelzése. A kinek pedig felküldettek, az volt a megboldogult nagynéne régi házibarátja, a ki abban a hitben élt, hogy miután a grófnő az elhunyt nagy birtokát örökölte, a házibarátot is átveheti örökségül: az uraság javakorában levő legényember, ha a szürke szakállát leborotváltatja s a bajúszát feketére kipödrögeti, senki sem mondja, hogy több negyven esztendősnél; a grófné pedig özvegyasszony, a kinek még igényei vannak az élethez. Elkezdett látogatásokat tenni s magát vacsorára ottfelejteni s a közben ajánlatos tulajdonságait ragyogtatni.

Ekkor jutott a kezéhez az a két összetűzött névjegy a fiataloktól. «Pour condoler.» Megértették. Keresztülláttak a tervén, bevágták az útját. Azontúl aztán hagyta a szürke szakállát újra megnőni. S nem fente ki a bajúszát fekete kenőcscsel s nem járt el az öreg grófnéhoz szupirozni.

És így a János a maga inaseszével egy óra alatt hét olyan okos dolgot hozott rendbe, a mit a hét keleti bölcsek sem intézhettek volna el tökéletesebben.