Zenekarral, trombitaszóval, dobpergéssel megy kifelé a városból az ifju menetszázad. Menetközben olykor egy-két percre elhallgat a trombita, a dobszó is eláll s akkor is rendben, keményen lépkednek a bakák, mintha egy hangtalan hang diktálná a lépést nekik: bal, jobb, bal, jobb, egy, kettő, egy… Danolni kezdenek egyszerre. Van egy méla, régi hangu katonanóta, azt éneklik:
Virágokkal rakott nemzeti zászló uszkál a század felett, bokréta virul a zöld sipkákon meg nemzetiszin pántlikák, soknak a vállára meg a mellére is virágot füztek, némely fiu a jobbkezében is virágot viszen, egy szál rózsát, szegfüt vagy egész kis csokrot, mint nyári reggel vizsgára menő kis leányok. A puskák csövéből is piros meg fehér virágok bujnak föl, a puskacsőből, e sötét és szük vázából, ahonnét különben a halál fekete virágja hajt kifelé. A menetoszlop mellett jobbról is, balról is idős emberek menetelnek, akik nem vesznek részt az éneklésben, ezeken parasztgunya van, zeke meg fehér szőrnadrág, ezek nem katonák, hanem a katonák apjai.
Asszonyok is menetelnek a század szélén, nagy vastag sötét kendőkben, felkötött rokolyáik csak térdig érnek, barna és veres a szinük s nehéz sáros csizmáik fölött fehérlik erősen háziszövésü érdes pendelyük. Az anyák ezek, közöttük egy-egy könnyebb teremtés jár, a testvérek. Meghajolva mennek, lenéznek, a hátukon mind batyut, zsákot cipelnek. A menetszázad testi holmija ez, az öreg szülők és a gyenge leánytestvérek viszik ki a vasutállomásra.
Most Szerbiával változott a nóta utolsó sora. Egy pár katona, aki nem figyelmezett jól az együttesre, Oroszországot danolt:
Mennek, megy a zászló felettük, a gyönyörü zászló felett magosan, magosan a felhők vesztegelnek, az ég csökönyösen áradozó felhői, a kibeszélhetetlen csodálatos felhők, amelyeket nem igen néznek az emberek, amelyekről sohasem divat beszélni, mert ezek nem valami különös dolgok, csak felhők az égen s olyik percben az a boldog hóbort lep meg, hogy az egész tarka égi előadás csak egyedül én miattam van, mert nekem mindig olyan nagy örömöm és vigasztalásom telik benne.
Megy, megy a nóta kifelé, a vasutállomás felé. A gyengülő danolásból visszahozza szépen a szél:
Elfutott hirtelen egy kis fejezet emléke a fejemben Plutarchos valamelyik könyvéből. Csak egy semmi epizód a krónikák közt, egy oldal a könyvben, vagy tán annyi sem. Lybia sivatagján állottak Julius Caesar légiói és egy napon valamelyik katona elmesélte, vagy álmodta, vagy kitalálta, hogy több heti járóföldre egy gyönyörü szép tartomány van arra, ami csupa pázsit, a legnagyobb és legszagosabb virágokkal teli s abban a tartományban repkednek a legfényesebb madarak s az emberek, akik ott élnek, mind fiatalok és boldogok. Erre aztán csodálatos vágyódás fogta el a lybiai tábort, minden katonát, ugy hogy kérni és könyörögni kezdtek, addig, mig a vezérek ezekkel a légiókkal elindultak arra, amerre a távolság, az ismeretlenség és a végtelenség ragadta őket. Nincs is tovább felőlük Plutarchosban.
Isten veletek székely fiuk, ó ha tavaszba érkeznétek és elhoznátok haza az élet boldogságát.