(Kutya-macska história.)

A kutya hatalmas állat a világon.

Különösen Magyarországon.

Kivált mikor már a bőre le van fejtve.

Ez a kutyabőr még holta után is eleven.

Mit mondok: eleven? Halhatatlan!

Ilyen elenyészhetetlen kutyabőr birtokában volt nemes Pugonyi Están uram – Kecskeméten.

Az ilyen kutyabőr másutt is a magyar hazában a különösségek közé tartozik. Először is – a tulajdonosának választói jogot ád (a 48-iki törvények értelmében), másodszor pedig – másodszor? Majd az ördög töri rajta a fejét, hogy mit ád neki még másodszor is!

Hanem hát az ilyen kutyabőrnek a virtusára nem sokat adnak Kecskeméten. Választói joga van ott már minden embernek, a ki kétszobás házzal bir, vagy egy műhelylyel, a melyben egy legénynyel dolgozik; egyszóval, a ki tíz forint adót fizet a hazának. S a ki még tíz forintot sem tud letenni a haza oltárára, az már nem polgár, csak gányó, annak a malom alatt az országgyűlése.

Hát bizony a nemes levélre való büszkeségért csak kinevették Pugonyi Están uramat. Régen, Dobzse László meg Lajkó király alatt érhetett az valamit; mikor a «kalandorok» Kecskeméten tartották az üléseiket; ma bizony rá sem hederít senki.

No, az az egy, hogy «nemzetes uramnak» szólítják az embert. De azt a pusztabiró is megkapja.

De még ezenkívül abban a rossz hírben is állt Pugonyi Están uram, hogy «tudós ember». Tudni kell azt, hogy Kecskemét egy olyan rendkívüli város, a hol minden ember otthon tartja az eszét. Senki sem megy a szomszédba kölcsönkérni egy kis «sütnivalót».

Ezért lehetett az, hogy az én ott laktomban (két évig) még csak hírét sem hallottam, hogy egy prókátor volna a városban (negyvenezer lakos mellett). A kinek ott pere volt, végezte maga, vagy amikázott, de prókátorhoz nem ment. A mi pedig az orvosi tudományt illeti, azt akkoriban csak két emlékezetes alak képviselte: az egyik volt egy tősgyökeres magyar nevű, tudós férfiú, a ki a hozzá kerülő paciensek számára zsinórra fűzött recepteket tartott, s a hogy következtek, úgy szakított le egyet a schédákból; volt olyan betege, a ki tintaspeciest kapott, a mitől fekete lett a nyelve, de meggyógyult tőle. A másik doktort pedig a neve és termete összeállításában doktor Pohoska névvel látta el a közvélemény. Ez háromszor bukott meg a pesti egyetemen a rigorozumon; a harmadiknál azt mondta neki a dékán: «perge asine, hic habes diplomam; occides homines». Ezért nem is került soha Kecskemétre se cholera, se tiphus, se más czifra nyavalya. Mi az ördögöt keresett volna ottan? Csak egyetlen patika volt a piacz közepén, oda jártak délelőtt a honoratiorok germinativát inni, a mit népnyelven kárminativának hívtak (aztán meg a szép patikárusnénak udvarolni).

És pedig annak, hogy a prókátor ilyen korlátolt hatáskörnek örvendett a nagy alföldi városban, épen nem a czivilizáczió hiánya volt az oka, hanem az az egészséges ethika, a melyen az ottani közélet alapult. Először is politikával senki sem foglalkozott (még akkor nem voltak képviselőválasztások) s egymás vallását mindenki tiszteletben tartá. Azt mondják, nem tudom, igaz-e, hogy egy régi városi statutum elrendelé, miszerint annak, a ki Kecskeméten vallásfelekezeti háborgást idéz elő, rövid úton feje vétessék. Szent is volt a béke. Laktak ott feles számmal görögök, zsidók is; de az mindegy volt; nem támadt nemzetiségi kérdés. Aztán mindenki azt tartá, hogy abból, a mit az Isten adott, meg kell élni: senki se költsön el többet, mint a mennyi pénz a zsebében van. Kölcsön nem kért, nem adott senki. A kinek fölöslege volt, marhát vett rajta. Valóságos axiomát képezett az az adoma, a melyben egy öcs pénzt kér kölcsön a bátyjától s ezt a választ kapja tőle: «Ha nem adok neked kölcsön pénzt, akkor, öcsém, csak te haragszol meg én rám; de ha adok, akkor majd én is megharagszom terád, te is én rám». Így aztán nem támadhatott processus.

A mi pedig a medicina közvéleményt illeti, arra nézve a kecskeméti észjárás azt tartja, hogy könnyebb a nyavalyát kikerülni, mint keresztülgázolni rajta; annál fogva minden ember szépen elélt holtig. Párbajban, öngyilkosságban senki sem tette magát nevetségessé.

Már most, ha a legpraktikusabb tudományok képviselőjének is ilyen kevés hatáskör jutott, milyen nagy elszigeteltségben kellett élni az olyan tudósnak, mint nemzetes Pugonyi Están uram, a ki összegyüjté a fejében a klasszikus és orientális nyelvek minden tudományát; értett latinul, görögül, zsidóul, arabusul, még törökül is; a mit a török basák írtak a kecskeméti, nagykőrösi birákhoz, a kegyetlen deftereket mind el tudta olvasni. Ellenben a németet és a francziát megvetette. Azokat nem tartotta érdemesnek megtanulni.

Csak egy európai nyelvet tanult meg: az angolt. Bizony azt sem azért, hogy Shakespearet eredetiben olvashassa. Majd megtudjuk később, hogy miért. De azt is úgy szedte magába, a hogy az a latin helyesírás szerint olvasandó. Kámbridge herczeget bizony nem mondta Kembridzs-nek, sem pedig a recapitulation-t rikepitsulesn-nek, de azért ha jött a zsidó szeszfőzőnek üzleti levele Liverpoolból, azt mégis csak ő hozzá vitték tolmácsolás végett.

Gazdasága is volt a tudós férfiúnak: szép tagban a Talfáján. Meg lehetett volna belőle élni tisztességesen, ha parasztmódra gazdálkodtak volna rajta. Hanem ő neki ebben is különös ambicziói voltak. Holmi ordináré rozs, kukoricza az ő vágyait ki nem elégítette, úttörő volt! Festő csüllenget, pirosító buzért vetett táblaszámra, a mikből magyar indigónak és magyar karmazsinnak kellett előtámadni. Nem az ő hibája, hogy a siker elmaradt.

A szép szőlejét, gyümölcsösét e mellett egészen elhanyagolta. Egy régi pandektában azt olvasta, hogy nihil de arbore! s ennek az utasítása nyomán mindent, a mi «fáról származik», életrövidítőnek tartott. A szőlőt pedig hagyta futni a földön, mint az uborkát.

Odahaza a nagy-czegléd-utczai házánál ellenben egy egész legió macskát tartott. Azok között voltak fehér-fekete, vörös-fekete és fehér-vörös példányok, azután meg fehér-fekete-vörös egyéniségek. Tiszta fehér, fekete, czirmos és ordas nem tűretett meg közöttük. A két színben szerénykedők mindannyian a fi-nemhez tartoztak, a három színben pompázók ellenben mind a gyengédebb nemhez. Ott is megtartják a divatot. Ezekkel a hizelkedő, alattomos, könnyűerkölcsű lényekkel volt tele a nemzetes úrnál minden szoba, ott törlészkedtek a pamlagon, ott doromboltak a kályha-padkán, ott nyervákoltak a hiúban, ott divatlankodtak a folyosón; a pincze-ablakból macskafej nézett ki, a kert fáin macska koptatta a körmeit, s holdvilágos éjszaka olyan virtuóz éneklést míveltek, hogy azzal az egész utcza minden komondorát ellenmondó csaholásra ingerelték. Hanem ebben is szisztéma volt, tudományos alapon épült szisztéma.

Kezébe akadt egyszer egy angol hirlap, az Irish Advertiser, melynek «Miscellany» rovatában ezt a figyelemreméltó közleményt olvasta: «Az angol társadalom legelőkelőbb tagjaiból alakult «Zoological Paradoxies»-társaság százezer font sterling díjat tűzött ki annak a megjutalmazására, a ki egy háromszínű kandurt képes előállítani.»

Egy millió forint!

Egy macskáért! Nem! Egy lehetetlenségért. Egy természetrajzi paradoxonért. Nem nyerheti azt el senki!

Épen így tűzhettek volna ki pályadíjat az égszínkék georgina előállítására. Az is lehetetlen. Az együttnemzők egész családjában teljesen hiányzik az égszínkék (kivéve a «katáng»-ot, de az nem adja kölcsön a szirmait a georginának). A műkertészek mindent megpróbáltak: nem sikerült; a kék georgina díja ma is fölvétetlen.

No, de egészen más a lelkes állatoknál, s a macska már az. Azokra már lehet hatni a képzelődés útján. Tudjuk az ó-testamentumból (s az már szentírás), hogy Jakab patriárka, mikor még juhászbojtár volt Lábán uramnál, milyen furfangosan tudott tarka bárányokat szaporítani az itató vályukba elhelyezett tarka vesszők praktikájával.

Ez volt az alapeszme.

E körül fordult azután meg Pugonyi Están uramnak az egész életrendszere. Mindent a macskákért.

A macska-kulturának aztán az lett a következése, hogy a szomszédok örökös veszekedésben éltek Pugonyi urammal. Az ő macskái miatt nem lehetett galambot, csirkét tartani a háznál, mind elhordták.

Különösen protestált ez úri passzió ellen a szomszédban lakó Liba Kis Jánosné asszonyom.

Minthogy abban a hosszú utczában hét Kis Jánosné lakik, annálfogva a néphatalom mindegyiknek előneveket ajándékozott. Liba Kis Jánosné asszonyom azzal szolgált rá a magáéra, hogy ő visz kora tavaszszal leghamarább a vásárra (még pedig Londonba) fiatal libákat, a mikor azoknak darabjáért három forintot fizetnek. Ezt pedig igen furfangos módon cselekszi. Van egy nagy, hosszú félszere, a mit kívülről kertészi üvegháznak lehet nézni, azt télen istálló-trágyával tartják melegen. A félszer földjét bevetik rozszsal, az szépen kizöldül, mire a a kis libák kikelnek, úgy, hogy azok már januárban kész legelőt találnak maguk előtt; vízmedenczéjük is van, a miben lubiczkolhatnak, úgy, hogy nagybőjt végén, mikor más gazdasszonynak még csak sárga pelyhes libikéi csipognak az udvarán: Liba Kis Jánosné asszonyom «egy» napon leöleti valamennyit: még pedig jól ügyelve rá, hogy a lúdnak a nyaka ne felülről lefelé legyen megvágva, a hogy a magyarok szokták, hanem alulról fölfelé, a hogy az angolok szeretik.

Ez a sok száz hízott lúd mind Angliába megy: Londonba.

Liba Kis Jánosné asszonyom maga saját személyében szállítja el az árúját. Kifogad egy arra a czélra berendezett egész waggont, ott jég közé elrakva, szépen becsomagolja a kopasztott pecsenyének valót, gyorsvonatra adja fel a szállítmányát; maga is vele utazik a La Manche csatornáig, ott átrakják az árút a hajóra jégkamarába, melyet Londonban egyenesen átszállítanak a «Poultry»-ba: a baromfipiaczra, ott aztán a gyönyörűséges szép kecskeméti lúdpecsenye bátran versenyre hívja Ó-Anglia valamennyi lúdjait s becsületet szerez a hazájának. Két nap mulva Liba Kis Jánosné asszonyom száz vagy kétszáz guineával a kötött erszényében tér vissza Kecskemétre. S ezt az utat minden esztendőben megteszi. És mindezt a nélkül, hogy egy áldott szót tudna abból a nyelvből, a melyen Ira Aldridge, a szerecsen Othello magyarázta egykor Budapesten Shakespearet. – De hát megértik ők egymást igen jól: az angolok Kis Jánosné asszonyomat, a ki magyarul árulja a kövér ludait, s Kis Jánosné az anglust, a ki aranynyal fizet. Nem kell ide volapük.

A mellett azonban Liba Kis Jánosné asszonyom nem látott Londonból egyebet, mint a baromfivásár vasszerkezetű bazárját, a hová földalatti vasuton viszik; aztán a lúdvásárló kvártélyát, a kinél egy szobát előre megrendelt.

Ez is egy ok volt arra, hogy Pugonyi uram lenézését éreztesse a szomszédasszonyával.

Ugyanis, mire Liba Kis Jánosné asszonyom Londonból visszaérkezik, akkorra már a kecskeméti gyalogjárókon tükörsima jég van. Ki tehet róla, ha fagy? Egyszer aztán valaki elcsúszik a jégen s eltöri a lábát. Akkor aztán az ujságok megtámadják a magisztrátust, akkor aztán a magisztrátus kiadja a rendeletet, hogy minden háziúr felvágassa a jeget a háza előtt – öt forint birság terhe alatt.

Akkor aztán nosza neki áll minden háztulajdonos a szolgálójával együtt a háza előtti jégburkolatnak: az egyik koczogtatja jégvágó kapacscsal, a másik hirgatja lapáttal – azt az ötforintos angyalát annak a jégnek!

Ebben a munkában aztán összetalálkoznak a szomszédok, különösen ha az egyik keletről, a másik nyugotról kezdte a jégtörést. Ilyenkor aztán csak kegyeskedik megszólítani a szomszédasszonyát Están úr.

– No, hát mit látott Londonban, szomszédasszonyom?

– Nem láttam én ott a sok házaktul semmit.

– Hát a Themzén?

– Ott meg a sok hajótul nem láttam semmit.

Ekkor aztán Están úr előrukkol vele, hogy de ő pedig mi mindent tud Londonról. Olvasta a Conversations-Lexiconból. A térképe is megvan. Hegyiről-tövire ismer benne minden zeget-zugot. A Cityt, a Westendet, a Rotherhithe-t. Beszél neki a Westminster Abbeyról, meg a Hyde-parkról. «No, majd ha egyszer megtermett az a háromszinű kandúr, akkor aztán együtt megyünk fel Londonba szomszédasszonynyal, majd én aztán megmutogatok mindent.»

– Oh, hogy a pokol pusztítsa el azokat a szomszéd uram tarka macskáit! Ha a Filáx kutyám meg nem kergetné őket, mind elragadoznák a kis libáimat.

– No, hát majd gondoskodom róla, hogy az én macskám el ne ragadozza a szomszédasszony libáját!

S a mint az idő megnyilt, olyan másfélöles téglakerítést huzatott Pugonyi Están uram a maga és a szomszédasszonya telke között, hogy azon semmi macska át nem mászhatott. Eddig csak alacsony deszka-palánk választotta el a kertjeiket, kisvárosi szokás szerint, hogy egyik szomszéd a másikhoz átdiskurálhasson.

Hát hiszen épen ez volt a nagyobbik ok, a miért Están úr azt a haszontalan költekezést tette azzal a nagy téglafallal.

Mert, hogy ismét a «kutya» thémára térjünk át, van egy magyar példabeszéd, a mely így szól: «kutya van a kertben». Érti azt, a ki magyarul tud.

Están úrnak volt egy nagy kamasz fia, a kinek már az érettségi vizsgát kellett volna letenni; Kis Jánosné asszonyomnak pedig volt egy leánya, a kinek – nem kellett az érettségi vizsgát letenni.

A fiút hitták Palkónak, a leányt pedig Katiczának.

Egy idő óta a fiú nem szeretett tanulni; az apjának bottal kellett hajtani a könyv után. Bezárta a kertbe: addig ki nem eresztette, a míg meg nem tanulta a leczkéjét. Azt követelte tőle, hogy fenhangon tanuljon: hadd hallja meg ő is odafenn a szobájában.

Csakhogy azt azután Katicza is meghallotta.

Az egyik nap a görögöt magolta a gyerek:

– Kedves egészségére! – kiáltott át a Katicza a szomszéd kertből. (Zengd múzsa a Peleus Achilles veszedelmes haragját, mely több akhájainak okozta halálát és sok előkelő hős lelket küldött korán a pokolba. Homér Iliása.)

A másik nap meg a zsidót hadarta:

(Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet.)

A harmadik nap a németre került a sor:

(Ébredj fel csendes természet, ébredj alvó mező.)

A Katicza alig birt gyomlálni a vetésében, mikor ezeket hallotta a palánkon keresztül. De bolondokat kell tanulni ezeknek a fiúknak!

Aztán meg a latinra került a sor; a Palkó azzal ijesztgette el a verebeket a cseresznyefáról:

(Ezek mind hiábavaló diákszavak, nem érdemesek a magyarázatra.)

De már erre nem állotta meg a Katicza, hogy át ne kiáltson a palánkon:

– Ugyan, édes Palkó, miért szidja maga olyan nagyon a mi Filaksz kutyánkat?

A mire a diák is odament a palánkhoz. Az bizony ócska alkotmány volt már, egy deszka félre volt dülve a sorból; ezen a résen keresztül át lehetett látni, beszélgetni, sőt kezet is szorítani egyik kertből a másikba.

– Nem a Filáksz kutyával vesződöm én, édes Katicza, hanem ezzel a kutya prozodiával. Tudja maga, mi az a próza?

– Hogyne tudnám? Ma is sütöttem egy tepsivel. Adjak belőle? Ebéd előtt van maga, vagy ebéd után?

– Minálunk mindig ebéd előtt van.

A Katicza aztán beszaladt a kamrába, kihozott a markában két darabot abból a négyszögletű izéből, a mit a magyarok prózának neveznek. Nagyon jó az, csak gyomor kell hozzá. Átnyujtotta a deszkarésen Palkónak.

– Ugyan, az Isten áldja meg, harapjon le belőle egy darabkát, hogy ott folytathassam, a hol maga elkezdte.

Hát azt a szivességet is megtette neki Katicza.

Palkó aztán mohón tömte magába a zsíros körömfaladékot.

Azalatt persze hallgatott.

A házikó pitvarából élesen hangzott alá Están úr orrhangja:

– Paule! Cur non discis? (Palkó, mért nem tanulsz?)

Pál diák aztán tele pofával gajdolá: «szik drópáksz, anthráksz, smiláksz…»

Katicza a földre ült le, úgy nevetett.

– Hát aztán mi hasznát veszi maga ennek a sok sálemálénak, a mit bemagol?

– Soha sem én, sem a hetedik unokám sem veszi ennek semmi hasznát e világi életben; de hát be kell vágnom; mert e nélkül nem tehetem le az érettségi vizsgát: visszavetnek.

– Hát azt az érettségi vizsgát miért kell magának letenni?

– Azért, hogy a jogakadémiába átmehessek.

– Hát ott mit fog csinálni? Meddig tart az?

– Ott bizony az lesz, hogy utamba áll negyvenezer paragrafus s azt mondja: «No most vagy te eszel meg minket, vagy mi eszünk meg téged». Négy esztendőm van rá.

– Szent atyám! Négy esztendő! Hisz akkor már a füle mögé fogja csavarni a bajuszát. Hát azután?

– Azután háromszor rigorozálok: leteszem a doktorátust.

– És azután?

– Azután beállok ügyvédbojtárnak s ha három esztendeig kiállom a koplalást, azalatt addig kopogtatok sorba valamennyi hivatal-ajtón, míg valahol ott ragadok diurnistának.

– S ez a vége?

– Nem! A vége az, hogy onnan is kidobnak.

– Hát nem nagy bolondság az magától, így rontani a termetét ezzel a sok förtelmes tatárnyelvvel, a min semmi jótétlélek nem beszél, mikor van magának annyi helyes esze, hogy úri módon megélhetne utána?

– Hát honnan veszi azt maga, hogy én nekem van helyes eszem, mikor az apám is, a tanárom is, meg a tanfelügyelő is mind azt mondja, hogy válogatott nagy szamár vagyok.

– Hát elnézem én azt sokszor a kerítésen keresztül, mikor maga nem veszi észre, hogyan ojtogatja be maga itt ebben a bozótos kertben azokat a vadszilvafákat s esztendőre milyen pompás őszibaraczkok, meg kajszin baraczkok teremnek rajta. A csipkékből gyönyörű rózsák támadnak.

– Lassan beszéljen! Meg ne hallja az apám! Kitöri a nyakam, ha megtudja, hogy kertészhajlamaim vannak.

– Bizony pedig az az első tudomány a világon. A kecskeméti gyümölcsöt milliókért hordják ki a külföldre, még a hulladék czefrének is akad vevője; de még olyan pálinkafőzőt nem láttam, a ki a fiskálisok czefréjét vásárolná össze. Aztán nézze csak meg azt a gyönyörű szőlőiskolát ott kinn a homokpusztán, a mi egy valóságos paradicsom; pedig még nem rég csupa homokbuczka volt. Tavaly szüretkor vitt ki magával az édes anyám. Ott is vannak ám diákok; de azok nem gajdolnak ilyen furcsa verseket, hanem olyan okosan tudnak beszélni az emberrel, hogy csupa gyönyörűség. Hát a maga édes apjának is van ilyen nagy darab homokföldje; ha maga a vinczellér-iskolában kitanulná azt a tudományt, a mihez hajlandósága van, olyan uraságot teremthetne rajta, hogy nem cserélne még a vicispánynyal sem.

– Paule! Jam iterum non discis! (Palkó, már megint nem tanulsz!)

– Hisz atacem, panacem…

Egyszer aztán csak rájött Están úr, hogy «kutya van a kertben!»

Azért emeltette azt a nagy bolond kinai falat a két szomszéd kert közé.

Ér is az valamit!

A Palkó felmászott a kertben a nagy körtefára: ezentúl onnan társalgott a szép Katiczával. Están úr arra is rájött.

– Kvid fáczisz, nebulo, in arbore szedensz? (Mit csinálsz, gézengúz, a fán ülve?)

– Tanulom a leczkémet, mint a peripatetikusok.

– Azine! Azok épen sétálva tanultak.

– Hát ’sz én is sétálok.

Máskor meg azon kapta a Palkót, hogy a vén körtefának minden egyes idei hajtását beojtogatta.

– Kvid fáczisz iterum kum isztó arbore? (Mit csinálsz megint azzal a fával?)

– Fajfát csinálok ebből a komisz körtéből.

Az igaz, hogy komisz egy gyümölcs termett rajta, a mit úgy hínak, hogy «totya»-körte. Olyan az, mint a vaczkor. Őszszel úgy verik le a póznával a fáról: akkor feltöltik a padlásra, mikor aztán jól megfagyott, fekete lett, akkor ehetővé lesz. Megveszik a gyerekek, meg a napszámosok.

Ezért még dühösebb lett Están úr. Hogy a lurkó el akarja rontani az ő szent fáját, melynek első csemetéjét Uszubu ősapánk hozta magával a «Körtvély»-tó mellől. Az igaz szittya totya-körtébe franczia és belga erkölcstelen fajokat akar beojtani. No megállj, te elfajzott korcs ivadék!

Hát még mikor a nemesi családfának beojtásáról lett szó!

A karácsonyi szent ünnep közeledett. Liba Kis Jánosné asszonyom udvarán rettenetes lármát csaptak a ludak, a kik Albion kedveért feláldoztattak.

Ekkor történt meg Pugonyi Están uramon, hogy ő saját becses személyében átlátogatott Liba Kis Jánosné asszonyom házához.

A polgártársnő épen nagy dologban volt.

Az ambitust végigülték a koppasztáshoz értő asszonyságok; ő maga osztályozta a tollakat, külön a begyepelyhét, meg a goromba tollat. A toll is nagy rubrikát képezett a gazdaságban. Csupa pehely volt minden ruhája tőle. Nem is eresztette be a nemes urat még a folyosóra sem, csak ott az utczaajtóban állt meg vele diskurálni. Divat az Kecskeméten: az utczaajtóban fogadás.

– Jaj, kedves édes szomszéd uram, de rossz időben kegyeskedett becses látogatásával megtisztelni. Csupa toll az egész házam. Ezt egy nap alatt el kell végezni. Hajnalban indulok Londonba a ludakkal.

– Nem is azért jöttem én át, – mondá Están úr, – hogy a szomszédasszonyt dicső műveletében feltartóztassam, hanem épen azért, mert tudom, hogy holnap útra fog kelni. Hát csak arra akartam barátságosan figyelmeztetni, hogy ha elutazik Londonba, ezúttal vigye magával a Katicza leányát is: az is hadd lássa meg Albion fővárosát.

– Jajh, nem lehet annak itt hagyni a házat, édes szomszéduram. Most kelnek javában a kis zsibák. Ha nincs, a ki rájuk ügyeljen, fele a tojáshéjba fullad. Ezt nem lehet cselédre hagyni: ezt csak a Katicza érti. Aztán folyvást vigyázni rá, hogy a macska el ne kapja a kis libát.

Erre a szóra méregbe jött Pugonyi Están uram.

– De most nem arról van szó, hogy az én macskám kapja el a szomszédasszony libáját, hanem, hogy a szomszédasszony libája ragadja el az én macskámat.

– Nem értem, nem értem. Ez nekem görögül van.

– Hát hogy a karácsonyi ünnepek következvén, az én fiam áperte deklarálta, hogy ő nem megy légáczióba. Pedig Szlavoniába mehetne; mert az olyan messze van, hogy egy diák se eligálja magának.

– Hát papnak neveli a fiát, szomszéduram?

– Neveli ám az ördög papnak a fiát! Az enyim juriszperitusz lesz.

– Hát akkor minek menne legáczióba prédikálni?

– Azért, hogy ott a dáciából összekereshet annyit, a mennyiből itthon kifizetheti a didaktrumot.

– Hát én nem tudom, mi az a diktrum-daktrum, hanem mondok én egy igaz magyar szót a nemzetes úrnak, ha meg nem haragítanám vele.

– Hallgatom.

– Hát azt mondom én, hogy «nem eszünk annak a kutyának a fogtából, a kit bottal kell hajtani a nyúl után». Mit kínozza a nemzetes úr azt a szegény Palkó diákot azzal a sok veszekedett Hübnerrel, ha neki magának nincs kedve a prókátorsághoz? Miért nem adja be a vinczellér-képezdébe, a mihez esze is van, kedve is van, jó keze is van. Hiszen prókátor annyi van már a világon, hogy minden perre kettő is jut; de a jó vinczellért úgy keresik, mint a hogyan a három királyok a Messiást. Aztán magának a nemzetes uramnak is van a Falfáján egy nagy darab homokbuczkása; ha azt a Pál úrfi megregáloztatná, beültetné jófajta szőlővel, négy esztendő mulva, mikor a vinczellér-iskolát elvégezte s az önkéntes esztendőt leszolgálta, egy olyan kapitális birtokot venne át benne, hogy nem cserélne jövedelmet senki fiskálisával.

Están úr csak a fejét bólongatta folyvást ez ékesszólás alatt.

– Tökéletesen az én fiamnak a programmja, a mit most szomszédasszony elukubrált. Ő is épen ezt a kurrikulum vitaet proponálta nekem, míg jó el nem tángáltam. Látszik, hogy innen ered a szuggesztió.

– Én ugyan soha egy szót sem váltottam az úrfival.

– Maga nem, hanem a leánya.

– A’ bizony meglehet.

– De hát az a hiba, hogy az ilyesmi meglehet.

– Nem értem, hogy mi hiba volna benne? Hogy a fiatalok egymással beszélgetnek, nyájaskodnak? Mink is úgy tettünk, mikor ifjak voltunk. Nekem is volt egy diákom leánykoromban, a ki nekem könyveket hordott olvasni; én meg pogácsával, túrós lepénynyel, gomolyával traktáltam; de biz abból semmi hiba nem lett. Engem sem strázsált az anyám: mégis becsületes maradtam. Jaj már annak a leánynak, a kit az anyjának kell őrizni! A kecskeméti leánynak hétköznap is annyi esze van, mint vasárnap, sátoros ünnepen meg még egy kukuriczával több. Én bizony szintén nem hajduskodom a leányom mögött.

– Úgy volt az régen, szomszédasszony, de most más világ van. Bolond idők járnak. Nem nyithatok fel egy vasárnapi ujságot, hogy azt ne olvassam belőle, hogy egy diákgyerek, egy gimnazista összegabalyodott egy gyerekleánynyal s minthogy czéljukat el nem érhették: vettek egy revolvert, piff-paff, agyonlőtték magukat.

– No, már én csak nem hagynám, hogy a leányom ilyen gyerekség miatt agyonlője magát.

– Hát mit csinálna a szomszédasszony?

– Azt mondanám neki: azért bizony meg ne gyilkoljátok egymást. Ha te is ilyen korán be akarod kötni a fejedet, a legény is alig várja, hogy a torkán akadjon az Ádám csutája, hát Isten neki: menjetek a paphoz, aztán húzzátok az igát!

Están úr felfújta a pofáját s nagyot sodort a bajuszán.

– De kettőn áll ám a vásár. Nem adják azt olyan szimpliciter, mint a hízott libát. Az én fiam nemes ember.

– Már, édes Pugonyi Están uram, én nem tudom, hogy mi a különbség a nemes ember, meg a pógár ember között: mert mind a kettőnek keresztbe áll a szája az orra alatt; hanem azt tudom, hogy mi különbség van a kenyér és kenyér között?

A szolgálók épen akkor hozták haza a péktől a kisült kenyereket. A Liba Kis Jánosné asszonyom kenyere majd kiugrott a szakajtó-kosárból, csak úgy ragyogott a barnapiros háta; a szép sárga gyürkéje kétfelé dudorodva, valósággal nevetett az emberre; a Pugonyí Están uramé meg fekete volt, mint az utcza-sár, lapos, keletlen; s a hol egy oldalán kicsorbult a záklyás tészta, annak a szederjes színe elárulta, hogy csupa csermelyés lisztből van sütve ez a pikhercs.

– No hát tessék, nemzetes uram, mondja meg, hogy a kettőnké közül melyik a nemes kenyér, melyik a pugris kenyér.

Están úr boszúsan kergette a pilákat dolgukra.

– Nem a kenyér teszi azt meg.

– No hát egyéb is akad még. Én a leányommal egész fixumfertig stafirozást adok; s veszek neki, mikor férjhez adom, egy tanyát tízezer forinton. Becsülettel kerestem, takarítottam meg: gondoskodom róla. Hát a nemzetes úr hogy gondoskodott a fiáról? Mit ád neki?

– Tudományt.

– Az jó neki sóra. Hát még?

– Aztán meg egy milliót.

Már erre csak azzal felelt Liba Kis Jánosné, hogy nagyot kaczagott rajta.

– Rajtam pedig ne kaczagjon, Liba Kis Jánosné asszonyom. Mert közöttünk van egy kis különbség. Az én predikátumom nem a ludak szerezték. A maga leányán holtig rajta szárad a Liba Kis Katicza. Az én fiamat pedig…

De már erre Kis Jánosné asszonyomat is elfutotta a méreg.

– A maga fiát pedig úgy híjják az iskolában, hogy «macskaherczeg».

– Macskaherczeg?

– Igenis; mert a nemzetes uramnak az a titulája városszerte, hogy «macskakirály».

Azzal hirtelen befordult a menyecske az utczaajtón s csattanósan becsapta azt a jól kifizetett szomszéd előtt.

Están úr alaposan le volt tromfolva.

– Macskakirály! Macskakirály! – dünnyögé hazáig; még otthon sem tudta elfelejteni. A szobájában alig volt hová leülni; székek, kanapé, ágy, mind teli volt macskával. A míg ő távol volt, addig aludtak. A mint nyitotta az ajtót, egyszerre fölneszelt valamennyi; nyujtózkodtak, görbe hátat csináltak, leugráltak, oda törlészkedtek a lábához, s a mint végigvetette magát a pamlagon, felmásztak rá, körülülték; az egyik mosdott, körülkenegetve a tenyerével a pofáját, a másik dorombolt. Egy fekete-veres kandúrnak, ki a sötétben ült, úgy világítottak a szemei. A kedvencz cziczája odadusolta a fejét az ő borostás arczához.

– Macskakirály! Még miattatok esem csúfságba. Az ostoba gányó-had! Kukkó-nép! Tahó-fajzat! Mit értenek hozzá? Nekik persze a macska csak macska. Azt gondolják, Ful-Deákon túl nincsen világ. Majd le lesznek pipálva egyszerre, úgy-e cziczuskám? Azért is palotát építtetek a számotokra, mihelyt azt a milliót megkapom. Macskavárost alapítok. Az lesz a neve, hogy «Gattopolis».

Két kis fia-czicza a nagy játszás közben úgy összekapaszkodott az ágy alatt, hogy az egyik nyervákolni kezdett. Nem restelt bebújni utánuk az ágy alá, igazságot tenni közöttük. A vétkest kegyes oktató szavakkal megfeddé: «Nem szabad a testvéreknek egymást megsérteni».

A szolgáló bejött, hozta a tejet a fazékban. Azt Están úr maga szétosztá cseréptányérokba, az ujja hegyével megvizsgálva, hogy nem forró-e? Aztán a frissen sült kenyérből aprított belé, kicsiny darabkákra széttépve. Azt szétosztá családonkint a szoba külön plágáiba.

A szolgáló még azzal az impertinens kérdéssel alkalmatlankodik, hogy «mit főzzünk ma ebédre?»

– Hát nézz szét a kamrában, a mit találsz.

A pila a kamrakulcs után tudakozódik.

– Csitt! Ne lármázz!

Están úr figyelmét egészen lefoglalja az a gyanús morgás, a mi a kályhasutban keletkezik.

A kis tarka egeret fogott.

De milyen egeret?

Están úrnak egész czélszerűen berendezett egértenyészdéje volt. Künn a tanyán összefogdostatta a poczikokat, aztán idebenn befestette őket három színűre: a feje lett fekete, a két oldala fehér és piros. Aztán eleresztette a szobában. Volt ott egérlyuk elég, a hol letelepedhettek.

Csakugyan egy tarka egeret fogott el a czicza.

Megvan a varázslat!

Még játszik is az egérrel. Biztos a siker.

– Édes apám! – szólal meg a háta mögött egy hang.

– Ki a’?

Persze, hogy a Palkó.

– No, mit akarsz?

– Ha kegyeskednék édesapám kibújni onnan a padka alól.

– Szamár vagy, nem tudod megérteni, hogy miben működök.

– Hát csak azt akarom mondani, hogy már eligáltam: megyek, még pedig tüstént indulok a legáczióba; mert Szlavonia messze van.

– Hm, hm. De megtértél egyszerre. Tegnap még semmi áron: ma meg már egyszerre tüstént.

– Hát megtudtam, hogy a Katicza édes anyja elutazik karácsonyra Londonba, s nem akarom, hogy a Katicza becsületét behomályosítsák a rossz nyelvek.

– No nézd az istentelent! Eddig csak szerelmes volt a pógárleányba, most meg már becsüli is. Hiszen te országos gonosztevő vagy!

– Azért is megyek el vezekleni Szlavoniába.

– No hát eredj: áldásom rád.

Az ilyen ünnepi legátusnak igazán egyszerű az útikészülete. Kap egy mendikást úti kisérőnek, a ki viszi utána a vászonkuffert. Ebben egy váltani való fehérneműje van, a selyemstóla, a mit kölcsön kapott a kontraskribától, két rendbeli prédikáczió, meg a kredenciális. Ez jön a mendikás hátára. Az oldalán meg a tarisznya lóg az elemozsinával. A legátusnak magának csak a hosszúszárú pipára van gondja. Így aztán ballagnak egymás nyomában, nagy gyönyörűséggel; a hol kutat találnak, ott megitatnak, éjszakára betérnek a parókhiára; a legátus a pap vendége, a mendikás a rektoré. Fizetnek vidám adomákkal, meg új nótákkal. Kettejüknek sincs egy garasa. Hanem becsület: az van. Hazatérett aztán már nagyobb a terhük az összegyüjtött siklussal és kevesebb a prédikáczióval.

Egy hét oda, két hét vissza: Kecskeméttől Szlavoniáig. De hát az a tíz falu népe, a ki egyedül képviseli a magyar vallást a horvát-szlavon királyságban, csak megérdemli, hogy évenkint háromszor részeltessék az Isten igéjében; s bizony dicséretére válik Kecskemétnek, hogy ő szolgáltatja a határon túl esett atyafiaknak azt a drága malasztot.

A szlavoniai legátus hoz vissza magával kegyes adományokból összegyült kerek tizenöt forintot. Szép pénz!

Új esztendő után néhány nappal került vissza a diák a szent küldetésből.

Hát bizony egy karácsony és vízkereszt között végrehajtott távgyaloglás után az ember nem lehet valami elegáns alak. Több ruha, csizma elvásott, mint a mennyi siklus megmaradt.

Palkót még az a baleset is érte, hogy a dárdásának feltörte a csizma a sarkát, az ott maradt Halason: magának kellett a hátán hazaczipelni a vászonkuffert.

Az a vászon-kuffer olyanforma alkotmány, mint a mit a vándorló legények hordanak a hátukon: csakhogy egyszerű fehérítetlen vászonból készült.

– No, hát megkerültél, lurkó! – üdvözlé Están úr egyetlen örökösét, a mint az betolta az ajtót a térdével. (Kulcsra nem nyilt az: rugni kellett rajta.) Tudtam, hogy nem esz meg a farkas. Rossz pénz nem vész el. Hát hoztál-e jó akkreditivát?

– Hoztam bizony egy olyan portentumot, hogy mikor azt meglátja édes apám, a mestergerendáig fog ugrani örömében.

Azzal elkezdte a vászon-kuffer felső leffentyűjét kioldozni.

Azután belenyúlt s kihúzott belőle egy – kis, négyhetes macskát.

Az még egész buta volt a bepakkolástól s csak úgy hunyorgatta az összehúzott szemeit, fonálvékony hangon nyivákolva.

A kis állat háromszínű volt: fekete, veres, fehér.

– Itt van a háromszínű kandúr! Én találtam Szlavoniában: onnan hoztam el.

De a helyett, hogy a gerendáig ugrott volna örömében Están úr, kétségbeesetten kapott a taplósipkájához a két kezével:

– Mit cselekedtél? Szerencsétlen! Te apagyilkos! Te hazaáruló! Hiszen ezáltal megfosztottad az apádat, megfosztottad Magyarországot attól a dicsőségtől, hogy mi teremtettük meg a háromszínű kandúrt. Átadtad a világhírt a horvátoknak. Mikor azt megtudják, Starcsevics nemzetiségi kérdést csinál belőle, Stroszmayer elkeresztelési pört indít miatta, s a horvát bán felülteti a hadakat ellenünk.

– No de nem tudják meg. Én ezt a macskát úgy loptam.

– Loptad-e?

– Hát persze, hogy loptam. Macskát lopni szabad, sőt kötelesség. Ezt a büntető kodex is megengedi. Nem tud erről senki semmit.

Están úr mégis elszomorodott.

Sok éven át kedvencz rögeszméje volt már a háromszínű kandúr előállítása; az idén már bizonyos volt a siker felől (azokkal a tarka egerekkel) s ime most egy simplex parasztasszony megelőzi vele. No de mindegy, Amerikát sem Columbus után nevezték el, a ki felfedezte. A haszon oroszlánrésze mégis ide esik.

– De nem fogod-e te ezt kifecsegni?

– Nemesi szavamra mondom, hogy nem.

– Ejh, húsz esztendős korodig nincs nemesi szavad. Esküdjél meg nekem, hogy nem mondod el senkinek.

S azzal előkereste Verbőczyt s elmondatta Palkóval a zsidók számára előírt eskü-mintát végtül-végig. Ebben aztán megnyugodott.

Arra azután bekövetkezett a macska-princz inaugurácziója.

Az anyamacskák közül kiválasztatott egy, a ki még a dajka szerepére alkalmatos. A többi macskanép kikergettetett a szobából. Ennek a drága kincsnek Están úr ágyában csináltak helyet.

– No, fiú! Arany betükkel jegyezd fel ezt a napot a kalendáriumodban. Mától fogva egy milliónak vagy az örököse!

– Nem anticzipálna édes apám ebből a millióból egy fejelés-csizmára valót?

– Te! Te! Epikuréus! Mindig ilyen sybaritai ábrándok körül csapong a te fantáziád. Tanulj már egyszer stoikus lenni. Diogenes mezitláb járt.

Ez a váratlanul kedvező sorsfordulat azonban korántsem hatott szelidítőleg Están úr kedélyére. Sőt inkább egy démoni ötletet erősített meg benne. Teljes diadalának tudatában elhatározta, hogy ezt a gőgös ellenfelét, ezt a fehér czipójával dicsekedő, leányára nagyot tartó Liba Kis Jánosnét a fekete földig fogja legázolni. Majd megmutatja neki, hogy mit tehet egy macskakirály.

Karácsonytól husvétig tizenhat hét. Odáig a háromszínű kandúr nevelése teljesen be van fejezve. Készítettek a számára egy rangjához illő fakalitkát: abban fogják Londonba elszállítani. Maga Están úr viszi a kincset magával, ugyanekkor fog a Liba Kis Jánosné is egy újabb szállítmány árúval útrakelni. Azt társul veszi maga mellé. Majd bámulni fog ez a tudatlan asszony-személy, mikor tapasztalni fogja, hogy az ő szomszédura milyen hatalmas szónoklatokat tart az angoloknak! Milyen becsületben részesül közöttük. S aztán, mikor egyszer kezében lesz az a százezer font sterling, nyakában a Society aranylánczon függő medaillonja: akkor érezze a maga teljes semmiségét ez a felfuvalkodott asszony! Lássa meg egyszerre, hogy micsoda nagy tenger választja el kettőjüket egymástól!

Húsvét közeledtével úgy tett, mintha ő keresné a barátságát Kis Jánosnénak. Összebeszéltek, hogy együtt utazzanak. Az asszonyságnak is tetszett ez. «Majd csinálok én szomszéduramnak is helyet az én szállásomon. Rég ismer a gazda. Elférünk ám egy szobában is. Nem szól meg érte bennünket senki.»

(Pedig bizony még az özvegy egészen java menyecske volt; csak a leánya miatt nem ment újra férjhez.)

A nagy hét szépen elkövetkezett: a Palkó megint elment legáczióba, hogy a Katicza meg ne sértődjék; a két szülő nyugodtan pályázhatott London felé, az egyik a világhírű kandúrjával, a másik a lúdjaival. Megérkeztek nagy baj nélkül. Az özvegy rátalált a régi szállására, a szokott szobájába, a hol volt két ágy is: egyik a másik fölött, a hogy a hajók kajütjeiben szokás. – Korán reggel érkezvén meg, nem is vesztegették a fényes napot pihenéssel, hanem láttak a sürgős dolgaik után. Están úrnak nem volt maradása, sietett a macskát rejtő kaliczkával az adresszált helyre. Nem is volt szüksége kalauzra, hisz a zsebében volt London mappája: abból ő majd eligazodik.

A boarding-house tulajdonosa azonban obligát kiváncsisággal tudakozódék a már jól ismert régi vendégénél az ujonérkezett szálló kilétéről, mivelhogy azt neki a rendőrhivatalnál be kell jelenteni.

Az angol miszter és a magyar misziz között olyanformán folyott az értekezés, hogy volt egy angol-magyar s magyar-angol zsebszótáruk: a mi szót aztán egymással meg akartak értetni, azt leírta a kérdező egy palatáblára: a másik kikereste a szótárból betürendben s meg volt az egyetértés.

A nevét maga beírta a vendégkönyvbe Están úr; a gazda azt szerette volna tudni, hogy mi ő? – Kis Jánosné mondá meg neki: «Ő az én szomszéduram». Az anglus csak az utolsó szót kereste meg a szótárban. Az «uram»-nak van ott tízféle értelem is adva. Kikereste a legalkalmasabbat: «husband», azt írva be a bejelentési czédulába.

Liba Kis Jánosné asszonyomnak aztán volt elég dolga, hogy a máséval ne törődjék. A tavaszi szállítmánynyal ugyan vigyázni kell, hogy az ember szégyent ne valljon vele. De hát csekély kárvallással mindenen átesett: mégis szép haszna maradt az utazásból.

Mehetett volna már haza Kecskemétre, ha az utitársa előkerült volna. De az, a mióta a szállásáról eltávozott, hírt sem hallatott magáról. Várt rá két nap, három nap; akkor aztán megsokalta a dolgot. «Itt csak nem hagyom a szomszéduramat, – mondá magában, – az nem volna becsület. Hátha valami baja történt? Hátha eltévedt ebben a nagy városban? Gyámoltalan ám az ilyen tudós ember. Hátha megölték az egy milliójáért?» Fogta magát, felment a City rendőrhivatalába. Están úr mindig azt hajtotta előtte, hogy az a Society, a ki a háromszínű kandúr kedvéért alakult, ott tartja a székhelyét a Cityben. Kis Jánosné sohasem járt a Cityben. De az angol konstablerek olyan jó emberek, hogy útbaigazítják még azt is, a kinek nem értik a szavát. Addig adták kézről-kézre, míg eljutott abba a nagy palotába, a hol a rendőrsereg referál mindennap, hogy hány ember jött be a City huszonnégy átjáróján s hány ember ment ki rajta.1) A tudósnak ide kellett jönni, mert itt van az a nagy állattenyésztő társaság, a ki az ő millióját kifizeti a háromszínű kandúrért. Ott előmutatta Kis Jánosné az útlevelét, abból beírták a nevét egy nagy lajstromba. Akkor csak arra kellett várnia, a míg a nevét kiáltja a sheriff vagy ki a tatár?

A nevét már megtanulta. Arra készen volt, hogy mikor azt mondják: «Lájbekisz Dzsenuszni», az annyit tesz, hogy Liba Kis Jánosné. A szállásadó gazdája is ezen a néven tisztelte.

Mikor tehát misziz Lájbekisz Dzsenusznira került a felhivás, szépen rendbeszedte magát, bement az alderman elé s azt becsülettel üdvözölte, megadva neki a tituláját:

«Tekintetes Alelőlülő úr!»

– Ah! – mondá a főhivatalnok, – Turkish woman!

Azt hitte, hogy Allah dicséretét zengi az asszony.

Hivatta a török tolmácsot.

Azzal pedig nem értették meg egymást.

Liba Kis Jánosné gyorsan feltalálta magát. A falon volt egy rengeteg nagy térkép. Az umbrélája végével odabökött, a hol a Tisza-Duna köze van.

Erről aztán megtudták, hogy miféle nemzet: «Höngerien wumen». Hozattak neki magyar tolmácsot. Jó becsületes zsidóképű ember volt. Azzal aztán megértették egymást. Elmondta, hogy mi hozta ide. Egy útitársát keresi, a ki már három nap óta elveszett. Leírta a nevét egy táblára krétával: Pugonyi Están.

– Pogány isten, – olvasá az alderman.

– Nem pogány isten az, kérem alássan, mert az jó, becsületes keresztyén kálvinista ember.

Az alderman komolyan mutatá a felkrétázott nevet a táblán. Ide van írva Pugonyi Están. Arról ő nem tehet, hogy azt angolul úgy olvassák, hogy «pogány isten».

Ismertető jelei: egy zöldre festett kaliczka, a miben egy háromszínű kandúr van.

Mindjárt akadt gazdája! A bizony itt van bezárva, a megfigyelő osztályban. Egy lunatikus, a ki egy macskát hord magával s beszél valami olyan nyelven, a mit semmi nemzetbeli tolmács meg nem ért. Csak annyit vehetni ki a szavából, hogy egy millió kellene neki. Vezessék elő!

Hát bizony a jámbor Pugonyi Están uramra már a kényszerzubbonyt is ráadták, s ha a szomszédasszonya érte nem jön, biz oda kerül a lunatik-azilba: mint a holdból ide esett ember.

– No, itt van. Ez az! Ezt keresem! – kiáltá Lájbekisz Dzsenuszni asszony.

De Están úr most már igazán dühös volt. Restellte, hogy ilyen poziturában kerül Liba Kis Jánosné szeme elé, a két keze összevarrt ujjú kabátba dugva. Szörnyen protestált a letartóztatása ellen, persze azon az angol nyelven, a mit ő tanult.

– Hát miért nem beszél az úr magyarul, ha magyar? – kiálta rá a tolmács.

– Azért, mert tudok angolul.

– De azt itt senki sem érti.

– Mert ostobák vagytok! Nem úgy ejtitek ki az angol szót, a hogy írva van. Én beszélem helyesen.

– Már, édes pogány isten úr, «száj fairisz Rumi, ruménu vájvitu muri». (Si fueris Romæ, Romano vivito more.)

Erre megadta magát s magyarul beszélt.

Ekkor aztán levették róla a kényszerzubbonyt.

– Hát mi jogon fosztottak meg engemet, szabad magyar nemest, a szabadságomtól, a szabad Albionban?

– Azért, mert az úr nem akart érthető nyelven beszélni, nem engedelmeskedett a konstáblernek s engedély nélkül majomtánczoltatással foglalkozott a City utczáin, – magyarázá a tolmács.

– Foglalkozott ám az apátok lelke majomtánczoltatással! Az a híres háromszínű kandúr volt, a mire százezer font sterling díjat tűzött ki a Zoological Paradoxies-társulat. Ez a díj engem illet, jog és törvény szerint.

Az eleven telefon, a magyar tolmács előadá az aldermannak Están úr válaszát.

Az alderman még egy pápaszemet tett fel az orrára. Ezt az embert jobban meg kell nézni.

– Honnan vette miszter Pogány Isten ezt a mesét?

– Ott van kinyomtatva az Irish Advertiserben.

Erre valamennyi anglus, a ki jelen volt, mind elkezdett nevetni, a tolmács maga is alig tudott szóhoz jutni a nagy kaczagástól.

– Miszter Pogány Isten, az a lap a hazugságok gyára, még a neve is hazugság, mert nem irlandi s nem advertiser. Ez ex professo űzi a hamis hír gyártását s bátran kitűzhetne egy millió font sterlinget annak, a ki a hirei közt egy igazat ki bir mutatni. Az a Zoological Paradoxies-társulat nem létezett soha.

Pugonyi Están úr nagyon megvakarta erre a szóra a fejét.

– Hát aztán az én háromszínű kanduromból mi lett?

Erre a kérdésre a jelenlevő rendőrorvos adott választ.

– Az bizony, minthogy víziszony jelei mutatkoztak rajta, rendőrorvosi intézkedés folytán gázzal megfojtatott. Egyébiránt mint természetrajzi ritkaság átadatott a zoological-múzeumnak, mely kitömeti s a bőreért fizet a tulajdonosnak – tizenkét shillinget.

Tizenkét shilling – százezer font sterling helyett! Ez bizony erős devalváció. De a dicsőség mégis megvan! A háromszínű kandúr a londoni múzeumba kerül.

– Kérek én erről czertifikátot kiadatni, hogy a háromszínű kanduromat a londoni zoological-múzeum megvásárolta.

Az megigérték neki, hogy majd helyébe fogják küldeni, – nem megy az olyan hamar.

– Hát már most elmehetek?

– De még addig egyelőre letartóztatva marad, míg az «illetéktelen állatmutogatás által elkövetett kihágás miatti rendőri följelentésből származott ügye» le nem bonyolíttatik. Hanem ha letesz száz font sterling óvadékot…

– Száz font sterlinget? Olyan úr nincs Kecskeméten.

– De bizony csak van! – kiálta a tolmács fülébe Liba Kis Jánosné asszonyom, s azzal felkapva a felső rokolyáját, kihúzta az alsó kantusa zsebéből a kötött erszényét s oda pengetett az alderman elé az asztalra száz nehéz arany szoverényt. – Még nem is csappant meg az erszény.

– Így rendben van.

Most már csak a lakását kellett megtudni az inkattusnak, az is rögtön előkerült a szállásadók bejelentési czéduláiból.

Mikor az alderman a tikettet szemügyre vette, egyszerre négyszegletűre szaladt az ábrázatja a mosolygástól: azt látta meg benne, hogy «husband».

Odább adta a czédulát a sheriffnek, a sheriff a coronernek, a coroner a tolmácsnak; mindegyik nagyot mosolygott és a fejét csóválta.

Az alderman legyőzte az arczán a mosolygást félig-meddig a hivatalos tekintély szigorával.

– Missziz Lájbekisz Dzsenuszni, hiszen ha önnek miszter Pogány Isten husbandja, akkor nincs szükség a száz font óvadékra, seperje vissza az erszényébe. Elég az ön személyes kezessége, a ki tíz év óta bejegyzett firma a poultry-hallban. Viheti a husbandot haza.

Pugonyi Están uram lisztté volt őrölve, sőt új tésztává átgyúrva.

Ő akarta kincshalmazával és dicsőségével eltemetni ezt a tudatlan polgárnőt s most meg kellett érnie, hogy az szórja tele marokkal az aranyat az ő kiváltására s a míg őt, a nagy tudományossága mellett, lunatikusnak fogják el, addig a szomszédasszonynak, a libaárusnőnek egy szava elég, hogy arra őt szabadon bocsássák.

Liba Kis Jánosné asszonyom szépen megköszönte az aldermannak a kegyességét s megigérte, hogy ő nagysága feleségének egy bödön lúdzsírral fog kedveskedni a legközelebbi alkalommal.

– Nos hát, miszter Pogány Isten, – mondá a tolmács (az alderman szavai nyomán), – ő felsége, a legkecsesebb királynő országaiban az a szokás, hogy mikor egy dzsentlment az ő miledije a dutyiból kiszabadít, az akkor annak kezet csókol.

Még annak is meg kellett történni, hogy Pugonyi Están uram kezet csókoljon Liba Kis Jánosné asszonyomnak: Albion szemeláttára.

Mikor aztán hazakerültek a szállásukra (az omnibuszon a száját sem nyitotta fel Están úr), azt mondá a szomszédasszonyának:

– Tudja-e, szomszédasszony, hogy mi az a «husband», a mit ez a fránya boardingos az én nácionálemba beírt?

– Azt gondolom, hogy afféle hózentráger.

– Szimbolice igenis, de etimologice azt teszi, hogy «férj». Én mint a maga férje vagyok bejelentve. Már most, ha azt nem akarjuk, hogy mind a kettőnket esmeg becsukjanak hamis bejelentésért, hamarosan szaladnunk kell a gretnagreeni kovácshoz és megesküdni.

– Azt a bolondot csak nem teszszük. Sok volna az már nekünk, hanem ha akar a szomszéduram valami összeköttetésbe lépni velem, hát akkor legyen nászuram, én meg magának nászasszonya. A fiatalok dolga az, hogy szeressék egymást. A várt millió már úgyis leolvadt tizenkét shillingre.

– De megmaradt a dicsőség – aztán meg a nemesi levél.

– Hát tudja mit, szomszéduram, a macskabőreért már kapott tizenkét shillinget, a kutyabőreért adok én huszonnégyet.

Están úr nagyon megorrolt ezért a szóért.

– Asszonyság! Ilyen szent dolgokról nem szabad efféle frivol, profán hangon beszélni. Ez nem tréfa tárgya. A nemesi armális!

– Nem is tréfálok, 1848 óta mindnyájan nemesek lettünk. A mi apáink is vérrel szerezték ezt a nemességet. Nem együtt harczolt-e Pugonyi Están uram édes apja az én apámmal? Ugyanabban a szolnoki ütközetben, a hol a Pugonyi Están uram apja egy golyót kapott a lábába, az én apám meg, mint huszár, levágta a maga svalizsérját.

– No, ez szép szó volt szomszédasszonyomtól: «mindnyájan nemes emberek lettünk». Így értelmezve én is elfogadom az egyenlőséget; de nem abban az értelemben, hogy «mindnyájan egyformán parasztok lettünk».

– Hát alkudjunk meg, szomszéduram. Tegyük össze, a mi jó, s oszszuk ketté, a mi rossz. Én is lépek egyet, szomszéduram is egyet. Mondjuk, hogy mindnyájan egyformán polgárok lettünk.

– Tyhű! Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! De már «pógár»-nak nem hagyom magam neveztetni! Inkább paraszt!

– Hát hiszen az is becsület. A paraszt tenyere szorítja össze a kévét s ez a kéve a mi hazánk. Hányszor olvastam én már az ujságban azt a szót, hogy a «munka megnemesít». No, hát akkor a paraszt az igazi nemes ember.

– Addig-addig, hogy rádisputál szomszédasszony, hogy a Palkó fiamból vinczellért csináljak.

– Biz azt akarom én. Mit erőlteti szomszéduram, ha nincs kedve a tudós könyvekhez? Mit ér neki, ha keresztül ötöl-hatol a keserves iskolán, ha nagy kérésre, kunyorálásra, meg a képviselőnk közbenjárására áteresztik a vizsgákon, aztán megkapja a pecsétes levelet, a mibe mindjárt szalonnát takarhatna, ha volna szalonnája? Nem nagyobb nemesség-e annál egy darab puszta földjét az országnak gyümölcstermő paradicsommá átváltoztatni? Bizony, bizony mondom, szomszéduram, hogy akkor lesz ez a Magyarország boldog, ha a czímerében öt veres mező helyébe zöld mezőket fognak festeni valaha.

– De már ilyen vakmerőséget mondani! Még talán az én nemesi czímeremben levő kardos kézbe is kertészfűrészt adna a szomszédasszony?

– Azt biz én. S attul öröm és boldogság szállna szomszéduram házára.

Pugonyi Están uram nem szólt többet. Elővette a tajtékpipáját, megtömte dohánynyal, kicsiholt, rátette az égő taplót, rácsukta az ezüstkupakot, kettőt szítt belőle s akkor a pipát az agyarára szorítva, azt dörmögé félszájszegletből:

– Hun van hát az a huszonnégy shilling?

*

A Palkó ezalatt megjárta a maga legáczióját. Tavasz lévén, a szlavoniai pátriát el-eligálta előle más jobb tanulódiák, neki maradt Bergengóczia: ott összesepert hat forintot csupa négykrajczárosokban. Ez épen elég volt neki arra, hogy a zsibárusnál egy revolvert vegyen.

Azzal aztán elment vizitet tenni a Katiczához.

Jól nevelt leány, mikor az anyja nincs otthon, csak az ablakban szokta fogadni a látogató ifjút.

– Bucsúzni jöttem magához, Katicza.

– Hová készül?

– Nagyon messze. Az apám azt mondta, hogy a mint visszajön Londonból, azzal a százezer font sterlinggel, engemet azonnal elküld Angliába: ott fogom folytatni a tanulmányaimat. Én azonban még messzebb akarok menni. Oda fel ni! A hol a hold tanítja a csillagokat ábéczére. Oda csak nem jön utánam az a sok kutya grammatika!

Meg is mutatta a leánynak a beszerzett forgópisztolyt.

A leányzó, bevett szokás szerint, arra kérte szíve választottját, hogy arra az útra őtet is vigye magával. S a hogy regényolvasott ifjú szerelmesekhez illik, kölcsönösen beleegyeztek, hogy a mint a szülők hazaérkeznek, megszerzik azoknak a drága meglepetést: kettős öngyilkosságukkal! Az iskolás diákok már tizenhét éves korukban megunják az életet. Nem a diákoknak a hibája ám ez; hanem annak az életnek.

Ki volt ez csinálva szépen. A Katicza meg is stikkolta már a szemfödelét.

Mikor aztán hazaérkezett a két szülő: Están úr oda czitálta maga elé a Palkó fiút, s nagy büszkeséggel vonta elő a bundája zsebéből a zoological-múzeum czertifikátját a kitüntetésben részesített háromszínű kandúrról. (Az árát nem írták bele.)

– No látod, ficzkó! A tudomány meg nem csal. Ime, a háromszínű kandúr Anglia legfényesebb múzeumában pompázik. A díját is kifizették s én vettem neked rajta – ide nézz – egy pompás szép kertészkést fűrészszel.

Erre a szóra aztán nyakába borult az öregnek Palkó diák, összecsókolta az orczáját, telesírta a gallérját – s aztán nem volt szó többé se Angliába, se a holdba utazásról.

*

Azóta elmult annyi esztendő, a mennyi szükséges, hogy a fiatal embernek benőjön a feje lágya s a homoki szőlő termővé legyen. S most már Liba Kis Jánosné asszonyom együtt jár minden évben a londoni piaczra Pugonyi Pálné asszonynyal, a leányával; az egyik ludakat, a másik muskotály szőlőket szállít az ángliusoknak. Están úr is fehér czipót eszik már csermelyés vakarcs helyett.

Mégis jó volt azt a háromszinű kandúrt megkölteni!