Róla is írta ezeket Ady:

Hős, mert sikertelenségeit tűrően viselte. Borus, mint minden «fajából kinőtt magyar.» Büszke-szertelen, mert művészeti hitvallását dogmává növeszti. Kegyetlen, mert meg nem alkuvó s – ha kell – elvérzik egy gondolaton: az igazi magyar művészi zene megteremtésén s naggyá növesztésén. Egy úton haladás ez az Adyéval, de míg a költészetben Ady előtt állanak mértföldjelzők, Bartók a magyar zenében önmagának őse. Géniuszuk egyvágású. Büszke-szertelen. Alig ismeri egymást a legnagyobb mai magyar költő és a legnagyobb zeneköltő. Egyszer, futólag találkoztak s mikor a muzsikus először dalszöveghez nyult, önkéntelenül megtalálta a költőt. Amikor pedig zsenijük csaknem megcsuklott, amikor már-már elkallódtak, – egyazon forrásban találtak önmagukra: a magyar földben, a magyar népben. A legegyszerűbb tőből, a népdalból nőttek platánfává. A magyar földdel s a magyar csillagokkal tartják csak a folytonosságot és az évszázadokat csaknem elfeledték. Elődeik nem nevek, csupán az egész magyarság. Tanítójuk mindenki, de művészetük édesanyja csak egy: a föld, a nép. Ady népies ritmusokat s népi rigmusokat szokott fogai között mormolgatni s Bartók minden népdalt, minden nótát felkutat.

Nem magas, inkább vézna, borotvált arcú, fiatalosan őszes, szerény, de azért öntudatos megjelenésű, zárkózott természetű, szűkszavú, dacos ember Bartók. Olyan, mint egy kún honvéd. Éles vonalú magyar fejét rendkívül okos szeme kormányozza, melynek tüze csaknem izzítja szemüvegét. Harminchét éves. Nagyszentmiklóson, Torontál vármegyében született. Édesanyja tanította először zongorázni, de zenei szellemet ő is, miként Beethoven, Mozart, Bach stb., atyjától örökölt, aki földmívesiskolai igazgató volt, de nyugtalan zenei ösztönök hajszoltja. Dalárdát szervezett s vezetett, megtanult zongorázni, gordonkázni. A kis Bartók rendkívül szerette hangszerét s már gyermekkorában megnyilvánult benne a zeneszerzői hajlam is. Gyermekkori zenei oktatása nem mondható rendszeresnek. Nagyváradon is tanult, Pozsonyban is Erkel Ferencnek László nevű fiától, de tulajdonképpen a budapesti Zeneakadémia adta meg neki a szükséges művészeti útravalókat. A zongora tanszakon Thomán István, a zeneszerzésben Koessler János volt tanára. Szorgalmas volt, de inkább a zongorában, amelynek ma is egyik legnagyobb művésze, a zeneszerzésben csak az utolsó akadémiai évben tűnt fel balkézre írott zongoratanulmányával, zenekarra szerzett Scherzojával s a Kossuth-szimfóniával. Ez első nagyarányú alkotása. Kár, hogy ma is kézirat. A filharmónikusok 1904 januárban adták elő sikerrel s értékét mutatja az is, hogy Richter János fogadta el először előadásra az ismeretlen fiatal magyar zeneszerző művét Manchesterben. 1905-ben Párisba ment Bartók, de néhány havi ottani tartózkodása csak csalódás volt. A Rubinstein-díjra való zongoraművészi pályázatban Backhaus vitte el előle a pálmát, a zeneszerzési díjat pedig ki sem adták, pedig gyönyörű zongoraötösével s zongorára és zenekarra írott rapszódiájával pályázott rá. Hazajövet Bécsben megmutatta első szvitjét Löwe Ferdinánd karmesternek, aki 1905-ben be is mutatta ezt a merész kompoziciót. Játszották három év mulva három tételét filharmónikusaink is, majd pedig a Zeneakadémia felavató ünnepélyén teljességében az Akadémiai Zenekar. Uj, vad, lüktető, soha nem hallott magyar hangszínek és ritmusok száguldó tobzódása ez a munka. Olyan döbbenetes költemény, mint az Ady «Góg és Magóg fia vagyok én» kezdetű sorai. A magyar zene ökle Bizánc kapuján.

Véletlenül Gömör vármegye egyik falujába sodródik ezután Bartók, ahol egy székely cselédnek egyszerű dalolására lesz figyelmes. Lejegyzi a dalokat, más népi melódiákat is felvázol s érdeklődése teljes erejével a népi zene hamisítatlansága felé fordul. Ettől az időtől kezdve bejárja az országot, a magyar népművészetnek gyönyörű melódiáit, a névtelen költők rigmusait Kodály Zoltán, zeneszerző, zeneakadémiai tanárral egyetemben összegyűjti s a Néprajzi Múzeumban ezerszám vannak felhalmozva grammofon-lemezeken a magyar, román és tót népdalok. A román dalok egy részét a bukaresti tudományos akadémia kiadta, a mieink még mindig csak anyag, nem kamatozó arany-anyag.

Zeneszerzői működésében jelentős a második szvit, melyet 1909-ben mutattak be filharmónikusaink. «Két portré» című zenekari műve (Az ideális, A torz) s első vonósnégyese is értékes. «Két kép» című zenekari szerzeményét 1913-ban s 1918-ban hallottuk. Irt egy operát, melyet «A kékszakállú herceg vára» címen 1918 tavaszán mutatott be az Operaház s egy táncjátékot, «A fából faragott királyfi»-t, melyben tavaly óta gyönyörködhetik közönségünk. Zongoradarabjai a «Bagatellek» cím alatt összefoglalt tizennégy kisebb tanulmány-féle, a 8 és 9 opusszámmal megjelent szerzemények s «A gyermekeknek» című magyarországi népi gyermekdalgyűjtemény. 1908 óta zenakadémiánk zongora-főtanszakának tanára s jelentős pedagógiai működését is nagyrabecsüli mindenki. A tanításon kívül Bach és Beethoven műveinek tanulmányi kiadásaival végzett értékes munkát.

Külön említem művei közül a második vonósnégyest, melyet 1918 elején hallottunk. Túlhajtottan Bartók szellemű mű. Csupán burzsoápukkasztásnak tarthatom ezt a «házizenét», mert bizonyos, hogy amennyire nem tűri a kamarazenejátszás az egyénieskedést, éppen annyira kivetkőzteti azt szelleméből a féktelenség. Bartók bizonyos fokig úgynevezetten neo-impresszionista s kolorista is. Ezer hangszer állhat rendelkezésére zenekarban, de a vonósnégyes négy hangszerét megöli ez a dolgozási módszer.

A serdülő Bartók Bélára először Brahms volt hatással, akinek műveit már mint pozsonyi gimnázista alaposan tanulmányozta. Wagner korábbi operáit ugyan már Pozsonyban hallotta, de a tetralógiát, Tristán-t, továbbá Liszt-nek merészebb műveit csak Budapesten ismeri meg. Ezzel egyidejűleg azonban mint zeneszerző holtpontra jut: nem látja világosan az eddigi zenéből valami új zene felé vezető utakat. Ekkor bevetődik a filharmónikusoknak arra a nevezetes hangversenyére, melyen Strauss Richárdnak «Also sprach Zarathustra» című szimfóniai költeményét játszották. A terem közönségének fele bosszankodva s undorodva kimegy, Burián Károly, akkor nálunk szerződött tenorista, mellőlem zsebkendőjét szájára tartva, hahotázva távozik, Bartók pedig a legnagyobb lelki élménnyel gazdagodva veti rá magát Straussnak többi partiturájára. Meghozatja őket, áttanulja, megismeri aztán Debussyt is s ezen hatások eredőjeként kísérli meg az új magyar zenei stílus megteremtését. Dacára a hatásoknak, dolgozási módszerében is újszerű és egyéni maradt. Ha ebben hasonlíthat valakihez, akkor az az orosz Stravinszky. Bartók egész stilusa a népdal művészi továbbfejlesztése, modern, szimfónikus formákba való öntése, nemzetközi nyelven való feldolgozása. Nem az ismert és meglevő népdalokat dolgozza fel, hanem a népdaloknak szellemében, hangulatában építi fel zenei kottavárait. Ritmusban, dinamikában minden szerzeménye egy különös idegrendszer titkait árulja el. Stilusa csakis az övé: Bartók-stilus. Harmóniáiban bámulatos változatosságú kifejezési lehetőségek vannak s minden hangulata faji, magyar. Bizonyára nem is törekszik erre, hanem – ilyen. Tudattalanul ilyen. És ez az igazi. Ő nem magyaros, mint Liszt, Mosonyi, Rózsavölgyi Márk, Erkel, Egressy Béni, Mihalovich, Zichy Géza, Hubay, Rékai stb. – hanem magyar. Gondolkozásában, műveinek logikai felépítésében, hangulataiban és melódikájában magyar. Szarkasztikus, groteszk, keserű, humoros, szertelenkedő, erőszakos s ritkán ellágyuló, ami mind magyaros vonás. Egyszerűségre nem törekszik, de mindig művészi. Irt már olyan kottacsoportokat, amelyeknél szebbet soha senki sem hallott. (Operájának C-dur akkordja és a könnyek taváról szóló része.)

Ezeknek dacára Bartók operája, a «Kékszakállu herceg vára», nem ért el értékének megfelelő sikert. Még sajtósikere sem volt, a harmadik előadáson pedig már alig tapsoltak. Mégis zenei kincsünk ez az opera. Szövege, melyet Balázs Béla írt, sem olyan gyönge, mint ahogy általánosságban tartják. Hiszen ha egyéb érdeme nem volna, mint az, hogy kihozta Bartókból ezt a gyönyörű partiturát, – megfelelt céljának. Pedig ez a szöveg irodalmilag is helytálló. Az igaz, hogy az egész opusz nem műfaj szerinti opera. Nincs benne történés. Inkább egy szimfóniai költemény szinpadon látható programmja. Csakis így szabad felfogni. Szimbólikus elbeszélés, melyben lélektani és drámai problémák a zenében élik ki magukat. Szikrázó drámaiságtól telített ez a zene, csaknem robban, olyan feszült. Hét impresszionista kép zenei összekapcsolása az egész, melyekben Bartók csodálatos gazdag képzelőerejének minden színe felragyog. Deklamálása is újszerű és feltűnően magyar. A természetes, jól hangsúlyozott magyar énekbeszéd gyönyörűen olvad a zenekar merész harmóniáiba. Egyöntetű, kerek költői munka s ezt az operát a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatán a bírálóbizottság (Mihalovich Ödön, Hubay Jenő, Szabados Béla, Herzfeld Viktor, Buttykay Ákos, Diósi Béla, Kerner István) hír szerint «előadhatatlannak és énekelhetetlennek» bélyegezte. Oh! Oh!… A frissen kegyelmessé lett zeneúr pedig úgy nyilatkozott egy ujságunkban, hogy nem ért egyet az új magyar zenei törekvésekkel, sőt elítéli a Bartókék irányát és céljait. Csak véletlen szerencse, hogy ilyen csodás magyar fa nőhet a Mihalovich kertészkedése alatt, mint Bartók Béla.

Ne törődjék velük, úgy hiszem, nem is sokba veszi őket, menjen a maga útján, a magyar zene által nyesett és vágott égbenyuló ösvényén.