Zeneéletünk utolsó húsz esztendejében három magyar név nőtt naggyá s járja a világot: Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Vecsey Ferenc. Húszéves zeneakadémiai anyagból nem nagy eredmény, de értékben nemzeti büszkeségünk ez a három művész, különösen pedig Dohnányi és Bartók.

Dohnányi Ernő 1877-ben született Pozsonyban, ahol atyja gimnáziumi tanár volt. Számtant és fizikát tanított. Az öreg Dohnányi érdekes fajtáju, sokoldalú ember volt, nagy zenekedvelő, kitünő gordonkás s más hangszerhez is értő. Mikor látta fiának zene iránti visszatarthatatlan vágyát, maga kezdte őt zongorázni tanítani. Az öreg nem volt jó zongorista, úgyszólván együtt tanulta a hangszert hatéves kis fiával. Két év után a tanítvány már annyira haladt, hogy vezetését az öreg tovább nem vállalhatta. Forstner pozsonyi székesegyházi orgonista veszi át ekkor tanításra a kis Dohnányit. Forstner komoly zenész volt s elég jó zongorista is. Vagy másfél évig előzongorázással is ment a tanítás, de azután technikailag a gyermek sokkal többet tudott, mint a tanítómester. Az öreg Dohnányi az életet jól látó ember lévén, ragaszkodott ahhoz, hogy fia rendkívüli zenei talentuma dacára is végezze el a középiskolát. Igy is történt, Dohnányi Ernő tizenhétéves korában jó érettségi bizonyítvánnyal került Budapestre növendéknek a Zeneakadémiába. Pozsonyi gyermekeskedése alatt természetesen minden évben többször fellépett hangversenyeken. Gimnázista korában Fis-moll zongora-kvartettjét Bécsben a Duesberg-vonósnégyes társaság koncertjén nagy sikerrel maga játszotta. Mert Dohnányiból is korán kiütközött a zeneszerzői ősvéna. Gyermekkori szerzeményei, feljegyzései, vázlatai figyelemreméltóak s a mai Dohnányi is értékként használja néha azokat. Amint látjuk, Dohnányi is atyjától örökölte zenei talentumát. Érdekes különösség, hogy az átöröklés általános törvényével ellentétben, a nagy zeneművészek zenei képességére az apa a döntő, pedig a szellemi képességeket általánosságban anyjától örökli a gyermek. Bachnál, Mozartnál és Beethovennél is így volt például. Dohnányi, mikor zenei gyermekkoráról beszél, mindig az atyját említi.

A Dohnányi-család nem volt gazdag, de fiúknak anyagi gondokkal sohasem kellett küzdenie. Mikor 1894-ben Budapestre jött a Zeneakadémiába, segítette ebben a Liszt Ferenc ösztöndíj is. Az akadémián Thomán és Koessler volt mestere, de már olyan készültséggel került hozzájuk, hogy társai közül gyorsan kitünt. 1895-ben egyik akadémiai vizsgahangversenyen zongorakvintettjével aratja az első nagyobb sikert, ugyanebben az időben írja meg F-dur milleniumi szimfóniáját, mellyel díjat nyert. A mű ma is kézirat.

1897-ben végezte Dohnányi a Zeneakadémiát, ahonnan első nagyobb külföldi koncertjére Berlinbe ment. Még ugyanebben az évben visszajön hozzánk, ahol akkor filharmónikusainkat a nagy dirigens, Richter János, vezényelte. Egy ilyen hangversenyen Beethoven G-dur versenyművének átgondolt, stílusos előadásával nagy sikert arat s Richter annyira értékeli és megszereti, hogy a következő év elején elviszi Bécsbe, azután pedig Londonba, ahol Richter saját zenekarával évente több hangversenyt tartott. Az 1899/900-as szezonban Angliában két hónap alatt harminckét hangversenyt ad Dohnányi, nyolcat közülük Londonban. Ugyanekkor Skót- és Irországban is hangversenyezett. Ugyancsak ebben az évben Amerika nagyobb városaiban tizenöt hangversenyt tartott. A következő évben is Amerikában marad. Erre az időre esik ragyogó szépségű E-moll zongorakoncertjének megírása, mellyel megnyerte a bécsi Bösendorfer-díjat. Nálunk szintén a Richter vezénylete alatt mutatták be. Egy évre rá megírja D-moll szimfóniáját, melyet Richter Manchesterben dirigált először. Bejárta ezután Norvégiát, Skandináviát, játszik Pétervárott, Párisban s Olaszországban is. Sikerei folytán neve úgy nőtt, hogy 1905-ben a berlini zenefőiskolára hívják meg tanárnak. Mint zenepedagógushoz a világ minden tájáról sereglenek hozzá tanítványok. De azért évente végigjárja körútjait és dolgozik szorgalmasan. Még a színpad számára is ir egy pantomimet, a Pierette fátyolát, melyet 1910-ben Drezdában mutatnak be sikerrel s ugyanebben az évben nálunk is. Ez a munkája is nemes és előkelő s ahol jó előadásban tudták színrehozni, nagy sikert aratott. Két év előtt is felelevenítette Operaházunk jó előadásban, azóta azonban sajnálattal nélkülözzük.

Dohnányi 1916 óta Zeneakadémiánk zongora tanszakának tanára. Nekünk él teljesen s zenei világunknak halk vezető szelleme. Közönségünk annyira megszerette, tiszteli és megbecsüli őt, hogy el sem birnók képzelni nemes művészete nélkül hangversenyszezonunkat. Zeneakadémiai tanári működése nem nagy eredményű, nincs szerencséje tanítványaival s személyi tekintetek is gátolják pedagógiai kvalitásainak kifejtésében. Lényegesebbnek is tartjuk azt a működését, amelyet mint vezető mester tölt be. Az 1917/18-as szezonban is harmincnégyszer lépett föl, 1916-ban és azelőtt is csaknem minden héten. Hangversenyeire alig lehet jegyet kapni s közönsége a legválogatottabb zeneközönség. Művészi nyughatatlansága a folytonos munkában nyilvánul. Állandóan kottavonalak környezetében él. Alig lehet hozzá betoppanni, hogy előtte valami partitura ne volna. Csak ilyen szorgalom eredménye lehet kiadott műveinek itt felsorolt pontos jegyzéke:

op. 1. Zongorakvintett, op. 2. Négy zongoradarab, op. 3. Valcerek négykézre, op. 4. Variációk, op. 5. E-moll zongora-koncert, op. 6. Passacaglia, op. 7. A-dur vonósnégyes, op. 8. Gordonka szonáta, op. 9. D-moll szimfónia, op. 10. Vonóstrió-szerenád, op. 11. Rapszódiák zongorára, op. 12. Gordonka-koncert, op. 13. Winterreigen, op. 14. Dalok (hat dal), op. 15. Des-dur vonósnégyes, op. 16. Dalok (hat dal), op. 17. Humoreszkek (öt zongoradarab), op. 18. Pierette fátyola, op. 19. Fis-moll suite zenekarra, op. 20. Simona néni (Debreczenben adták elő nálunk először nagy sikerrel 1918 április 2-án), op. 21. Hegedű-szonáta, op. 22. Két dal zenekarral (bariton), op. 23. Három zongoradarab, op. 24. Suite régi stilben, op. 25. Variációk, op. 26. Zongorakvintett, op. 27. Hegedűverseny (kézirat), op. 28. Hat koncertetüd, op. 29. Változatok magyar népdal fölött (kézirat). E kották mellé gondoljuk el, hogy Dohnányi alig negyvenéves s közel kilencszáz hangversenyen játszott már. Hangyaszorgalmu, komoly munkásság. Ezenfelül van egy operája is. «A vajda tornya», melynek első előadását nem szabad külföldre ereszteni. Emlékszünk rá, hogy e körül az opera körül a zeneszerző és Operaházunk között nézeteltérés merült fel. Ilyen nagy mesterrel szemben semmiféle nézeteltérés sem lehet áthidalhatatlanul komoly.

Dohnányi középtermetű, szimpatikus megjelenésű, fakó arcu, szelid nézésű, szőkés férfi. Művelt és kellemes modorú s zárkózottságra hajlamos. A talentum szerénysége és ereje érződik egyéniségéből. Dolgait, terveit, életét nem szereti mutatni, beszélni. Lelkét igyekszik elburkolni, ami legsajátosabb tulajdonsága, merthiszen ez esetleg mindenkinek sikerülhet, csak a zeneművésznek nem. Talán ilyen rokonlelkűség miatt szereti annyira Brahmsot, aki rá, mint zeneszerzőre, nagy hatással volt. Védi körömszakadtáig ezt a Hamburgból Ausztriába került nagytudású és hidegvérű németet s azt mondja róla, hogy azért nem értékelik eléggé, mert lelkének leplezésében mintegy önmaga áll saját magának útjába. A nagyok közül Beethovent, Mozartot, Schumannt és Schubertet szereti leginkább.

A zárkózott lelkű Dohnányiról nem tudom megállapítani, hogy a zongoraművészt, vagy a zeneszerzőt tartja-e nagyobbra önmagában. Mi s a külföld is inkább mint zongoraművészt értékeljük. Egyéniségének főjellemzője: a finomság, ízlés, gondosság és érzékeny lélek. Ezek a kiválóságok minden sor kottájában megtalálhatók, invenciója azonban nem áll arányban ezekkel a magasrendű kvalitásokkal. Szerzeményei általában valami nemes szürkeségbe burkolóznak, mindig előkelőek, de hiányzik belőlük a lélek tobzódása, az érzések, érzelmek és hangulatok pregnáns hatalma, melyek nélkül pedig a legszebb elgondolásnak sincs örök ereje. Zenekari technikája elsőrangú. Egy gyermekdal témájára írott változataival megmutatta, hogy zenekari kidolgozásban Strauss Richárd magaslatán áll.

Sokkal nagyobb azonban mint zongoraművész. Itt gazdag lelkét egészen megmutatja. Ma legízlésesebb és legkomolyabb zongoraművésze a világnak s ha azt mondjuk, hogy a legnagyobb Beethoven-játszó, gigászi nagyságát megmértük. D’Albert, a régi, nagy Beethoven-interpretátor, már idegesen, pongyolán darálja le Beethovent. Dohnányi pedig áhitattal és kegyelettel. Varázslatos keze van a billentyűkön. A koncertteremben előkelő, ragyogó hölgyek és unott urak zsufolt tömegében, ez álmodozóan hullámzó elegáncia illatos fényében egyszer csak megjelenik Beethoven. Tényleg Beethoven ez, az erőteljes, súlyos és fájdalmasan mindenható… Dohnányi az As-dur szontát játssza… Lágy érzelemfuvallatot, majd ijesztő mozgalmasságot érzünk, valami lüktető lendület, öröm, vágyódás, aggodalom, panasz és elragadtatás szól hozzánk, mintha bensőnk legmélyéből törne elő… hangzik az Apassionata…

De nemcsak a legnagyobb mester kerül így ki ujjai alól, hanem minden szerző. Eszményi tökéletességben. Izlése és komoly gondossága alapján neki kellene megszabnia az egész világ zongorázói számára a különféle stilusokat. Zongoratechnikája természetesen mindenben tökéletes, de külön ki kell emelni pianóit, amelyeknél életesebbeket, melegebbeket, színesebbeket s olvadóbbakat ma senki sem tud kihozni a billentyűkből. Lelke feminin természetében gyökerezik ez a zenei beszéd.

Örömmel ismételjük, hogy Dohnányi a mai magyar zenevilágnak kincse. Nem ősmagyar lélek, de mégis faji muzsikus. A magyarság ősproblémái, vágyódásai, keserűségei nem bántják őt. Ugy sejtem, se Mikes Kelement, se Adyt nem szereti, de művészetének oszlopai magyar anyagból valók. Ha Pozsony helyett véletlenül Debreczenben születik, a magyar zene és opera problémája talán megoldott volna.