A Svábhegy keletre néző oldalát egy mély hegyszakadék hasítja ketté, a mely valamikor járt út volt, nagy felhőszakadások vízmosásai vájták ki ilyen mélyre, most már egy széles, mély árok, embertől járhatatlan. Ennek a két oldalán fekvő telkekhez csak kerülő utakon lehet jutni.

Ezelőtt néhány évtizeddel még ezek a telkek viruló szőlőkertek voltak (a filokszéra előtt). Csak egy telek vált ki a többi közűl, a melynek felső részét terebélyes fák fedték, az alsó része kopár volt, csupa kőhalmaz, míveletlen, alját bozót takarta.

Az összeboruló fák zöldje közül egy házikó szeglete nézett ki a világba egy ablakával.

Közel volt az én nyári lakomhoz: beláttam az udvarába. Sohasem vettem észre ott emberi alakot.

Egyszer kiváncsi voltam megtudni, mi van ott. A kocsiúttól eltérve, csak egy keskeny ösvény vezetett a kerítés ajtajáig. Az pedig állandóan zárva volt.

A kapu rácsozatán keresztül be lehetett látni az udvarra. Csupa gaz és bozót minden, semmi nyoma hajdani virágos kertnek. Közel a kapuhoz egy sárga virágú szarkával telenőtt halom oldalából egy négyszögű hegyes oszlop emelkedett ki, fehér homokkő volt, rajta e felírás fekete betűkkel: «Virtus semper diligenda.» Mit jelent ez? Figyelmeztetés ez, vagy tanulság?

Kézen, közön át, szomszédok révén aztán megtudtam az egész megelőző történetet.

Ez a világtól elrejtett kis lak egy fővárosi orvosé volt, a kinek egy kórháznál volt állása. Súlyos hivatal. Ő volt a kezelője a ragályos betegek osztályának.

Az orvosnak felesége volt, fiatal és szép.

Könnyen megérthető a gondoskodás, hogy nejét az orvos eltávolította a kórház közeléből, s itt e félreeső zugában a külteleknek választott számára lakást, a hol azok a gyilkos rémek, a kikkel ő folytonos küzdelemben áll, rá nem találhatnak.

De más veszélyes démonok sem találhatnak rá; – a kikkel tele a világ.

Reggel korán beballagott az orvos a városba, táskáját czepelve; az egész napot odabenn tölté, este felé, gondosan végezve magán a fertőtlenítést, s öltönyt változtatva, megint kisétált a svábhegyi lakására.

Az asszony egész nap magára volt hagyva.

Egyetlen cselédje, egy sváb paraszt nő, reggel eltávozott a szamarával a városi kúthoz, két puttonynyal, vizet hozni s a mészárszékből húst, a kofától zöldséget, a milimáristól tejet bevásárolni: az alatt be volt zárva a kapu, a majorosné hazatértével megindult a főzés, abba az úrnőnek semmi beleszólása nem volt.

Semmi mulatság, szórakozás, házi foglalatosság nem volt számára.

Virágos kert sem volt a háznál, annak első létföltétele, az öntöző víz: az hiányzott.

A megelőző birtoktulajdonosnak vakmerő terve volt: kutat ásatni a telkén. Lefúratott harmincz öl mélységig; de vízre nem talált. A kiásott temérdek kő halommá nőtt, még a hegyszakadékba is jutott belőle annyi, hogy gátat rekesztett az alján, ennek a gödrében aztán megrekedt a nyári záporhordta iszap s időjártával az új talajt telenőtte a vad csipkebokor, a mely alulról fölhatolt a telek széléig, úgy, hogy kevés fáradsággal rózsalugast lehetett belőle idomítani.

Ez a rózsalugas volt a magára hagyott feleségnek a kedvencz menedéke.

Egész nap itt ült és horgonyolt valamit.

Egyedüli olvasmánya volt az ujság. A hivatalos Közlöny, ezt hozta ki számára a férje mindennap. Posta még akkor a Svábhegyen nem létezett. S a Közlöny éppen jó erkölcsű hölgyeknek való olvasmány volt. Kirekesztve hasábjaiból minden regény és szerelmi kaland napihíre, a mi a képzeletet felszítja.

Annak a lehetősége ki volt zárva, hogy a fiatal asszony valamelyik telekszomszédjával érintkezésbe jöhessen. Az egyik szomszédja egy óbudai kapás volt, a ki maga művelte a szőlejét; azzal nem lehetett egyébről beszélni, mint hogy nincs eső; a másik szomszédja pedig a vakok intézetének egy tanárja, egyházi személy, a ki csak vasárnap jött ki a villájába a tanítványaival: azoknak mindegy volt, hogy szép-e az a búskomor asszony, a ki beleénekel az ő istenes dalaikba? nem látták.

A férj esténkint fáradtan jött ki a városból s kórházi élményei nem voltak arra valók, hogy azokkal asszonyt mulattasson.

Alacsony, zömök férfi volt, rövidre nyirt szakállal (a csókja szúrt), a szemöldöke sűrűbb volt, mint a bajusza, az arczán nyomai látszottak a himlőnek. A haja illatozott valami kozmetikumtól, a mely a hajkihullástól véd, emlékeztet a kőrisbogárra és a szegfűszegre. A fogai feketék voltak a folytonos szivarozástól. Egyszóval ideálja volt egy férjnek a maga asszonya előtt.

Az asszonynak még olvasmánya sem volt a hivatalos lapon kívül. A doktor elvből ellensége volt minden regénynek. Idézte Corneliust a neje előtt, a ki a poétákat a kerítők közé számítja.

A doktor mogorva arcza híven visszatükrözte a kedélyét: házsártos, zsémbelődő, kötekedő volt. Semmi sem tetszett neki, a mit az asszony tesz. A mit beszél, abban is mindig hibát keresett, s azt nem hagyta megrovatlanul. Túlságos volt a takarékosságban: naponkint kiadta a konyhára való költséget s este beszámoltatott krajczárig a svábasszonynyal s pörölt vele, hogy drágán vásárol. Baromfit nem hagyott tartani a háznál, mert annak az élelmezése ellenőrizhetetlen. Ellenben az ételek dolgában finnyás volt: belekotnyeleskedett a konyhai állapotokba, a salátát maga készítette el. A kávét is maga főzte meg. A tejet különösen kifogásolta. Valami furfangos mérővel kisütötte, hogy az hamisítva van. A gazdasszony példálózott is előtte, hogy jó volna egy tehénkét hozni a házhoz: attól aztán nemcsak igazi jó tejet lehetne kapni, hanem a tejfölösleget el lehetne adni a Svábhegyen, abból beszerezni a télire való eleséget, szénát, korpát. Hallani sem akart róla a doktor. Pedig a gazdasszony biztosította róla, hogy nyáron át nem kerül a tehén semmibe: a garádon, az árokpartokon annyi fű terem, a mi azé, a ki learatja, hogy azzal a riskát bőven el lehet tartani. Nem! Tejgazdaság csak Rothschildnak való!

Egy reggel galambokat fedezett fel az udvaron a doktor. Hát ezek hogy kerülnek ide?

A gazdasszony igyekezett megnyugtatni, hogy ezeket ő (egy párt) a frakodligásból kapta a Schwarce Nánitól, a kinek van sok: a galambnak nem kell etetés, az tud magának keresni a szántóföldeken. Időjártával fiókáik lesznek s azok töltve nagyon jók.

– Én nagyon szeretem a galambokat, – védekezék a feleség.

– Azt rosszul teszi. A galamb az erkölcstelenség szimboluma. Cythere madara, a kitől a nők csak rosszat tanulnak.

Az asszonyka addig czirógatta a doktor borotvált pofáját, hogy kiengesztelje, míg az meglágyult s beleegyezett, hogy maradjanak hát itt a galambok.

S azt nagyon rosszul tette.

Hiába! A férjnek fenn kell tartani az egyszer fogalmazott véleményét, mert az mindenesetre irányadó. A következő eset tanúbizonyság rá.

Egy délelőtt az asszonyka ott dolgozott a munkáján a rózsabokor alatt, a mely szabadon nőtt föl az árokparton, a midőn nagy vijjongás hangja kelté föl a figyelmét, a mely a magas égből hangzott alá. Ijedten látta, hogy az ő galambját üldözi egy karvaly: egymás fölött csapongnak, ha a karvaly alácsap, a galamb fölrebben, hol felül van, hol alul.

A hölgy elkezdett hangosan kiabálni, hogy a ragadozó madarat elriaszsza, sikoltásaira a sváb asszony is előrohant a konyhából, egy palacsintasütőt csapkodva a főzőkanállal, hogy a karvalyt elriaszsza, de az nem ijedt meg. Már-már körme között tartá az ártatlan galambocskát, a midőn egy lövés dördült el s a karvaly bukfenczezve zuhant alá éppen az asszonyka lábai elé.

A lövés a széles árok túlsó partjáról jött; az asszonyka odafordulva egy férfialakot pillantott meg, a kinek az arczát meg sem jegyezheté magának, mert az rögtön eltűnt a bozót között s még csak egy üdvözlő szót sem hallatott.

A gazdasszony odasietett a vadászprédát átvenni. Az asszonyka a hozzámenekűlt galambkát gyügyögtette.

– Ez derék lövés volt, – mondá a doktorné.

– Hej, sokba van annak az úrnak, hogy olyan jól tud lőni, – mondá a gazdasszony.

– Ismeri azt az urat?

– Nem ismeri ezt senki, mert senki sem találkozott még vele, de azért mindenki tudja, hogy itt van; a nevét sem emlegetik, csak úgy híjják, hogy a «svéd báró». Ott lakik szemközt abban a várrom-forma kastélyban.

A doktorné csak most kezdett érdeklődni az iránt a sajátszerű épület iránt, a mely az átelleni hegy lankáján magasra emelkedett, s a melyet ő eddig egy a hajdankorból hátramaradt várromnak tartott. Egészen olyan volt, mint a Balaton-vidék családi váromladékai, a miket a költő megénekelt: magas tornya, zeg-zugos párkányai, csúcsíves ablakai, erkélye, lépcsősora. Tetőzete nem volt. Élő lény nem mutatkozott rajta soha; se zászló nem volt kitűzve az ormára.

Most megtudta, hogy abban a romban egy élő ember lakik, egy előkelő úr: idegen.

– Miféle ember lehet az?

– Nem tudja azt senki, csak úgy találgatják a svábhegyiek. Valami nyolcz esztendeje került ide, ő építtette ezt az ócska várhoz hasonlatos épületet; de van neki más lakóháza is, a hol rendesen tanyázik, s onnan egy földalatti folyosón jár keresztül a tornyába. A kapujára nagy betűkkel van felírva, hogy «tilos a belépés». Egyetlen cselédje egy vén mindenes, ez hordja haza a gazdájának az élelmiszereket; de ezzel nem lehet szóba állni, mert olyan nyelven beszél, a mit errefelé senki nem ért. A gazdája rendeléseit írásban viszi a boltokba. A svéd báróról az a hit van elterjedve, hogy odahaza a maga országában agyonlőtt duellumban egy előkelő főurat; szerelmes história volt az! Ezért halálra itélték; a büntetése kikerülése végett menekült ide a mi hegyeink közé, a hol nincs policzáj. Itt nem háborgatja senki. Azt mondják, hogy galambpostával levelezik. Ha néha be kell neki menni a városba a dolgai végett, nem jár a rendes országúton, hanem az árkokon, vízmosásokon keresztül, s csónakon viteti át magát a Dunán. Mindig fegyvert hord magával. Olyan pisztolya van, a mivel ötször lehet egymásután lőni; a ki megszólítja, azt rögtön lelövi.

Ennyi adat csak elég, hogy egy ismeretlen férfit érdekessé tegyen egy nő előtt.

– Rézi asszony, azt a lelőtt madarat jó lesz nekünk elásnunk a kövek közé.

– S nem beszélni semmit a karvalyról a doktor úr előtt.

Egy rejtegetni való titka tehát már volt az asszonykának a férje előtt. Az féltékenynyé lehetett volna a rejtélyes szabadítóra.

Egy talány férkőzött a szívébe, a mi nem hagyta nyugodni.

Többet is szeretett volna megtudni a rejtélyes idegen felől a parasztasszonytól.

– De hát mit csinál az az ember, ha egész nap nem jön elő a maga vadonából?

– Oh, az nem vadon. Az udvara valóságos paradicsomkert. Lehet látni a kapuján keresztül. Minden hónapban más meg más virágok. Olyan csodálatos virágok, a milyeneket erre mifelénk nem is látni. Azt mondják, Hollandiából hozatja ládaszámra a hagymáit, gyökereit. Egész nap azokat kapálgatja, öntözgeti, van neki mivel. Nagy cziszternákat csináltatott, a mikben az esővizet felfogja. A nagy telke is csupa virágos bokor, azokat is mind maga oltogatja, nyesegeti.

Virágok! Ezek voltak az asszonykának legkedvesebb vágyai.

Hol látott ő virágokat?

Az anyja szinházi páholynyitónő volt: az hordta haza a leányának azokat a drága szép virágokat, a miket a primadonnák a koszorúözönből a színpadon felejtettek.

Bizony csak úgy jutott virágokhoz a leánya. Azt őrizte az anyja, mint egy rabot. Őrizte a szinháznak még a levegőjétől is! Ismerte jól, hogy mi szállong ebben a levegőben. Mikor maga fölment a napi dolgára a szinházba, a leányát bezárta a konyhába s ott tartá hazajöttéig. Az addig magában dolgozott. Minden finom kézimunkát tudott, az volt a mulatsága – és egyúttal keresete.

A gyönyörű csipkéket, himzéseket a páholynyitónő értékesíteni tudta a szinházi előkelőségeknél s a mikor a leánya elkészült egy remekül horgonyolt paplannal, azt kisorsolták: egy huszas volt a betét, mind a kilenczven szám elkelt a szinháznál, művészek és szinházlátogatók jóvoltából; a lutrin kihúzott első szám volt a nyertes. Ennek a sorsjátéknak az eredménye képezte a páholynyitónő leányának az öltözetbeli költségét. A ruháit is maga szabta és varrta.

Így ismerkedett meg a maga doktorával is.

Egyszer a páholynyitónő komolyan megbetegedett: orvost kellett számára hivatni. A szinháznak voltak doktorai, a kik különben más téren praktizáltak. Fizetést nem kaptak a szinháztól, hanem csak ingyen zártszéket s újesztendő napján az összes tagoktól kollekta útján vásárolt ezüst kalamárist. Azért mindenkor híven teljesítették orvosi kötelességeiket a szinházhoz tartozók irányában.

Az orvos egy egészen tisztaszívű leányt tanult megismerni, a leány pedig egy jóindulatú okos embert.

A doktornak ilyen nőre volt szüksége, a kire még nem lehelt rá a hivalkodás rossz szelleme, a ki takarékos, hűséges: anyja betegágyánál kimutatta, hogy milyen önfeláldozó; a leány pedig becsülni tanulta azt a férfit, a ki hivatását oly lelkiismeretesen teljesíti, minden jutalom nélkül; sőt arra is kiterjed a figyelme, hogy ismerősei körében segélyt gyűjtsön a beteg nő számára, a ki betegsége idejére a fizetését nélkülözte.

Így lett belőlük egy pár.

Voltaképpen ez volt a legnagyobb uzsora, a mit valaha fizettek.

Az asszonyka nem látszott azt eleinte érezni.

Ránézve a házasság megváltás volt.

Szűkebb börtönből tágabb börtönbe.

Vannak asszonyok, a kiket a véralkat azzal a szerencsés kiváltsággal ruházott fel, hogy filozofálni tudnak. Össze tudják hasonlítani a különböző helyzeteket, a miket elcseréltek. A leány senki sem, az asszony már valaki.

Az asszony akaratától függ, hogy a férje egyéniségében a jó tulajdonságokat fölfedezze.

Ha a férj arcza rút, a megszokás széppé teszi. Rút férfi nincs.

Ha durva, goromba, az jellemerőre mutat.

Ha szerelemféltő, az szerelmének a tanújele.

A doktorné, a míg leány volt, egy rokonszenvet keltő férfialakot sem ismert. Nem is tudta, hogy vannak fiatal lovagok a világon. Az anyja nem engedte, hogy egy szinpadi előadást megnézzen, pedig ingyen kaphatta volna.

Lakószobájuk ablaka az udvarra nyilt: még az utczán sem láthatott nyalka suhanczot. Ránézve a doktora volt az egyedüli valaki…

Ezen az eseménydús napon a doktor nagyon korán jött ki a városból. Kocsin hozták ki. Volt a Svábhegyen már akkor is közlekedési eszköz: a Krumpe János milimárinak szamaras szekere; ha valakinek az a duskálkodás jutott eszébe, hogy kocsin járjon a Svábhegyre, a szamárfogat rendelkezésére állt, az kivitte, behozta; utolsó állomása volt a Schaffler Miska (kurtakocsma a déli vaspálya helyén), ott leszállhatott a vendég s mehetett a váron keresztül Pestre. (Alagút még nem volt.)

A doktort a nemzeti Opera buffó baritonistája hozta ki a szamaras szekéren. Annak is volt egy bogárhátú háza, nem messze a doktorétól, a hol télen-nyáron lakott. Azt is egy paraszt mindenesné szolgálta ki a deutschbrámer nemzetből. Ezt érte utól valami súlyos betegség. Addig természetesen nem hívattak doktort, a míg késő nem volt a segítség.

Mind a mellett hetekig bírta benne tartani a lelket a jeles orvos; maga hordta ki számára még a patikaszereket is és nem szólt az áráról az énekesnek, a mi annak nagy fejvakarást okozott.

De végre mégis csak halál lett a vége a hosszas betegségnek.

Még akkor nem lévén temetkezési egyletek, szinházi kollekta útján temették el a felejthetetlen majorosnét.

A buffó szerette a szójátékokat.

– A majorosné felejthetetlen; de a tehénke fejhetetlen. Ki feji már most meg a riskát? Tudja mit, doktor, én magának adom a tehenet doktori sallárium meg patikakontó fejében.

A doktor befelé nevetett magába egyet s nem szólt rá semmit. Ahhoz, hogy a szinházi orvost a művészek egy meleg kézszorítással honorálják, már hozzá volt szokva; hanem hogy orvosi fáradozásai jutalmául egy eleven tehénnek a kötőfékjét nyomják a markába, azt egészen különösnek találta.

Másnap reggel aztán ott találta a kapubálványához kötve a riskát, a ki hangos bőgésével tudatta ottlétét. Szarvára volt kötve a czédula a tulajdon áthelyezésről. Ezt bizony meg kellett tartani. A szegény kiéhezett pára csak úgy falta a frissen aratott somkórót, a mit a Rézi asszony hozott eléje nyalábbal. Bekötötték az üres istállóba.

Ebbe bele kellett nyugodni a doktornak.

Ezzel aztán egészen megjavult a háztartás.

A Rézi asszony gondoskodott a tehénke mindennapi élelmezéséről s egyúttal vevőket is szerzett a tejfölösleg számára a svábhegyi lakók között. Ez aztán időt is vett igénybe. Az asszonyka hosszabb ideig magára maradt. Ebben is van valami jó. A jövedelmet pedig gyarapította a tejpénz. Áldott rubrika az asszony számvetésében. Pénz, a miről az öreg nem tud semmit.

Most már lehetett fennhéjázó tervre is gondolni.

Ugyan mi vakmerő vágya lehet egy ilyen penészvirágnak?

Hát ugyan mi? Egy új ruha. Nyári divatszerű.

(Öltözetre, pucczra a férj nem vesztegeti a pénzt.)

A Rézi asszony mindennap hoz haza egy csomó kutyanyelvet. (Így hítták akkor a valutát.)

De ezt a hosszúságáról ismeretes pénzjegyet még előbb művészi gyümölcsöztetés útján konvertálni kellett.

Miből állott a finanszirozásnak ez a neme?

Az első alaptőkéből összevásároltak egy csomó színes pamukot s ezekből horgonyolt az asszonyka tündérujjakkal díszes paplant. A paplan alapszíne karmazsinpiros volt.

De nemcsak egy paplant készített, hanem egyszerre kettőt.

Furfangos az asszonyi ész.

Az volt a terv, hogy az egyik paplant otthon eltanúlt gyakorlat szerint ki fogja lutrizni. Ebből kap annyi pénzt, a mennyiből az új ruha kelméjét beszerezheti. De mivel előrelátható, hogy a doktor (diplomás ember!) abba semmiképpen bele nem fog egyezni, hogy az ő hitvestársa kézimunkákat sorsoltasson ki: tehát erről a pénzműveletről Rézi asszonyon kívül senkinek sem szabad tudni. Egész nap a kisorsolandó himzés van munkában; a másodlat csak akkor kerül tű alá, a mikor a férj hazatérte közeledik estefelé.

Egy kis rászedés biz ez; de hát ennyi csalfaság csak meg van engedve a leghűségesebb feleségnek is.

A férj csak a készülőben levő paplanról vehetett tudomást, az az ő nevenapjára készült. Holott a már kész példány régóta megtette a maga körútját a kisorsolás terén; nagyon rövid körút volt: a hol elkezdődött, ott el is végződött. Rézi asszonynak az az ügyes gondolata támadt, hogy a kész munkát legelső próbára a világkerülő várúrnak küldje föl, szép szavakkal és pogácsákkal meghódított mindenese által. A rejtélyes ember aztán azt tette a kisorsolási ívvel, hogy annak mind a kilenczven számát teleírta a góthai almanach valamennyi celebritásainak nevével, a járandó pénzt és az ívet visszaküldte Rézi asszonynak, a paplant megtartotta magának: hiszen neki kellett azt a sorshúzáson okvetlenül megnyerni. A saját nevét nem írta közé.

No, ha ez az ív a doktor kezébe kerül valahogy, fog ez arra felránczolt homlokot csinálni! Hogy került össze ennyi őrgróf és birodalmi herczeg hevenyében a Svábhegyen?

Az asszonyka pedig megkapta az új ruháját. Fedezetül szolgált a tejpénz. A férjnek nem kellett látni a készülő ruhát. Majd ha fölveszi az asszony, el lehet vele hitetni, hogy a mama küldte a leányának.

Korán reggel a Rézi asszony elindúlt a szamarával a megszokott körjáratára, a doktor maga készítette el a reggelit, aztán ő is bement a városba, a hivatalát végezni; az asszonyra rázárták a kertajtót és a kaput. Börtönéből ki nem osonhatott.

Ámde ott volt a rózsalugas a mély árokparton.

A mint magára maradt, oda vonult folytatni a munkáját a második paplanon.

A mint ez a piros lepel megjelent a rózsalugas alatt, azonnal leereszkedék az átellenben levő vártorony erkélyéről egy vörös zászló: a karmazsinszínű kötött paplan, a mely lutri útján jutott idegen kézre.

Senki sem tudhatta, hogy mi köze van ennek a két zászlónak egymáshoz? Csak a madarak láthattak oda s azok nem árulkodnak.

A doktornak feltűnt a változás, a min a felesége kedélye megfordúlt. Sokkal édesebb, hízelgőbb volt hozzá, mint eddig. Mindenben a kedvét kereste. Ibolyákat szedett számára s azokat a gomblyukába tüzdelte. A doktor a tükörbe nézett: ő lett-e szebb egy idő óta? Mi változott meg hát? Az ibolyák titoktartók. A rózsák már nem azok.

Mikor a rózsanyílás ideje eljött, egy délután azzal lepte meg a hazatérő doktort a felesége, hogy egy kinyílt rózsát tűzött a gomblyukába.

A doktor megdöbbenve kérdezé tőle:

– Hogy jutottál ehhez a rózsához?

Maga a rózsa is feltűnő volt: lángpiros, nem egészen teljes, a közepén egy csomó aranyszín himszál vált ki a kelyhéből; a szaga kábítóan édes. Az embernek e rózsa láttára az a gondolata támad, hogy ez a virág beszélni tud.

Az asszony nem jött zavarba a felelettel. Mondhatta volna azt is, hogy a Rézi asszony hozta.

– Itt nyílik ez, a mi rózsalugasunkban.

– Lehetetlen!

A doktor ismerte egy évtized óta ezt a házat és telket, a régi tulajdonos idejéből, a kit betegsége alatt gyógyított. Nem volt annak a telkén soha egy virágos bokor sem. Pácziensének fájt a feje a rózsaillattól; talán a szíve is a rózsa emlékétől.

Az asszony a férje karjába akasztotta a kezét s lejtőzve, himbálva vitte le magával az árokpartig, a hol a rózsalugas volt. El volt az borítva nyíló virágokkal, a miket tarka lepkék serege rajongott körül.

A doktor elbámúlt. Még három-négy év előtt ez a lugas csipkebokor volt, proletárja a virágoknak, hogy lett belőle azóta virágok királynéja? A meghalt gazda lelke járt-e haza vezekleni? Az ojtogatta-e be a vad csemetéket?

– Kik vagytok ti? Hogy hínak benneteket?

Azok meg is feleltek rá, csakhogy azt érteni kell: hátha idegen nyelven beszélnek, a mit a kérdező nem hall, nem is ért.

Hát ha maga az orvos nem értette is a rózsák szavát, akadt tudós, a ki járatos volt benne. Egy doktor, a kinek az volt az élethivatása, hogy öljön. Nem embereket, hanem csak bogarakat, lepkéket. Egy világhírű magyar entomolog, a rovar- és lepkegyűjteményeivel ellátta az egész művelt külföld természettani múzeumait s ezen az úton oly tekintélyes vagyont szerzett, hogy a Svábhegyen egy feltűnő szép, tornyos várlakot építtethetett magának, abban voltak elhelyezve kincseket érő rovar- és növénygyűjteményei. Ehhez vitte el a doktor a maga rejtélyes rózsáját megnevezés végett.

– Nem ismeri kollega uram ezt a különös fajta rózsát?

– Hogyne ismerném? Ez a hirhedett Gül Hanem, rózsák királynéja, a kazánliki rózsa. Ebből készítik a törökök a nagybecsű rózsaolajat. Egy egész vilajet népének ez ad kenyeret. Féltik is, mint a szűzeiket.

– S hogyan került ez mégis a Svábhegyre?

– Kétségtelenül a török uralom alatt. Itt voltak Abdurrahmán pasa idején a törökök mulatókertjei; bizonyítják a vízvezetékeik, a melyek mai napig egyedül szolgáltatják Buda várába a friss forrásvizet; csúcsíves arab építmények, a miknek alagútja messze benyomúl a hegy oldalába. Egy ilyen kertből maradt meg egy rózsabokor. A rózsa örökéletű, a hol egyszer gyökeret vert, onnan soha ki nem vész.

– S hol lehet az az eredeti rózsatörzs?

– Azt is megmondhatom. A hétházon túl – még akkor így hítták a «költő-utczá»-t, «tündér-utczá»-t – van a svábhegyi kőbánya: messziről megismerhető kopár kőfalairól, annak egy zugában van a kőbányatulajdonos kicsiny kertje, a melyben az ősi Gül Hanem található.

A doktor megköszönte tudós kollegájának az alapos értesítést és sietett a jelzett kőbányát fölkeresni.

Könnyen rátalált, a gazdáját jól ismerte: valamikor szembajból gyógyította. Most is vörösek voltak a szemei és kidülledtek.

– Önnek a kertjében van ennek a rózsának a törzse?

A barlanglakó nem látta a rózsát, de a szagáról ráismert.

– Még tavaly itt volt, de már az idén nem látok odáig.

– Kinek adott ön ojtóágat erről a rózsáról?

– Oh, tudom nagyon jól. A szomszéduramnak, a ki itt ebben a várban lakik: a svéd bárónak.

– Fiatal az az úr?

– Nem tudom; fölfelé nem látok, csak lefelé.

– De azt csak tudja, hogy mi czélra kérte öntől a szomszédja az ojtóágakat?

– Oh, azt tudom, mert ő maga elmondta nekem. Hogy ez az a rózsa, a miből a törökök a drága rózsaolajat készítik. Ő tehát, a hol csak vadrózsabokrot talál a Svábhegyen, azt mind beojtja, hogy időjártával az egész Svábhegy gazdaggá legyen a rózsaolajtermesztésből.

Most már kezdte érteni a doktor, hogy mit beszélnek a kazánliki rózsák.

Még többet is meg akart tudni.

Leszállt abba a mély hegyszakadékba, a mely a hegyoldalt kétfelé választotta. Nem volt az járható út. De a figyelmes vizsgálónak mégis feltűnt, hogy a meredek sziklaoldalban egyes kövek ki vannak kopva, egyikről a másikra át lehet lépegetni. No, de ezt a sziklaoldali ösvényt taposhatták gyomot, csipkebogyót szedő asszonyok is. Mégis csak elindúlt a nyomokon lefelé, míg egyszer rábukkant azokra a vadrózsabokrokra, a miknek egy-egy ága be volt ojtva kazánliki rózsába. Itt «ő» járt! De ki az az ő?

Egyszer aztán talált valami áruló jelt.

Egy kökénybokron fityegett fennakadva holmi papirosgyűrű. Ilyent viselnek a drága szivarkülönlegességek, mint egy övet a derekukon: ezt nem paraszt dobta el itten.

Eldugta az aranyos papirszorítót s besietett vele a városba.

Fölkereste a nagy dohánytrafikost a váczi-utczában.

– Ki vásárol itten ezzel az etikettel?

A trafikos aztán felvilágosította, hogy ez a fejedelmi Cuba Trexov ismertető jele, a minek darabja egy forint: nem is kapható másként, mint megrendelésre. Rendes vevőjük a svábhegyi svéd báró. Arról aztán elmondott a trafikos mindent, a mit a hír beszélt, hogy halálos párbaj miatt hagyta el hazáját; itt rejtőzik évek óta a mi budai hegyeink között magányos várában; kitűnő czéllövő; a karvalyt lelövi a levegőből magányos golyóval. Jó szerencse, hogy a mellett nőgyűlölő.

Ezt az utolsót nem volt hajlandó a doktor elhinni.

A kazánliki rózsák mással beszélték tele a fejét.

Az a hegyszakadék nem áthághatatlan örvény a várlak és az ő háza között.

Egy körülmény megerősítette a gyanúját.

– Nagyon lassan készül ez a horgonyolt paplan, – mondá egyszer a feleségének.

– Fogytán van a pamukom, – menté a dolgát az asszony.

Nem akarta bevallani az új ruhát, a mi sok időt elvett.

– No, majd hozok én neked pamukot, a milyen kell.

És aztán hozott neki a városból mindenféle pamukgombolyagot, a minőre szüksége volt.

(Soha senki ki nem veri a Rézi asszony fejéből azt a gyanút, hogy ezek a gyapotfonál-gombolyagok egy a kórházban elhalt nő hagyatékából származtak.)

Harmadnapra a szép, vidám, piros asszony nagyon halavány lett s torokfájásról panaszkodott.

A doktor besietett a városba s azonnal kihozta a legkitűnőbb specziálista orvost, a ki torokbajokban tekintély volt.

Az orvos megtette a diagnózist: szigorú ápolást rendelt; a gyógyszereket már készen hozta magával; ismerte a férj előadása után a bajt.

Eltávozásával azt mondá az asszonykának, hogy a betegsége alatt meg ne csókoljon valakit, mert a baja ragályos.

«Valakit?» – Hát lehet ilyen lény a világon, a férjen kívül?

Egy hétig mindennap kijárt a szaktudós orvos a doktor feleségéhez.

De biz azt nem bírta megtartani. Hetednapra az asszony meghalt difteritiszben.

Az új ruha jó lett halotti köntösnek.

A doktor ott ásatott neki sírt a saját telkén, a kazánliki rózsákat kivágatta tőbül s azokbul csináltatott ágyat számára a sír fenekén. Szép gondolat volt tőle…

Azután egy nagy obeliszket emeltetett a sírhalma fölé, ez ma is ott van, olvasható a kőlapon: «Virtus semper diligenda.»

A szomszéd várlakó jövevény azonban nem követte másvilági útjára a szép asszonyt.

Talán hát mégsem volt igaz, a mit a kazánliki rózsák beszéltek…