Egy reggel novemberben fölkerekedtünk Asanja faluból, tovább kellett vándorolni. Az ezredirodában őgyelegtem, néztem, hogy pakolják be két szobából az iratokat egy zöld ládikóba, melyre fehér betükkel rá volt pingálva: Iroda. A bakancsok surolták, huzták a padlón az elszemetelt papirosokat. Az udvarból egy kutya rekedt ugatása hallatszott. Egy irodista káplár, aki civilben utazó büvész volt, szedegette ki a szögeket az ő nagy plakátjából, amelyet itt is fölszegezett volt az irodában a falra, az asztalával szembe. És mindenütt felszegezte, ha csak egy napig is tető alatt volt az ezrediroda.
Aztán levette és összehajtogatta tizenhat felé és bedugta a zöld ládába azt is. Azon a plakáton, amelyet hét szinben nyomtattak, ő frakkban szerepelt, ordókkal a mellén, s térdharisnyában s escarpinben s arca sokkal ifjabb és szebb volt, mint életben s fehér keztyüben volt, s jobb kezében kurta fekete pálcát tartott s körülötte az egész nagy plakáton bársony pamlagok, delnők, lampionok, arany pénzek, kigyók, galambok és papagályok és pillangók kerengtek. A plakát a hajtásai mentén kopott és szakadozott volt, mint a sokat használt térképek. Aztán kiállottam az ajtó elé, néztem az utcán végig fölálló ezredet. A századok, szakaszok egymás után jöttek elő a kis utcákból és fölcsatlakoztak. És álltak és vártak. Az embereknek, akik mind egy kicsit előre voltak hajolva a háti tehertől, jött a lehelletük, apró ködök jöttek elő a szájukból, ahányszor lélegzettek s néztem, mintha az az ő életük lenne. Az udvarban egy fához kötött vizslakutya ugatott felém, mert engemet látott legközelebb. Nagyon sovány volt, a két szeme véres és mégis bágyadt volt, rángatta a nyakával a megfeszült kötelet és:
– Huh, huh! – folyton ugatott. De hangja alig volt, csak dühe vagy fájdalma. A kutya szájából is ugy futott elő mindig a pára, mint az emberekéből. A vizslát a gazdája köthette ki, mielőtt elmenekült a házból, vagy egy cselédje, vagy valaki más, aki azt hitte, jót tesz a beteg kutyával, ha nem engedi bitangjára. Aztán többen állottunk az ajtóban, vártuk az indulást. Az emberek az utcán emelgették a lábukat a hideg sárból, az öklök itt-ott az orrokhoz emelkedtek, s a lógó szálkás népfölkelői bajuszokat dörzsölték kétfelé. A vállak jobbra-balra ráncigálták a fölszerelést, szórakozottan.
Forgatták olykor a fejüket, köhécseltek, szipákoltak. Az arcok messziről ugy látszottak, mint az elszáradt falevelek, oly egyformáknak, s még messzibbről, mint a buzaszemek. Köd ereszkedett le és láthatatlan tük estek, éles semmik, s fájtak az ember arcának és lelkének. Egy autó dudált és óvakodott elő, alig látszott, s homályos szekerek jöttek oldalt s ágyuk árnyékai zörögtek el s lovak, öszvérek, teherautók ködképei vánszorogtak sorban s a levegőben, amelynek olyan szine volt, mint a reménytelenség, lassankint semmi se látszott. A vizsla se látszott, csak a hangja hörgött mindig:
– Hüh, hüh… hüh, hüh…
Aztán indultunk. És elhagytuk a házakat s mentünk a végtelen ködben. Egy darabig utánunk jött még a vizsla hangja. Aztán némán eltemetődött mögöttünk a falu. Estére egy dombon melegedtünk tábortüz mellett. Egyszer csak G. hadnagynak eszébe jutott a beteg kutya.
– Ejnye, – azt mondja – agyon akartam lőni azt a szegény vizslát és elfelejtettem. Hm, hm. Miért nem lőtte agyon valaki?
Mindenki sajnálni kezdte a kutyát. De mindenki szórakozott volt reggel. Mindenki csak magára gondolt, mikor elindultunk. A boldogtalan vizsla ott kinlódik egyedül a faluban.