(Szájhagyomány.)

A ...y Barnabás az utolsó kardszakadtáig ott szolgált a fejedelem táborában; jelen volt a trencséni ütközetben is, a hol Rákóczinak a lova elbukott a kuruczsánczban, védelmezte Árva várát s egyike volt a kevés híveknek, a kik a fejedelmet szomorú számüzetésébe Rodostóba követték, innen mindenféle csalóka remények délibábjai után repdesve bevándorolta Francziaországot meg a Németalföldet, élvezte e közben a török barátságot, sorbethtel és fekete kávéval, a franczia sympathiákat, csinált borral és czitromvízzel s a hollandi vendégszeretetet, dupla sörrel és almaborral s miután mind valamennyivel elrontotta a gyomrát, a mint az utolsó reménység gyökere is elszakadt Rákóczi Ferencz fiának elhalálozásával, akkor vette észre, hogy a szakálla kezd őszülni. Egész addig, a míg volt mit reményleni, mindig fiatalnak képzelte magát.

Ekkor aztán elővette a honvágy, azt gondolta, hogy visszatér a hazájába.

Hiszen volt neki még itthon mit felkeresni. Valaha módos, vagyonos ember volt Magyarországon s mikor átlépte az ország határát a fejedelemmel együtt, akkor még fiatal feleséget hagyott itthon, meg egy kis fiút, a ki fapálczán lovagolt s egy még kisebb leányt, a ki a kis macskáját öltöztette fel kisasszonynak: annak bizony már jó tizennyolcz esztendeje.

Meglehet, hogy azok még most is élnek.

Az új király régen kegyelmet adott már a hazatérni kívánó bujdosóknak, soknak az elkobzott birtokát is visszaadta s lettek belőlük nyugodalmas hazafiak.

Barnabásnak is szép birtoka volt ott a Dunántúl – hajdanában.

Mikor a nemzeti ügy, a miért harczolt, hanyatlani kezdett, ő ugyan nem tett le a reményről, hogy az még valaha újra fel fog támadni s «lesz még szőlő, lágy kenyér!», hanem addig is azt a birtokot szerette volna valahogy a gyermekei számára megtartani. E végett valami furfangot gondolt ki. – Volt neki egy kedves jó czimborája, tőszomszédja a dunántúli birtokán, a neve helyett csak egy ✝-et teszünk ide, mivelhogy keresztes lovag is volt valósággal, ahhoz egy este lóháton beállított. Mikor magukra maradtak, azt mondta neki:

– Csehül vagyunk, komám. A török megrágta a szíjat. A lengyelbe meg belenyertünk, mint Bertók a csíkba. «Szalad a kutya Szeged felé, csóválja a farkát Buda felé.»

– Ez bizony baj, – mondá a jó barát, megértve belőle mindent.

– Hanem hát «késő bánat, ebgondolat», – «oláh is okosabb vásár után» s aztán «jobb egy lámpás elől, mint kettő hátul».

A jó barát ezzel mind tökéletesen egyetértett.

– Annál fogva, minthogy a «nánási szentnek is maga felé hajlik a keze», én pedig semmiképpen nem tudom kitagadni magamat, ha egyszer azt kérdik, hogy «hol voltál, mikor az ég zörgött» s utoljára is «jobb az élő kutya a döglött oroszlánnál…»

– Igaz a’!

– No hát. Én magam csak tudom, hogy mit teszek. De megint azt nem szeretném, hogy ha be talál ütni az idő, a mikor mindennap nagypéntek, a szegény feleségem meg a gyermekeim úgy maradjanak ki a birtokból, mint a káposztatorzsa a hóbul.

– Hát mit gondolsz?

– Azt gondoltam, édes czimborám, hogy ezt az én szomszéd birtokomat eladom teneked pro forma. Tudod, csak úgy látszatból. Zálogba adom neked az egészet – egy aranyért s te azt birtokodba veszed és használod kedved szerint, a míg én oda leszek. Így majd a fiskus nem kobozhatja azt el. Ha pedig egyszer elvonul a zivatar s akár így, akár amúgy visszakerülök erre a földre; vagy pedig ha én elpusztulok odakinn s a gyermekeim előállnak a nevemben, akkor az egy arany zálog visszatérítése mellett, te kedves czimborám, megint kiadod a birtokot. Ráállasz-e?

– Hogyne állnék?

– Erről azonban nem csinálhatunk formális contractust, mert ha megtudják, észreveszik a jámbor cselt s még magad is bajba kerülhetsz, hanem csak úgy rövid kézből adunk egymásnak levelet s azt mind a ketten jól elteszszük, hogy rá ne találjon más.

Ebben szépen megmaradtak, Barnabás úr átadta a birtokát a jó barátnak, azt bele is statuálta nagy csendesen, a tőle kapott záloglevelet meg odaadta a velejárt legkedvesebb emberének, vén sáfárjának, rábízva erősen, hogy azzal nagy okosan igyekezzék felmenni abba a görbe országba, a hol most a felesége lakik kicsiny családjával, saját birtokocskájának falusi gerendás kastélyában s ott ezt a levelet jól eldugja, hogy minden bolond ember rá ne bukkanjon. Azzal ezer üdvözletet küldve feleségének, apró gyermekeinek, felkapott a lovára s ment bújdosni a világba.

Szöghajú, délczeg férfi volt, mikor elment, őszbecsavarodott, törődött alak lett, mire visszakerült.

Nem bántotta már senki itthon, azt sem kérdezték, merre járt?

Annyi keserves viszontagság között soha ki nem adat a tarsolyából azt az egy aranyat, a mit zálogbecsképen vett át a czimborájától, vissza is hozta azon módon.

Első dolga is az volt, hogy annak a portáját felkeresse.

Kérdi a legelső hajdutól, a kit a kastély udvarán megkap: itthon van-e a nemzetes úr?

– Tyhű, vitézlő uram! Deszkát árul az már Földváron, de milyen régen!

(Deszka – a koporsó, Földvár – a sír.)

– Hát ki lakja most ezt a kastélyt?

Mondott aztán neki a hajdú két olyatén nevet, hogy majd kitörött bele a nyelve. Az egyik német volt, a másik még sokkal inkább burkus. Katonatiszt urak vették nőül a jó czimbora két kisasszonyát.

Hát hiszen azok is szívesen látták a bujdosó vendéget; tudott az már minden nemzet nyelvén, eldiskurálhatott velük.

Hanem azt sehogy sem akarták megérteni, hogy az a szomszéd birtok, a melyiken most ők gazdálkodnak, ezé a kopott uraságé legyen.

– Nem szólt erről a megboldogult?

– I vász nid, – volt a válasz.

– Nem hagyta meg a testamentomában, hogy ezt nekem, vagy a gyermekeimnek vissza kell adni valaha?

– I vász nid.

– No Szent Ivásznid! Most vagyunk hát már ott, a hol a tót a kárászszal! Az pedig az én birtokom, mind, egész a körtefáig, száz ember megesküszik rá.

Azok csak azt tudták, hogy a megboldogúlt azt úgy akvirálta.

– Akvirálta ám, de csak zálogba, ideig-óráig, a mikor a zálogba adott aranyat visszahozom érte. Azon mód itt van most is a táskámban.

Az új földesurak, nagy okosan, azt mondták erre, hogy ők bizony vissza is bocsátják a birtokot, csak egy akkora írást hozzon arról az egyezségről, mint a tenyere.

– Hozok is; egybe itt leszek azonnal; megvan az az írás, jó helyt pedig, karsamadiner az uraknak.

Azzal nem időzött tovább, hanem csörtetett fel oda Tótországba, a hol a feleségét a fenyveserdős völgyi lakban elhagyta; meg sem pihent, míg haza nem ért.

Volt nagy öröm, mikor ismét egymásra találtak. A derék, hű asszony megvolt ugyanis jó egészségben. Termete igenis gömbölyűre talált megtelni.

– Hej, galambom, – mondá Barnabás úr az első összeölelkezés után, – emlékezel-e még rá, mikor legutoljára láttalak, ölemben vittelek át a Vág-szigetbe. Ha akkor ott felejtettelek volna, most nem tudom, hogy hoználak vissza?

Az asszony arcza csak még gömbölyűbb lett ettől a tréfától.

– Hát a Pista gyerek hol szaladgál?

– Hjaj, lelkem, a Pista gyerek már szolgabiró s a markálison jár.

– Nézze az ember! Hát az Erzsi leány, az én kis aranyos leányom?

– A te kis aranyos leányodnak tegnap keresztelték a második szülöttét, rég menyecske az már: Tury Boldinénak hívják.

– No nézd! Én pedig még most is hordom a tarsolyomban azt a kis piros czipellőt, a mit Stambulban vettem a lábára, hogy majd jó lesz neki, ha visszakerülök.

– Az most jó lesz a nagyobbik unokádnak!

– Hát ilyen nagy volna az idő?

– Bizony sok víz lefolyt azóta a Vágon.

– De a vén sáfár csak megvan?

– Ugyan, hova gondolsz, édes kincsem? hiszen az most már száz esztendős volna.

– Hát az is meghalt? De csak odaadta neked elébb halála előtt azt az írást, a mit rábíztam, hogy őrizze meg?

– Adott biz az nekem, édes lelkem, egy egész határ írást, de már akkor magyarázni nem tudott, a nyelvét ütötte meg a szél. Én meg diákul nem tudok. Ott van valamennyi a padláson: egy tele ládával. Mind ott találod, a mit még meg nem ettek belőle az egerek, vagy el nem hordták a szolgálók.

– Egerek! Szolgálók! – ordítá fel rémülten Barnabás úr s egy szót sem vesztegetett többet a hitvesi enyelgésre, hanem rohant fel a padláslépcsőn, megtalálta a nagy ládát, telehányva a családi levéltárral: azt egyszerre kifordította a földre; a sok archæolog egér futott belőle szerteszéjjel: ő maga meg neki feküdt s elkezdte levélről-levélre sorba szedegetni a papirospetrenczét.

Ebéd ideje lett, mire elkészült vele. A keresett levél nem volt az iratok között.

Hítták ebédelni azalatt; dehogy ment! Neki állt a padlás minden zege-zugát felkutatni: hátha oda dugta el az iratot a sáfár? Az asszony maga is feljött utána a padlásra hívogatni:

– Mind elhűl a leves!

– Kell is nekem most a leves! Hagyjatok békében!

S addig le sem került a padlásról, a míg be nem sötétedett. Nem találta azt az írást.

– Sohse törd magadat miatta, – biztatá a jó feleség. – Más embernek a birtoka is elveszett már; majd csak megélünk az én szegény kis jószágomból, ha eddig megéltünk; a gyerekek a maguk szárnyára vannak már eresztve, nekünk meg nem sok kell már. Azért legyen jó kedved. Egyél, igyál. Nézd, mindent felhordtam, a mit hajdanában tudtam, hogy szerettél.

Már az igaz. Úgy csak nem traktálja a császárt a maga Leibkochja, mint a hogy a jó magyar háziasszony meg tudja vendégelni az ő szeretett urát mindenféle jókkal.

Az ő keze csinálta azt mind.

Azt a fain, jó fonott kalácsot is, a minek még az illata is csupa életre gerjesztő. Éppen következett a szent karácsony ünnep, arra készült az a kalács.

Barnabás úr kapta-félretette a gondját s hozzálátott a régóta nem ízlelt süteményekhez. Azt a jó, puha, fehér kalácsot csak úgy gyűrte befelé frissében.

Az a jó asszony gyönyörködött a hazatért bújdosó derék étvágyában.

– De legalább vakard le a kalácsról azt a papirost.

Szokása a papirosnak, a mit a tepsibe tesznek, hozzásülni a kalács fenekéhez.

– De gutát vakarom! Együtt jó az!

A mint azonban egy új darabot akar megint törni Barnabás úr a kalácsból, rátekint arra a félig elmállott, barnára pörkölt papirdarabra, a mi a kalácshoz volt ragadva s arra csak leesik az álla ijedtében. Az volt a keresett zálogos levél. Ráismert a névről meg a dátumról; de a többi már hiányzott. A szolgáló azt találta éppen a papirládából előrántani. S ezzel a karácsonyi kalácscsal egyike a legszebb birtokoknak lett a régi család helyett két újnak átbocsátva.

– No feleség, – mondá Barnabás úr, megtörölve a száját ettől a falattól, – drága ebédet eszik a török császár, még drágábbat a chinai császár, de olyan drágát, mint én ma, soha az öreg apjuk sem evett, mert én megettem a dunántúli dominiumomat.

Ez pedig igaz történet!