Egy pár szót ejthetek talán, egy pár szórakozott szót hullathatok tán közétek a nehéz őszi gondból, csak egy-egy könnyü szót, engedjétek meg, csak annyit, amennyi elsodródik köztetek, akik az uton tovább lebbentek, lehullott levelek. Drága barátaim, sorstársak, az élet édes kis testvérei. Egymás után, hintálva és forgolódva és rézsut, mint a havazás szállottok, lebbentek lefelé és a fa alatt halkan elnyugodtok. Alig merlek most nézni. Mert nem udvarolhatok most nektek, nem kisérhetlek, nem virraszthatlak mély és tiszta magányban.
1915 falevelei, kik itt voltatok és lehullottok. Mennyi elment már. Novemberben járunk. Világtörténelem falevelei. Nem érdeklődtök. Csak az örökkévaló ősz kell nektek. Beléfogóztok a leggyöngébb szélbe is és leereszkedtek és elvonultok varázsos halálotokba.
Messziről intek bucsut. Oh de kár, hogy nem lehetek most egészen a tietek. Bocsássatok meg, ember vagyok.
Oly szépek vagytok, hervadt levelek, oly kifogástalan szépek. Oly csodálatosak. Oly névtelen szinekkel sápadoztok és tündököltök. Oly bánatosak vagytok, oly bájosak vagytok, oly könnyüek, oly testetlenek, oly hidegek és ugy mosolyogtok a napra. Oly elragadtatva, oly eszméletlenül, oly tündérien boldogtalanok vagytok.
Oly illatosak vagytok. Az ember nem is ismerős lelkének mélyeiben, ahová a ti illatotok lejár s ahol kedvelt a hervadt falevél illata. Sohasem desztillálnak illatszert belőletek a parfumeriek kéjes üvegecskéibe.
Mennyit akartam beszélni rólatok az életben. Mindent meg akartam mondani veletek, mint a betükkel. Ugy emlékszem, levelezni akartam élő, elliptikus kis levélpapiron, falevélen. Mennyit szoktam volt tanácskozni veletek, leesett levelek. Mennyit jártam volt utánatok, mennyi közös titkunk volt. Mennyi leckeórát vettem tőletek és mennyi előadást tarthattam volna a hervadás közepén egy puszta virágágy kathedráján. Az ember szavakat kapott és nem lehet elmondani. Milyen meglepő dolog ez. Mit akarhattam? Bizonyára van állandóbb foglalkozás a teremtésven, mint egy embernek lenni, mégis, ugy szerettem volna megdézsmálni az örökkévalóságot. Szerettem volna mindent látni, különösen ami egy pillanatig él. Minden habot. A felhők minden szakadozását. Felturkálni őszszel a levelek tiszta szemétdombjait, s elfogni a sodródó és futó leveleket és mindet megforgatni. Egy hirtelen elsülyedt világban voltak ily határtalan szándékaim, amelyen nem a zajos Szerencsétlenség uralkodott, hanem mikor nőuralkodója volt a világnak, a sóhajtó uszályu Boldogtalanság.
A mulandóság szórja báli konfettijét. A fák borzongnak. Szállanak, röppennek, futnak, tünnek a falevelek. Itthagynak. Hátrálok, másfelé figyelek, lebeszélem magam.