Én, édes barátom, tulajdonképen a te ízlésedet nem ismerem, a magamét pedig rád disputálni nem akarom, hanem ha csakugyan oly igen elhatároztad magadat, hogy kiürítsd ezt a keserű pohárt, hát mondok én neked egy nehány fac-similét, válogass belőle.

Azt előre is fölteszem rólad, hogy imádottad, mátkád, szeretőd s más afféléd nincsen, mert ha volna, tudnád, hol kezdjed? Elmennél a primáshoz, kérnél dispensatiót, vagy kihirdettetnéd magadat, vagy ha van valaki, a ki ellenzené házasságodat, s kedvesed szép, gazdag és jámbor, elszöktetnéd, ha pedig nem az, magad szöknél el. Én a példákat elődbe adom. Egyikre se mondom, hogy kövesd, egyikre sem, hogy ne kövesd. A többi a te dolgod.

I. Házasság követség útján.

Valami nagy híres és hatalmas családnak van egy házasulandó fia, a kinek egy hasonló nagy, híres és hatalmas család férjhez menendő leányát kell nőül elvenni. Annak idejében, mikor tudniillik a kérdéses ifjú ember annyira ment, hogy maga fel tud öltözködni, lefestetik egy darab elefántcsontra, s ezzel az arczképpel valami okos ember elküldetik a kérdéses leányos-házhoz. A leány szülei megnézik az arczképet, megszámlálják a vőlegény törzsökfájának leveleit s ha nem derogál az ajánlat, megkérdik: hogy majoresco-e, vagy kadét? Ha kadét, legyen pap és ne házasodjék, ha pedig majoresco, hány esztendős?

– Legszebb idejében van, három év múlva épen kilencz esztendős lesz.

– Úgy épen összeillenek. A válogatható menyasszonyok egyike öt, a másik négy éves.

S a küldöttet két kedves kis arczképpel ismertetik meg.

Az egyik egy kedves kis szöszke angyalfő, ragyogó szemekkel, a másik egy sápadt, vánnyadt alak, gyermekarcz aggott vonásokkal.

Természetes a szebbiket választja. Azután a neveiket kérdi.

– Az egyik Adalgisa Eleonora Clarissa, – a másik – Uracca.

A követ elsápad: – Ez az első a szebbik, nemde?

– Nem, a szebbik Uracca.

– Mille pardon. Ezzel a névvel haza nem mehetek, mert visszakergetnek vele. A másikat viszem el.

És a másikat jegyzi el a vőlegénynek, mert Uracca nem szép név.

II. Házasság hirdetés útján.

Valami olyan újságba, a mit igen sokan olvasnak, teszem fel a M. hirlapba, beigtat valaki, a ki a nevét nem mondja meg, egy ilyenforma hirdetményt:

«Egy legjobb korában levő férfi, öt láb két hüvelyk magas, barna, jól termett, kellemes külsejü, állandó biztosított hivatalban levő, 400 pft. fizetéssel, 6 öl fa és 24 p. mérő gabona deputatummal, keres egy magához illő élettársat.

Az ajánlkozó ifjú nem iszik, nem dohányzik, nem kártyázik és guitározni fenségesen tud. Az ételben nem válogatós, csupán a sárgarépát gyűlöli. Haragudni nem szokott és aranyérrel nem vesződik.

A keresett menyasszony multja és életkora nem jön tekintet alá, hanem annál inkább megkivántatik, hogy legalább annyi jövedelme legyen, mint a vőlegénynek. Özvegyasszonyokra nézve az a kivétel áll: hogy három gyermeknél többet ne hozzanak magukkal.

Szőkéknek elsőbbség adatik, a szeplő vagy veres haj nem tesz különbséget.

A menyasszonynak megengedtetik: hogy se francziául, se németül ne beszéljen, sőt ha sehogy sem beszél, még az is jó néven vétetik.

Bővebb tudomást vehetni e lapok szerkesztőségénél. N. M. K. U. czím alatti bérmentes levelekben.

Szenzálok nem fogadtatnak el.»

Egy év mulva aztán ugyanazon lapban ilyenforma hirdetés jelent meg N. M. K. U. úrtól:

«Szeretett hitvesem házasságunk második havában hazulról eltünvén, ezennel a megkeseredett férj által 100 pft. jutalom tüzetik ki azon becsületes emberbarátnak, ki őt megtalálandja – és megtartja magának.»

III. Házasság asszonyért.

A matyó legény kimegy az erdőre hétfőn, kihajtja a csürhét. Szombaton estére elfogy a kenyere, szalonnája, akkor meg visszahajtja a csürhét.

A falu végén kinn áll a kapuban a keresztanyja s rákiált:

– Te Ferkó! Tán nem tudsz még semmi ujságot?

– Már hogy tudnék?

– Látod, meghalt anyádasszony!

– Hát mér’ nem mondta?

– De nem addig van ám. Apád meg asszonyt hozott a házhoz.

– Bizony bánom is én.

– De neked hozta ám, nem magának.

A legénynek eláll a szeme.

– Hát még azt se tudtad, hogy megházasodtál?

– Most hallom kendtül. Hát már aztán kit vettem el?

– Szilvásról a Ferde Pannit.

– Bárcsak legalább ismertem volna valaha.

Otthon aztán kijön a vőlegény eleibe az apja egy nagy furkósbottal, módot talál valahogy beleköthetni a fiába, azzal végigveri istenesen s akkor magára hagyja látatlan feleségével, ki is menten azzal helyezi be magát férji jogaiba, hogy Panna lelkemet eldöngeti emberül, s ezzel consummálva van a házasság.

Másnap a templomban aztán dicsekedve mondja el Panna a többi menyecskéknek, hogy az ura úgy megszerette: hogy már meg is verte jól. – Ferkó pedig ríva panaszkodik a pajtásainak: hogy míg ő az erdőre járt, itthon megházasodtak neki.

IV. Házasság szerződésre.

Czivilizált országokban van olyan hivatal, nálunk nincs, de lehetne, a mit házasságszerző hivatalnak neveznek.

Dolgos ember nem ér rá valakinek tizenegy hónapig szépet tenni, hogy a tizenkettedikben kosarat kapjon, hanem egyenesen benyit a házasságszerző boltba, s kéri a lajstromot.

Ez a módja a feleségtalálásnak bizonyosan nem oly embernek való, a ki verseket szokott írni messziről imádott hölgyekhez s a tánczosnéknak tapsolni, hanem becsületes jövő-menő embereknek, kik egész nap a boltban, vagy a mázsaházban állnak, majd ide, majd oda utaznak, csak csizmát váltani és alunni mennek haza s szeretik, ha otthon van valaki, a ki gondot tud viselni a házra.

A lajstrom népei közül végre megakad a szem. Az ember összejön vele. Tisztességes, csinos alak, nem czifra, nem ronda, fogai épek, haját nem festi. Jó lesz. Hanem özvegyasszony, négy gyermeke van. Ez baj. Kettőt boltosinasnak fog adni. Így megint jó lesz. Bizonyos időre nem köti le magát, holtig még kevésbbé, hanem félesztendei felmondásra igen; ha a férj mond fel: fizet ötszáz forintot pengőben; ha az asszony: ugyanannyit váltóban. A születendő ivadék férfitagjai az apánál, leányai az anyánál maradnak.

A szolgabiró aláírja a Contractust s kész a házasság.

Ha valamelyik fél megunta a másikat: nem csalja meg, hanem felmond neki s leteszi a bánatpénzt.

Ha megcsalja: a másik mond fel, – s bánatpénzt sem fizet.

V. Házasság, a mibe az ember úgy jön bele, hogy maga sem veszi észre.

Első hónap. Egy fiatal ember megismerkedik a háziasszonya leányával s rettenetesen szólja egy barátja előtt.

Második hónap. Találkozik barátjával. Az kötekedve mondja neki: hogy a városban az a hír, mintha ő el akarná venni a háziasszonya leányát.

– Mit gondolsz! Csak van szemem, – kiált fel ez haragosan.

Harmadik hónap. Barátja tréfálni akar e tárgyról. «Kérem, ne szóljunk erről.»

Negyedik hónap. A jó barát hallgat és mosolyog; az ifjú valamit akar mondani, de még sem mond.

Ötödik hónap. A jó barát rágalmazni kezdi a kérdéses leányzót, az ifjú ember fölpattan és pisztolyokról beszél.

Hatodik hónap. A jó barátnak van mit hallgatni az isteni hölgy virtusos tulajdonságairól.

Hetedik hónap. A jó barát felszólíttatik: hogy legyen násznagy. – Okul adatik, miként a kérdéses hölgy oly szerény és engedelmes, a minőt nem találni többet.

Nyolczadik hónap. A jó barát iszonyú pörpatvarra nyit be a házaspárhoz. Csak egy ember beszél, a másik hallgat. Az a másik a férj. «Papucs alatt vagy te pajtás», mond a jó barát. «Mint minden jó férj», felel amaz angyali phlegmával.

VI. Házasság hajtóvadászatképen.

Egyszer farsang idején egy fakó szán hajtatott be az öregapám udvarába.

Egy pár nemes atyámfia ült a kasban; az egyik lábát mindegyik kilógatta a szekér oldalán. Mert volt az atyafiaknak egy pár ősi sárga csizmája ezüst sarkantyúra, mely klenodium csalhatatlan hatása akként volt biztosítva, hogy annak felét mindkét testvérpár felhúzta a szélső lábra (a másik bagaria volt) s azt kinyújtva a szekér oldalán, ekkép hódíták meg az ablakon kinéző hajadonok szíveit, kiknek tekintetét ilyenformán, bármely oldalról pillanták is meg a fakó szánt, ki nem kerülheté az ellenállhatlan – sárga csizma.

A fakó szán megállt az udvarban a kút előtt. A nemes vendégek rövid tanakodás után helyre cserélték a csizmáikat. A melyiknek egészen a sárga jutott, az ment mindig elől. Azért álltak pedig meg a kútnál, hogy ott a vedernél elébb szépen megmosakodtak, azután a kocsis köténye arra való volt, hogy abban megtörülközzenek. Így állítottak be az öreg apámhoz. Urambátyámnak szólították, elmondták a genealogiájokat, melyből menten kitünt: hogy apáról anyáról atyafiasak nemcsak ő vele, hanem az egész dunántúli kerülettel; azután megismerteték családi körülményeikkel: hogy ők osztatlan testvérek, neveik Péntek Péter, Péntek Pál, az apjuk is azért kereszteltette őket Péter Pálnak, hogy egyszerre tarthassák a névnapjukat. Az öregapjuknak hajdan félfaluja volt, s az a Czinderi, ki fél Somogyot bírja, egyszer beszélt velük – restauratiókor; hanem van Fejérben három sessiójuk – zálogban, csak pénz kell hozzá kiváltani, Komárom vármegye előtt pedig négy perük foly, melyben Magyarország egy tizenketted részét keresik, most pedig házasodni jöttek s kérik az öregemet: hogy legyen násznagyuk.

A két ember annyira hasonlított egymáshoz, hogy az öregem mindig a Pétert szólította Pálnak és a Pált Péternek, s minthogy beszédközben, ha valami nem jutott eszébe, igen sűrűen szokta ismételni ezt a beszédfótot «hogy híjják?», a testvérpár mindannyiszor fölkelt a székről és felelt rá: «Péntek Péter, Péntek Pál.»

– Hát öcsémuramék, mondá az öreg apám, igen szivesen megteszem, csak azt mondják meg: hogy ki lesz az a megtisztelendő hajadon, vagy leányzó, vagy – hogy híjják?

– Péntek Péter, Péntek Pál.

– Igen, de a menyasszony kicsoda?

– Hát ideát a szomszédban, István urambátyánknak hajadon leánya, Zsuzsánna. Azt hallottuk, hogy neki is van valamicskéje.

– Van biz annak. De hát – hogy hivják! – («Péntek Péter, Péntek Pál») melyikük számára kérjem meg?

– Hát a melyikünkhöz inkább hozzá jön.

Az öregapám nagyot fújt a pipájába. – Ejnye – hogy híjják? – («Péntek Péter, Péntek Pál») kentek hát ketten vesznek egy feleséget.

Hanem biz ezek ketten sem kellettek egy emberszámba. István úr a szomszédban azt kérdezte a leánykérőktől, hogy «ma adjak-é kenteken ki, vagy holnap?»

– Már inkább csak holnap. – Felelének azok ártatlanul. Legalább még aznap ott vesztegelhettek.

Másnap ismét nyakukba vették a világot, faluról-falura járva, sicut leo rugiens, és keresve, hogy kit vegyenek el?

Nem tudom, kaptak-e már?

VII. Házasság szenzálok útján.

– Nincs önnek szüksége pénzre? Szerzek.

– Nem kell.

– Babot, buzát, vagy gubacsot? Szolgálhatok?

– Nincs rá szükségem.

– Kerítek jószágot, vagy eladom, ha van.

– Köszönöm.

– Egy igen szép lányt tudok, fiatal, kellemes, van harminczezer forintja, rekommendálhatom.

– Már az nem volna tréfa.

Ekkor elmegy a szenzál a szép, kellemes leány családjához. Ott is úgy kezdi, mint emitt.

– Igen szép fülönfüggőim vannak, karpereczek, keleti shawlok.

– Nem veszünk.

– Egy szép eladó házat tudok Pesten.

– Nem kell.

– Egy derék fiatalembert ajánlhatnék, jeles, mivelt fiú, hatszáz pengő forintos hivatalban van.

– Majd meggondoljuk.

S a szép leány és a derék fiatal ember összegseftölődik. Kisül ugyan, hogy a szép leány nem igen szép, s a derék fiatal ember nem igen derék ember, hanem a harminczezer forint és a hatszáz forintos hivatal megvan, s ez a realitás.

A szenzált mindkét fél kifizeti, a többi a házaspárok gondja.

Így, öcsém. Többel is szolgálhatnék, de ha te meg nem untad ezeket a házassági formulárékat olvasni, én mindenesetre meguntam írni, azért válaszsz, vagy ne válaszsz e közül a hét közül: hanem nekem hagyj békét.