Előrebocsátom, miszerint nem azon Boccaccióról van szó, ki a tizenharmadik század szerelmes hölgyeinek és ifjainak oly meztelen kalandokat regélt, hanem egy tisztességes polgár hazafiról, ki Bocskay fejedelem idejében akarata nélkül is históriai személylyé vált furcsa kalandjai által, a miknek épen felöltöztetés volt a keserve.

Én még mint norimbergi diákra emlékezem reá.

Hiszi valaki vagy nem hiszi a lélekvándorlást? az nekem mindegy: elég, hogy én tudom, miszerint ezelőtt kétszáz esztendővel igen gazdag úrfi voltam, a kit kiküldtek külföldre tudományokat bevenni; de biz én nem tanultam semmit, nem is tettem soha semmi okosat egész akkori életemben, sőt még azokat is kicsúfoltam, a kik magukat fárasztották hiába, nem volt nagyobb gyönyörűségem, mint ha a tudósok parókáját telerakhattam kollancscsal, s egy szép lovat vagy egy agarat nem adtam volna valamennyi európai könyvtárért. E bűnös életmódért halálom után eléggé meg is lakoltam; kétszáz esztendeig laktam, mint kopogó szellem, egy asztalfiókban, mely egy ideig egy delnő pipereasztalát képezé, ki naponta hat óra hosszát ült előttem, új arczot készítve magának, s le-leöntözött véletlenül szagos olajjal és kendőző vizekkel, a szellemek pedig minden illattól irtóznak. Az aggnő halála után fölkerültem a többi bútorokkal együtt a padlásra, s megint sok esztendeig egyedül laktunk ott a szuhokkal és szellemekkel, innen egy becsületes zsibárús boltjába hajigáltak le s újra befestettek terpentinnel, húsz esztendeig ütötték rajtam a kártyát s verték hozzám a seres poharakat egy csapszékben, végre eltört az egyik lábam, az asztal szétmállott, tűzre rakták, így szabadultam ki belőle. Bűnhődésem tetőpontját azonban csak most kezdem eléregetni, a midőn itt ülök az íróasztal mellett és írok és olvasok és gyötröm magamat annak a találgatásában, hogy az ábéczé harminczkét betűjét hogy lehessen mindennap más meg másféleképen összehányni, mely gonosz mulatságot épen úgy kikaczagtam hajdan, mint most kikaczagnak engem mások.

De ne beszéljünk az én születésem előtti dolgokról. Különben is akadhat ember, a ki azt mondja, hogy fele sem igaz ezeknek.

Csak nagyobb hitelesség végett hoztam föl, a midőn Bokácziust le akarom írni, ki azon időben norimbergi diák volt.

A diák nevezet és fogalom kezd lassankint eltűnni a föld színéről, mint a troubadourok és lovagoké, pedig kár érte. Most legfölebb arról ismerjük meg a diákot, hogy nagyon hangosan beszél a kávéház előtt, s azon versenyez, hogy ki hány vajas szarvacsot tud megenni fogadásból? Azon időben szép volt diáknak lenni. Szűk, testhez álló öltözetet viseltek, térden és könyökén kihasogatva, hogy a nyílásokon a finom patyolat ing kilássék. A hosszú, vállig érő hajon kicsiny kis gömbölyű süveg székelt, melyet saját ügyesség bírt csupán a fejen megtartani, hogy le ne essék, abba hosszú színes toll volt tűzve – nem íráshoz való, – a derekát szorító övről egyfelől a kalamáris lógott alá, másfelől meg a jó egyenes kard, s ha így kiment a diák az utczára, még a gyaloghintók is kitértek előle, mikor pedig esténkint tíz-húsz összefogózva végigment a norimbergi utczákon, erősen dalolva, a jó filiszterek messziről siettek eleve becsukni ablaktábláikat, részint becses ablakaikat, részint szép leányaik szemeit féltve az igézettől. A mi pedig mint testület illeti a diákságot, az határozottan első rangot foglalt el a városban; voltak ugyan ellenséges statusok, mint a mészáros-czéh, a dragonyos-ezred és az éji őrök, kik a fensőbbséget kétségessé tenni törekedtek, de a nemes ifjúság mindannyiszor győzedelmesen tért meg a vitából, s a kik a párisi Sorbonne történetével is ismerősek, tudhatják, hogy ez a collegium még a politikai mozgalmakban is mint nagyhatalmasság van elismerve.

Nem is végezte azt a pályát hajdan az ember tizenhét éves korával; meglett férfiakat számlált a testület, kik szakállt, bajuszt növeltek. Voltak tudományokban telhetetlen férfiak, kik harminczéves korukig jártak az akadémiákra, s különösen a magyarországiak voltak korra s szakállra nézve kitünőek, mert nálunk szokás volt előbb végigtanulni a tizenhat iskolát Patakon vagy Nagy-Enyeden, s a kitünő tanulókat úgy küldték aztán gazdag patrónusok külföldi akadémiákra; valamint a gazdagabb családok úrfiait is kegyes tutoraik, a kik odahaza épen nem akartak tanulni; a miből aztán egy igen gyűlöletes példabeszéd támadt, a mit én itt restellek előhozni. Egyikünk-másikunk magára vehetné.

Valami phlegmatico-melancholicus állatról van tudniillik szó, melyet, ha ide- vagy odahajtanak is, hasonlatos állat marad; diákul inkább elmondhatom, úgy nem érti meg minden ember: «ökröm dederunt, szamarum tulerunt».

Azonban mindez csak allegória, mely a mi hősünket legkevésbbé sem illeti, mert először egyike volt a legfiatalabb tanulóknak, másodszor pedig a legtartósabb emlékezetű ifjú, a kinek reggeltől estig könyv nélkül megtanulni Ortelius redivivust annyi volt, mint nekem egyet innom a tudós férfiú egészségére, s írása vetekedett szépségére Franciscus de Páviáéval, a ki Fust uramat utczahosszat kergette, kő helyett foliánsokat hajigálva utána, a miért a könyvnyomtatás ördögi mesterségének föltalálásával elvette a szépírászok angyali kenyerét.

A szépírászat ebben az időben már nagyon hanyatlófélben volt, a miért méltán szenvedélynek nevezhetni, ha valaki még annak fentartásán törekedett, mint tevé Bokácz, kinek nevéhez a latin ius-végzet különös megbecsülésénél fogva ragadt, a tudományos világ mintegy érdemrendet tűzvén az által a magukat kitüntetők emlékére, melyet hazánkban is több család mind e mai napig visel, mint a Véghelius, Fabricius, Fehedius et cætera.

Itt ismerkedett meg a derék tanuló egy ifjú magyar nemessel, ki őt szelíd, tiszta lelkéért nagyon megszerette. A magyar ifjú rossz gazda volt, sokszor került zavaros állapotba, Bokáczius ilyenkor nemcsak, hogy megosztá vele csekély összegét, mit tanításaiból szerzett, sőt úgyszólván magának nem tartott meg semmit.

A magyar ifjú sem feledé el a vett szívességeket, hanem iparkodott azokat mind tettel, mind szeretettel visszapótolni. Bokáczius kisegíti barátját az akadémiai vizsgálatokon a scriptores, az auctores ismeretével, a jó barát viszont őt segíti ki a csetepatéknál ökölnek s a háromélű kardnak tudományával; a jó barát tudott hatalmas, merész eszméket a rigorosumokban föladott thémákra, Bokáczius pedig gyönyörűen ki tudta azokat dolgozni latinul és görögül kettőjük számára. A magyar fiúnál erős volt a szív s a kar, Bokácziusnál az ész és a nyelv; ilyenformán egymás hiányait kölcsönösen kipótolták, a mit az egyik nem tudott, tudta a másik, s mint rendesen szokott lenni ellenkező véralkat, hajlam s tehetségekkel bíró embereknél, csaknem elválhatatlanok lőnek egymástól.

Midőn a magyar fiú szünnapok alkalmával hazáját meglátogatni tért, Bokácziusunk oda is követé. Ott az idegen ifjú beleszeretett a szép Magyarországba, különösen pedig annak egy szépséges leányába, a ki testvére volt az említett jó barátnak. Hajh, ha ez is úgy szeretné őt, mint bátyja.

Lelkesítő borozás közben ott az ősi várkastélyban gyakran előfordult a szó Magyarország sorsáról, mely a külföldet annyiban érdekelte akkor, hogy a legerősebb villongások azon időben folytak a reformatio ügye miatt; beleszóltak svéd s németalföldi fejedelmek. Bokáczius ilyenkor annyira el hagyta ragadtatni magát, hogy vérét, lelkét, mindenét fölajánlja azon honért, melyben egyetlen barátja született, s kivált a hon legszebb virágai egyikéért, a szép Ilonkáért.

Ilonka sokkal szebb volt napfénynél, mint holdvilágnál, piros arczát inkább rendelé az ég mosolyogni, mint ábrándozni, nem is értett a lantveréshez, mint bájos Westphalia tündérdelnői, kik az erkélyre kiülnek, és úgy pengetik a guitárt, hogy hólyag támad ujjaik hegyén bele; de tudott kenyeret sütni, olyat, a milyenhez hasonlót Bokácz sohasem ízlelt.

Pedig végigette egynéhány nemzet kenyerét, ismerte a híres prágai zsemlyéket, a mik ha megszívósodnak, nincs az a Sámson, a ki egyet kétfelé bírjon repeszteni; birkózott a sléziai hosszúkás, fényes hátú brugókkal is, miknek béle olyan tömött, mint a jóféle agyag; kóstolta a berlini biklát, ezt a diákoknak sóval és köménymaggal hintett ideálját, mely közepén föl van hasítva, s kétfelé fordítja az oldalait szépen; s bámulni tanulta otthon ünnepek alatt a tejjel sütött kenyeret, melynek beléből kevés phantasia mellett rögtön gombóczot lehet göngöríteni; – de mik voltak mindazok a magyar kenyérhez képest!

Micsoda a magyar kenyér a világ többi kenyerei között? A mi a classicitas az irodalomban. Az egyszerűség, jó izlés, nemesség és művészet remeke az. Már rátekinteni is csupa gyönyör; kellemesen, mint egy napsütötte halom, melyen a grácziák honolnak, domborul magasra, féloldalán piros és sárguló hasadásra nyílva, hogy szintúgy mosolyog, mintha azt mondaná: «én vagyok az Isten igazi áldása». Ha kezedbe veszed, könnyű és rengő, a karéjt szelő kés csak úgy ropog benne, ha fölnyitod, orrodat fölüti az édes illat, mely életet s boldogságot párolog arczodra; hófehér belét szétfoszthatod, mint az asbestet, s mégis oly tömött az, hogy hézagot nem találsz benne; és ha megkóstolod, abban több ízt találsz, mint az ananászban, s nem panaszkodol az úrra, mert az mindennél jobb… Óh, a magyar kenyere nagyon jó! Talán azért is szeretnek bennünket olyan nagyon?

Nem mondom, hogy a derék Bokácznál is csupán ez volt az eset; ő legelső dolognak tartotta Magyarországon Ilonka szép szemeit, mosolygó orczáját, úrtalan szívét; de azután következett rögtön az Ilonka keze sütötte kenyér, hely maradt még elég azután is a derék ifjú szívében a jó esperes és lelkész urak, a szabadelvű mágnások s egyéb szeretetreméltó személyek számára.

Arról azonban ő nem szólt semmit, Ilonka pedig még annál kevesebbet, hogy mit gondolnak magukban egymás felől? hanemha nyilatkozatnak lehetne venni azt a piros, zöld és fehér lószőrből fonott gyűrűt, melyet Bokácz fonott nagy mesterséggel Ilonka számára, névbetűket és sziveket formálván azon csudálandó művészettel, s melyet Ilonka nem sajnált szép ujjaira fölpróbálni, a mikről senki sem mondta volna, ha ránézett, hogy kenyeret is tudnak dagasztani, olyan finomak és gyöngédek voltak.

A szünnapok végeztével a két ifjú ismét visszautazott Norimbergbe, Ilonka egy kicsit megsiratta őket – azok a könnyek egyébiránt bátyjáért is hullhattak, – s azután elmult egy pár esztendő, a mi idő alatt sokkal több sóval ették a magyar kenyeret, a kiknek volt: ha ugyan igaz, hogy az emberek könnyeiben só van, s ha igaz, hogy az emberek könnyeznek, mikor szomorkodnak.

A magyar ifjú azalatt visszatért hazájába, s onnan nem egyszer küldözött levelet elmaradt barátjának, a mi azon időben valamivel több áldozattal járt, mint a mióta Thurn és Taxis herczegség gondoskodik a levelek ide s tova szállításáról.

Akkor még Magyarországon a czigány járt levéllel egyik falutól a másikig; messze földre társzekerektől lehetett küldeni izenetet, kik gyapjut – mit szállítottak egyik országból a másikba; atyafiságos dolgokban az ember maga ült szekérre; ha pedig nagyon sietős ügye volt, lovas embert tarisznyázott föl, s kezébe adva az útirendet, úgy szállítá odább a czéduláját.

Egy öreg félszemű hajdúja volt Ilonka testvérének, a ki hébe-hóba levelet hordott urától Bokáczhoz. Katona volt a fiú hajdanában, azért ismerte a járást: el is poroszkált napjában tizenkét óra hosszat a nyeregben, hozzá volt már szokva.

Ez a félszemű ficzkó volt a legkedvesebb tünemény Bokácz előtt; mert ez hozott izeneteket a kedves jó baráttól, s ez mondhatott volna tudósításokat Ilonka felől is, ha lett volna bátorsága Bokácznak felőle kérdezősködni. De ehhez rendesen csak akkor jött meg a mersze, mikor a félszemű posta kilovagolt a kapun.

Egy napon ismét beállít a szokott posta a maga zöld kaczagányában, sárga, rézsarkantyús csizmával s piros csákós süvegével, s általadva Bokácznak egy bagariabőrbe varrott s lepecsételt csomagot, elmondá neki nagy súgva ura izenetét: «hogy tudniillik ezen csomagot, melyben írás vagyon, de titkos, rögtön vegye magához, s a nélkül, hogy valakinek szólna felőle valamit, menten vigye el Amsterdámba, a költség itt van hozzá az erszényben; hanem jól vigyázzon magára, nehogy az úton elfogják, mert veszedelmes írások vagynak ama tokban, melyek a svéd királynak szólnak magyarországi uraktól. Ha pedig elfogják, reá ne valljon a küldőkre. Aztán a kisasszony is izent valamit.»

Bokácziusnak ez az utolsó szó valamennyi előbbit mind kiverte a fejéből.

Kérdeni sem merte, hogy vajjon mit izenhetett őneki a szépséges Ilonka?

De elmondá ezt a félszemű Ámor kérdezetlenül is.

Azt izente, hogy ne fogadja el kegyelmed ezt a megbízást bátyjától.

Bokáczius még inkább hüledezett.

Mert azt állítá, hogy kegyelmed ezáltal veszedelembe jöhet, és azt ő nem akarja.

Bokácziust csak ez a szó tette hőssé. Hiszen a veszélylyel bátran daczolásra semmi sem olyan jó ösztön, mint annak a tudása, hogy van egy imádott lény, a ki őt most félti, a ki érte remeg, imádkozik, ki őt reszketve várja vissza, s a büszkeség örömével fog reá gondolni, ha majd bátran keresztültörve minden bajon, diadalmasan visszatér!

Most már Bokáczius, ha eddig ingadozott, elvállalta a veszélyes megbizást.

Tanuságot kellett tenni azon nő előtt, a kit szeretett, férfiúi bátorsága felől.

Szép titokban lovat vásárolt, azon elment a határig, ott lovát hátrahagyva, gyalog került a mocsárok felé, hogy a határőrök észre ne vegyék; de épen e fölösleges óvatosság által jutott a kerülgetett veszedelembe, mert a kalauz, ki a határig elvezette, gyanút kapott, s visszatértében jelentést tett felőle; ilyenformán a jámbor Bokácz csak azon vette észre, hogy minden oldalról üldöző lovasok közelednek feléje, a kik elől lehetetlen volt gyalog menekülnie.

E szorongatott helyzetében arra a gondolatra jött, hogy a magával hozott bőrtekercset fölszakítva, a benfoglalt iratot kivette belőle, s elolvasta annak tartalmát.

Bizonyos lehetett felőle, hogy ha azt megkapják nála, már akkor a fejétől búcsút vett.

Mai világban könnyen segíthetett volna magán, mert egy szál dörzsgyufával meggyújthatta volna az egész iratot, de még ezt ekkor a tűzkő s kova pótolta, azzal pedig nem megy oly gyorsan a lánggerjesztés. Kétségbeejtő szorongatásában tehát mit tehetett egyebet, mint hogy széttépte apróra az egész irományt, s megrágván, lenyelte. A kik tudják, milyen szilárd alkatrészekből állt a papiros ezelőtt néhány száz esztendővel, bizonyára nem fogják tőle irigyelni ezt a vendégséget.

Alig gyűrhette le az utolsó falatot, a midőn üldözői utólérték, kik is menten megfogták, megkötözék, s minden emberi eszközökkel gondoskodtak róla, hogy ártalmatlanná tegyék, úgy vitték aztán egy ló hevederéhez kötve vissza valamely magas kősziklai várba, ott volt egy magas spanyolszakállú castellanus, ki Bokácziust személy szerint ismeré, épen nagybátyja lévén azon filiszternek, a kinél Norimbergben szállásolt; tehát ez előtt még csak el sem tagadhatá magát.

A spanyolszakállas nagyon örült, a midőn Bokácziust ilyen szép állapotban, keze, lába meglánczolva, megpillantá, s azon reményét fejezé ki, miszerint igen sokáig lesz egymáshoz szerencséjök.

Bokácziusnak volt annyi esze, hogy magát mindenekben ártatlannak vallja, a mint hogy nem is találtatott nála legkisebb bizonyítványa is valamely vétségnek, annálfogva olyan képet csinált minden kérdésre, mint a ki el nem tudja gondolni, hogy miért fogták el sétálása közben.

A castellanus sokat tartott arra, hogy őt spanyolnak tartják (Sziléziában született), nem volt elég, hogy ezt a kifejezést a képébe fölvette, hanem a mikor lehetett, belemennydörgött egy-egy spanyol kifejezést a német beszédbe, ugyanazt gyöngébbek kedvéért a folyó nyelvre is lefordítva s értesítve az embereket mindenről, a mi Spanyolországban szokás.

– Ah, ah, mia vida, a tagadás könnyű, de a vallatás sem nehéz. Én voltam tíz esztendeig Spanyolországban, Corduában, Valenciában, Estremadurában: ustedes habla el espanol? non? nem beszél spanyolul? Kár! könnyebben megérthetnők egymást. Fabe um? tudja ön: hogy Spanyolországban hogy szoktak a makacs fegyenczekkel tenni, a kik vallani nem akarnak? Semmi sem egyszerűbb. Vestir a la Moda; felöltöztetik őket divat szerint, spanyol divat szerint. A kik nem akarnak az inquisitio előtt mantener conversation – beszédbe ereszkedni, azokat felöltöztetik spanyol öltözetbe. Ez igen szép öltözet; először is jön a kalpag, el sombrero, igen egyszerű dolog ez, egy vékony szíjjal körülkötik az ember fejét szorosan, akkor egy gömbölyű pálczát alája dugnak s elkezdik lassankint tekerni a szíjat. Biztosítom önt kedvesem, hogy öt csavarintásnál senki sem bír többet kiállani, az határos a pokolbeli kínszenvedéssel: a hatodik okvetlen gutaütés. Hanem ez csak tréfa, a csizmák, a spanyol csizmák sokkal komolyabb eszközök, mert a velük élés sohasem megy a halálig. A két térdét, kedvesem, négy deszka közé szorítják, akkor a két középső deszka közé egy vékony éket vernek kalapácscsal, ha nem használ ez, vernek utána másodikat, harmadikat egész tizenkettőig. Ez igen kritikus mulatság. Mondhatom önnek, sokszor láttam Spanyolországban; megátalkodott eretnekek esküvel állíták az ötödik-hatodik éknél, hogy az elkárhozottak minden kínszenvedése nevetség az övéikhez képest. De mindez bagatella, mia vida, mesedolog, csekély dolog. A spanyol mente a legtökéletesebb mindazon eszközök közt, miket a fölvilágosítás könnyebb eszközölhetése végett föltaláltak. Ez, caro amigo, nyers bivalybőrből van varrva, mely épen ráillik a vallatott egyéniségre: pontosan, tökéletesen, mint a leggavallérosabb dolmán. Ezen öltözetben odaállíttatják a vallatottat egy erősen befűtött kemencze mellé. Tudja ön: ez a legleleményesebb eszme. A mint a melegség a nyers bőrt áthatja, az kezd összehúzódni, mindig jobban-jobban összezsugorodik, az egész testet lassankint összeszorítja, minden erecskét, minden izmocskát nyom, teker, facsar; ugy-e bár, kedves barátom, ez a legeredetibb öltözet, a mit Spanyolországban viselnek?

A jó Bokáczius mindenféle színt váltott e gyönyörű elbeszélés alatt, s a hideg veríték csorgott alá homlokán az elsorolt kínzószerek puszta elképzelésére.

– No no, kedves kis barátom, – szólt a nemes castellanus, megveregetve az ifjú orczáját, – remélem, hogy az egész moda espánéval nem leszek kénytelen önt megismertetni. Az inquisitio főnöke ő méltósága tíz nap mulva érkezendik meg, azalatt úgy hiszem, megerősül önnek emlékezőtehetsége, hogy a mit most nem tud még, akkor pontosabban fogja elmondhatni: küldői nevét, szándékát s más egyebet. Az ideig majd egy csendes kis külön szobácskát rendelek ön számára, una camara hermosa, a hol gondolatait rendbeszedheti.

A jó Bokáczius szive nagyon megkeseredék e szavakra. Tehát tíz nap mulva az inquisitio elnöke megérkezik, akkor őt felöltöztetik spanyolnak; nem volt pedig egészen bizonyos felőle, hogy jól fog-e neki illeni ez az idegen öltözet.

Annyit azonban szentül föltett magában, hogy magyarországi barátait el nem árulja.

Csupán egy segítség létezett rá nézve; – megölni magát éhen.

Erre tíz nap elég lesz; a szándékról nem kell senkinek megtudni semmit, a meredek toronyablakban egész nap szoktak játszani a verebek és vadgalambok; Bokácziusnak minden két napra adtak egy kenyeret, azt a kenyeret ő szépen apróra elmorzsázva, kihintette tömlöcze sűrű rostélyzatán; az ég madarai eljöttek érte, elhordták szépen; sohasem tudta meg a tömlöcztartó, hogy a fogoly nem maga fogyasztotta azt el.

Két nap így pazarlá el kenyerét. Nem is igen sajnálhatta azt a kemény, keletlen, ragadós süteményt, a mitől ólomgörcsöket kap az ember.

Harmadnap legkínzóbb kezdett lenni ránézve az éhség, legkisebb idege szenvedni látszott alatta, agyát lassankint kerülgeté a véres düh, a mikor az élő állat kezdi elveszteni lelkét s ösztönt kap önmagát megmarni, a mikor a legtermészetellenibb tárgyak étvágyingerlően tünnek föl előtte, s elrabolják álmait.

Pedig erősen föltevé magában, hogy még sem fog enni, hisz ez a dühödési kín csak a harmadik, negyedik nap tart az éhhalálnál, később aztán elveszti az idegzet küzdési erejét, a simpathicus rendszer kiszárad, a görcsöket halálos lankadás váltja fel, s egyszerre csak eláll a lélegzet, és akkor mindennek vége van.

Midőn jött a porkoláb harmadnap a kenyérrel, Bokáczius mondta neki, hogy csak tegye le mellé és távozzék. Addig, míg a porkoláb el nem ment, hozzá sem nyúlt a kenyérhez. Akkor odavitte azt az ablakhoz, s megtörte, hogy elmorzsolva kiszórja a rostélyzaton; egy pár galambka ott turbékolt már a párkányon, várva a szokott étetést.

De mily kisértő meglepetés várt Bokáczra, a mint a kenyeret feltörte! ez nem azon ragadós, gyúratlan vakarcs volt, a minővel eddig táplálták; ugyanazon barna agyag bár, de oly friss, puha sütemény, a minőt csak messze-messze innen tudnak készíteni, a kenyér haja ropogós s pirkadó gyürkére hasadozott, bele összenyomható és újra szétdagadó, illata kedvesebb az ambróziánál! És ő már két nap óta nem evett…

A hidegláztól reszketve morzsolá szét a kezébe vett darabot s kihinté azt a rostélyon.

A mint így őrjöngő sietséggel iparkodott a csábító süteményt elpusztítani, egyszerre egy gyűrű akad a kezébe, mely a foszló kenyérbe volt sütve.

Ugyanazon gyűrű volt az, melyet ő kötött háromféle lószőrből, ugyanazon névbetűkkel és különféle czifrákkal… Mi csodálatos úton jött ez ide?

Bokáczius azt hivé, hogy csak álmodik.

Nagy sietve szakítá most szét az egész kenyeret s ím egy összegöngyölt papirosba rejtett ráspoly hullott ki belőle.

A papirtekercset fölbontá, s e sorokat olvasá benne:

«Kedves Bokáczius! Te nem fogadtál nékem szót, hanem bátyámnak, s ime ilyen kellemetlen állapotba hoztad magadat. Már most engedd, hogy innen kiszabadítsalak. A mint megtudtam, hogy elfogtak, rögtön elindultam kitudni, hová vagy bezárva? s akkor beszegődtem konyhaszolgálónak ezen várba. Most vedd hasznát ezen ráspolynak, melyet kenyeredbe sütve küldök, hogy ablakod vasait átfűrészeld. Két éjszaka e munkával készen lehetsz. Holnapután kenyeredben egy hosszú kötelet fogsz kapni, melyen tornyodból a mosókonyha kéményéig leereszkedhetel, onnan aztán az én gondom lesz téged tovább megszabadítani. Isten legyen veled, kivánja Ilonka.»

Bokáczius ezer érzelmen ment keresztül. Ilonka ily merész önfeláldozásra volt képes ő érte! Tehát Ilonka szereti őt. És minő szerelem az! Konyhaszolgálónak szegődni féltett foglyáért, aljas munkákat vállalni, hogy őt megszabadítsa; szabadság, szerelem! Két legboldogabb eszméje az emberi szívnek; – nem is lehet rossz néven venni Bokácziustól, hogy míg e két édes eszméről gondoskodott, csaknem egészen elkölté a puha kenyeret, tudtán kívül, s csak akkor vette észre magát, mikor már a puszta héja volt a kezében. No ezt elteheti holnapra.

Most újra visszatért minden életkedve. Alig várhatta az éjszakát, hogy szabadulási munkájához foghasson, s reggelre készen volt az egyik vassal. Olyan szépen elfűrészelte azt a fal mellett, hogy észre nem lehetne venni.

Harmadnap csak estefelé érkezett a porkoláb az igért kenyérrel: de iparkodott késedelmét kimenteni a fogoly előtt, hogy a konyhaszolgáló nem süthette ki a rabkenyeret előbb, mert az inquisitor számára kellett kenyereket sütnie, sokat, a ki nagy kisérettel érkezett meg a várba.

No, itt ugyan legfőbb idő a menekülésre.

A toronyablakból is hallhatá Bokáczius, hogy a porkoláb igazat mondott; a várudvaron lármás őrség jött-ment; beszélgetett és csörtette kardját.

Késő éjszaka lett csak egy kis csöndesség a várban. Csak akkor merte a kenyeret feltörni és a kötelet elővenni.

Ebben a csöndben úgy tetszett Bokácziusnak, mintha valami ismerős kedves hang oda alant egy sokszor hallott magyar népdalt énekelne; ez a kedves leányka lesz, ki a menekülő foglyot ez által akarja értesíteni, hogy ha toronybörtönéből a hosszú pavillon tetejére leszáll, a sok kémény közül az igazit válaszsza.

Hirtelen átráspolá az utolsó vasat is, mely még akadályára volt, s megerősítve a kötelet a kiálló vashorgokban, gyorsan alácsúszott rajta; – a háztető gerinczén óvatosan kúszva végig, behallgatózott egyenkint minden kéményen. Ráakadt végre az igazira. Az alól hangzott föl az ismerős dallam: «Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok»,

Egy pillanat mulva Ilonka lábainál hevert a boldog rab ifjú, kormosan és füstösen, mint akárki, a ki kéményen keresztül választotta az utat.

Ilonka nemcsak, hogy el nem sikoltotta magát, midőn a szerelmes ifjú a kürtőből aláesett, hanem még arra is figyelmezteté, hogy egy szót se szóljon, mert a mellékszobák tele vannak emberekkel; hanem bízza egészen ő reá magát és addig, míg a várból ki nem jutnak, a száját se nyissa föl.

Legelsőbb is helyezze el magát ebbe a nagy puttonyba.

Bokáczius engedelmeskedett.

Ilonka azután felülre rakott egy kis szennyes ruhát, s azzal fölvette a puttonyt a vállára.

– Az Istenért, – susogta Bokáczius, – nehéz leszek én a te gyönge vállaidnak.

– Nem megmondtam, hogy egy szót se szólj! – súgott vissza a lány, s kezébe véve a gömbölyű mosófát, megindult a konyhából ki a várudvarra.

Olyan délczegen lépegetett, mintha egyéb teher sem volna vállain ruhánál.

– Istenem! – sóhajtá Bokáczius, – megszakad gyönge termete.

Hogy a kapuhoz juthasson, az őrszobán kellett keresztülmennie. Három muskétás akkor is ébren volt és kártyázott, azok megpillantva a szép leánykát, elkezdtek vele kötődni.

– Mi a jelszó? – kérdé az egyik útját állva.

– Mit viszesz itt a puttonyban? – tudakozá a másik.

– Mit hát, – szólt parasztos enyelgéssel a leányka, – három rabot, meg egy ágyút.

– Hohó, hugám! – szólt az egyik ficzkó, – tudod-e, hogy az a parancsolat, hogy a mely leány itten keresztülmegy, annak egy csókot kell adni vámba.

– No meg azt, és két ütleget, – válaszolt a leányka, s míg a katona szép orczájáról elrabolta a csókot, ő meg jót húzott a hátára a szapuló fával. Tetszett a ficzkónak mind a kettő. A jámbor Bokáczius pedig szerette volna szétrúgni a puttony oldalát s birkózásba elegyedni az egész század muskétással.

Nem is állhatta meg, hogy a puttonyból ki ne dörögjön, mikor Ilonka kiszabadult onnan.

– Igazán megcsókolt az a gaz kölyök?

– Ugyan hallgass… Nem; csak a nyakamat.

Most a vén kapust kellett fölverni álmából.

– Hát te hová akarsz menni a várból? – dörmögött a vén medve, midőn a sok csengetésre felébredt.

– Ruhát szapulni a patakra. No, csak nyissuk azt a kaput szaporán. Nem érek rá kenddel enyelegni.

– Ki látta azt, éjfélben menni szapulni, he?

– Éjfél biz a kend lusta szemeinek! Elaludta a hajnali harangszót. Ereszszen szaporán, így nem készülök el estig.

A kapus aztán nyájasabb lett, megczirógatta a leányka arczát, megcsípte gömbölyű állacskáját, s beszélt néki szép hízelgéseket, a minőket a vén katonák tudnak. Bokácziusnak pedig kedve lett volna kidugni kezét a szennyes közül s belemarkolni a kapus deres üstökébe és megrázogatni emberül.

– Nem nehéz ez a puttony? – kérdé a kapus nyájasan, – ne segítsek a patakig vinni?

Ilonka hihetőleg a körmére koppintott a szapulófával az öreg troubadournak, mert az nagyon teremtettézett valamiért, hanem azután kinyitá a kaput a leány előtt, de esküvel állítá, hogy vissza nem bocsátja reggel előtt.

A mint a váron kívül értek, Ilonka elkezdé lépteit gyorsítani, pedig a lejtőn lefelé még nehezebb volt terhét emelni. Bokáczius minden lépten kérte, hogy tegye le már. «Még nem lehet, még meglátnak», felelt a leányka s lihegve, fogyó erővel haladt a mellékútig, a hol a nagy hársfák elzárták a kilátást. Csak alig birt már odáig menni, s a mint a legelső kőpadhoz ért, ott összerogyott terhe alatt, s bizonyára Bokáczius igen helyesen cselekvék, a midőn rejtekéből kikelve, karjaira emelé alélt leánykáját, s úgy futott vele a határ végéig. Neki könnyebb volt e kedves teher.

*

Sok, igen sok idő mult el ez esemény után.

Bokáczius uram megvénült, megkorosodott, bölcs ember lett belőle, derék családapa, és a mi legfőbb: Kassa városának főbirája.

Lőn azonban, hogy a midőn Bocskay István, Erdély nagy fejedelme elfoglalná felső Magyarországot, a jó Bokáczius ismét azon helyzetbe találá magát, melyben évek előtt heidelbergi diák korában volt.

A mit akkor kevés vérrel, gondtalanul, kalandvágyó lélekkel tett, ugyanabba vágott újra nyugodt észszel, feleséges és biróságos ember létére, s követte Bocskayt minden utaiban.

Micsoda idők voltak azok? és mik nem voltak? azt itt rendetlenség volna emlegetni; annyi bizonyos, hogy Eger határáig úgy hítták hazánkat, hogy Törökország, s mikor háborúba mentünk, nem tudtuk, hogy ellenségeinket üssük-e vagy jóbarátainkat.

Hanem a mi Bokácziusunkra nem tartoznak a háború ügyei, ő csak mint írástudó kisérte a fejedelmet, s a csatákból neki csak a félelme jutott.

Hja, bizony az ember ötven éves korában nem érzi azt a melegséget szive körül, mit 18 éves korában érzett, ha ágyú és trombitaszót hall, kivált ha az ember családos és feleséges, és még hozzá városbiró.

Egy napon meghivás érkezett a fejedelemhez a Budán székelő nagyvezértől, hogy jőjjön le Pest alá, a nagyúr legújabb kegyelmét átveendő.

A vele volt urak nagyon aggódtak a meghiváson. A török diplomaták mindig ilyen tréfás úton szokták nyakukra nőtt pártfogoltjaikat kelepczébe ejteni, s az már eléggé kitünt, hogy Bocskay nem a törökök számára akarja elfoglalni Magyarországot.

A fejedelem nem félt semmitől, mint tudva van, még a péntek naptól sem, s miután elhatározá, hogy a nagyvezér meghivását elfogadja, kiséretéül épen azokat az urakat nevezte ki, a kik legtöbbet figyelmeztették aggodalmaikra.

Hogy ilyenformán Bokáczius ki nem maradhatott a kiséretből, ezt előre is gondolhatni, mert ha más féltette a fejedelem személyében az ország ügyét, jó barátját, saját bőrét, féltette azt mind együttvéve Bokáczius, s igen szerette volna, ha őt a fejedelem ebben a tisztességben nem részesíté, de a mire Bocskay azt felelte, hogy «a kegyelmed nyaka sem drágább, mint az enyém», s menni kellett.

Reggel felé felöltözének az urak, s lóra ülve a fejedelem oldala körűl sereglettek, s úgy indulának meg Magyarország fővárosa felé, mely akkor egyszersmind Törökország határvárosa volt.

A bizonytalan kimenetelű aggodalom borongott mindenki arczán, a jó Bokácziusnak pedig nemcsak arczán, de még kalapján is, melyre visszafelé tette föl a vitézkötést. Úgy is jó volt.

Útközben azonban, Bokáczius a fejedelem mellett lovagolván, az történt, hogy az emberséges kassai biró paripája szüntelen féloldalra farolna, ezáltal az egész úri menetben nagy rendetlenséget mívelvén.

Darab ideig nem ügyeltek erre a félszegségre, míglen a fejedelem maga megsokalván az alkalmatlanságot, meg nem szólítá Bokácziust.

– Ugyan bizony, kegyelmed leszorít már az útról a lovával.

– A bizony, – szólt Bokáczius, maga is elismervén hibáját, – nyilván ez is lelket lát maga előtt, mint Bálám paripája, s nem akar odább menni.

A fejedelem azonban, ki az akkori időben nem tartá illendőnek, a lelkekre magyarázni ki valamely földi tüneményt, addig vizsgálódék Bokáczius körül, míglen észrevevé azon sajátságos okot, mely miatt a kassai biró paripája mindíg féloldalt jár. A derék férfiú tudniillik a nagy aggodalom közben reggel felöltözvén, elfeledett mind a két lábára csizmát húzni, s míg a jobb lábát ama sarkantyús paszomántos saruval fölfegyverzé, a bal lábán rajta feledte a kecsegeorrú papucsot, s minthogy a ló oldalát mindig csak a sarkantyúval döfögeté, annálfogva járt az féloldalt az úton.

Ezt a galibát pedig ő maga észre sem vette, a míg a fejedelem nevetve nem figyelmezteté reá.

E mulatságos véletlen azonban egyszerre derült hangulatba hozá a többi urakat, minden baljóslat, aggodalom szétrepült a légbe mindnyájok szivéből, az egy Bokácziust magát kivéve, a ki irigylette otthon maradt fél csizmája sorsát s óhajtá, hogy bárcsak a fejét is otthon feledhette volna.

A fejedelem és kisérői félelem nélkül léptek az oroszlán barlangjába; egyik oroszlán a másikéba.

A mint Bocskay naplójában írt jegyzete bizonyítja, ő maga sem volt róla bizonyos, hogy fog-e onnan visszatérni? de mégis elment a meghivásra.

A török urak szertelen szivessége csak újabb erősség volt Bokácziusnak félelmeit erősbíteni.

Nagyobb aggodalommal soha nem várták az ebéd végét, mint ő az elfogadási ünnepélynél, a midőn a magyar uraknak kétszáz tál étel fölhordását kellett végignézni. Csak végignézni, mondom, mert egyrészről oly sebesen elhordták az orraik előtt az izoglánok, hogy alig nyúlhattak hozzájok, másrészről pedig különös elhatározottság kellett ez ismeretlen mivoltú ételek megkóstolásához, ilyenekhez nem szokott embernek.

Bokáczius gondolá magában nagy elbúslakodva, hogy hiszen majd a végén következik a fekete leves!

S valóban, a mint az ebédnek vége lett, mindegyik magyar úr háta mögött megjelent két csausz s fölszólíták őket, hogy kövessék külön sátorukba.

Ott fognak bennünket lenyakazni! gondolá magában Bokáczius, s elszánta magát végső órájára.

A midőn pedig őt is egy külön sátorba vezették, ott a két kísérő csausz elővett egy szép virágos zöld selyem kaftánt, nyuszttal megbélelve, s azt felölté a jó Bokáczius dolmánya helyébe, olyan jól illett reá, hogy még a földön is húzta a végét.

Így felöltözve visszavezették ismét a magyar urakat a vezér sátorába, kit-kit gyönyörűséges díszkaftánba öltöztetve; maga a fejedelem is bíborköntössel volt felruházva, aranykoronával fején.

Bokáczius lelke el volt ragadtatva a dolgok ily örvendetes fordulatán, de csak akkor érzé ő mégis magát igazán boldognak, a mikor egyszer hátat fordíthatott ennek a «pestises Pestnek», a hová az ember testamentum-tétel nélkül be sem tehette a lábát.

Mindezen példából pedig csak az a tanulság, hogy a mi veszélyben gyönyörűségünket találtuk ifjúkorunkban, ugyanaz vénségünkben nem akar ízleni, akkor egy bottal is meg mertük támadni az elefántot, most pedig az egér ellen is keztyűt húzunk. A kinek pedig szilárd elvei vannak, az ifjan könnyű szívvel, vénen szomorkodva keresi föl a fátumot, – de mégis fölkeresi.