Vecsey Ferenc, Telmányi Emil, Koncz János, Kerékjártó Gyula és Pártos István. Hangversenyeink szereplő hegedűművészei. Mind fiatalok. A legidősebb huszonhat esztendős s tizenöt a legfiatalabb. Ifjúságuknak ereje nagy reményeinket válthatja valóra.

Vecsey Ferenc már világnév. Ahol csak megfordulhat művész e földtekén, ő mindenütt volt. Még Délamerikában is. Sok babér és még több pénz kisérte útjain. Huszonöt éves korára gazdag ember. Zenekulturánknak mindenesetre büszkesége, de magyarságával való fennhéjázásunk dacára is meg kell benne látnunk a fogyatékosságokat. Először is önbizalma és önérzete nem tisztán a művész önérzete s az alkotó önbizalma, hanem egy kis magyaros elkapatottság és csodagyermekségének háncsa. Gyémántkövekkel ékített plasztronban és ilyen hetykén ma nem áll mély lelkű művész dobogóra. Igaz, hogy öt perc alatt vonójának hatalmával igazatadásra kényszerít mindnyájunkat, de mégis a művész szerénysége a legnagyobb előkelőség s nem a dzsentri póz. Külsőségekből mélységeket is megláthat a jó szem. Nézzük, igazolni tudjuk-e játékából megállapításunkat?

A Vecsey hegedülése eszményi tökéletességű hegedülni tudás. Nála kifogástalanabb hegedűlőmasina nincs. Ennél többet hegedűn tudni talán nem is lehet. Technikájának nagyszerűségéről könyvet lehetne írni. Ha csak erre gondolnánk, extázisos dícsérésbe kellene átcsapni, de hangversenyeinek végeztével rendszerint elillan csodálkozásunk s hideg szívvel, csaknem úgy megyünk ki a teremből, amint jöttünk. Pedig nem tisztán kápráztató virtuózitást kaptunk, érzésfuvallatok, érzelemmelegség is áradt felénk, de nem téveszt meg, mert ez mégis csak: manier. A Diderot művészeti paradoxon tanulmányának lezáratlan következtetése jut eszünkbe: hogyan tökéletesebb az előadó művész produkciója, ha érezzük, hogy átéli érzéseit, vagy csak mutatja átérzés nélkül, hogy ezt a részt így és így kell játszani, hogy ilyen és ilyen hatása legyen. Ujházi Ede felkérésre pecsenyeevés közben könnyezve sírt. Vecsey Bach «Air»-jét tökéletesen játszva, pecsenyét is ehetnék, ha volna még két keze. Aki ezt nem érzi ki a Vecsey játékából (és ez a többség), annak természetesen ő a legnagyobb hegedűművész.

Lelkének fejletlensége azonban írásaiból, szerzeményeiből látszik inkább. A komponálás nagy önáruló. Talán egy művészet sem annyira. Pőrén áll a lélek a hangjegyek mögött. Bármilyen burkolt is legyen egy szerzőnek emberi mivolta, valódi arca az ötvonalú papíron élesen látható.

A mai hegedűművészek általában gyenge, jelentéktelen zeneszerzők. Kreisler Frigyes talán az egyetlen kivétel. A Burmester, Mischa Elman, Manen Juan, Ysaye, Rosé stb. szerzeményei színtelen semmiségek. A mai hegedűművészek nem törekednek arra, hogy olyan szépet és újat játszanak, amit kívülük senki más. A túlságosan kifelé való élésben talán nem érnek rá esetleges mondanivalóikkal törődni? vagy nincsenek is mondanivalóik? A sok gyakorlás, a hegedűirodalom dús anyagának teljes megtanulása, a versenyképességben maradás gyötrő munkája s a pénzszerzés elvonják lelküket a rendkívülien szépet akarástól. Az is lehet, hogy elsősorban exekutív természetű énjüket üresre muzsikálják rengeteg hangversenyükön. Nem tudjuk megállapítani pontosan ennek a tünetnek okait, de talán a felsoroltak egyike vagy másika magyarázat lehet. A régi hegedűművészek másként cselekedtek. Önmaguk számára rendkívülieket írtak. Paganini, Lipinski, Spohr, Wieniawsky, Sarasate, Bériot, Vieuxtemps és a nagyok úgyszólván mindnyájan örökszép mesterművekkel gazdagították a hegedűirodalmat. De tulajdonképpen önmaguk koncertjei számára írták opuszaikat. Ennek a törekvésnek halavány fénye rávetődik a ma hegedűművészeire is, de mert nagy alkotó lélek évtizedek óta nincs közöttük, – a hegedűirodalom régóta semmit sem fejlődik, sőt nem áll magasabban ma, mint száz év előtt. Lehet, hogy ennek oka az is, hogy a hegedűművészet ma nem kapcsolódik bele úgy az életbe, mint régen. A rohanó modernség vágtató életkörülményei a halk, szerény hegedűnek szavát veszik. De a főok mégis csak az alkotó művészi magasság hiányában van. A nagy zeneszerzők ma alig törődnek külön a hegedű életével, a nagy hegedűsöknek pedig ma nincs nagy alkotó lelkük. Igyekeznek ébren tartani szerzeményekkel is a hegedűkultuszt, de jelentőségest nem találunk munkáikban. Hol van ma a hegedűnek a Chopinje, aki zeneszerzői lelkét, miként a bánatos lengyel a zongorán, ugyanúgy kizárólag a hegedűn sírná ki!

Mindezekre a Vecsey szerzeményeinek lapozgatása közben gondoltunk. Vecsey korunknak jelentős neve, de értékét szerzeményei öregbíteni nem fogják. Pedig nagy örömünk lett volna az ellenkezőjében, annak dacára, hogy magyar szerző műveit magyar cég francia! nyelvű kiadásban adta ki. Eddig tizenegy szerzeménye és egy átirata jelent meg: egy «Caprice», aztán «Caprices» összefoglaló című sorozatból a «Le vent», «Cascade» és «La lune glisse à travers les nuages», «Chanson triste», «Conte passionné». A «Trois morceaux» összefoglaló című sorozat három darabja: «Rêve», «Humoresque» és «Menuetto», aztán «Souvenir», «Valse triste» (ezek mind zongorakísérettel) s egy szóló hegedűre írott «Preludio e Fuga.»

Jelentékenynek egyik sem mondható. Még leginkább a kissé Bach-os ízű hegedűszóló magaslik ki közülük. Van csinos, ügyes, tetszetős is közöttük s a szédületes hegedűtechnikának magasrendű példái, de általában egy nagy előadóművész önkéntelen utánérzései. Saját mondanivalója, érzése nincs, vagy nem értékes. A «Le vent», a «La lune…» s a «Cascade» erősen Paganinis, különösen az utóbbi igen emlékeztet az «Erdőzsongás» című Paganini etüdre; az elsőt pedig mennyivel szemben írta meg Bériot a «Le tourbillon» című etüdben. A «Chanson triste» Hubay szerenádjának (Unter Ihrem Fenster) utánérzése, a «Menuetto» pedig Mozart A-dur hegedűversenye menuettójának hatása.

Ezek a kották nem babérosak. Némelyik érdekes, de aligha lesznek maradandók. Hiányzik belőlük valami, ami mintha a hegedüléséből is hiányzana…

*

Telmányi Emil fekete, szélesarcú, intelligens mozgású, erős, zömök ember. 1892-ben Aradon született, hol atyja középiskolai tanár volt, Kezdetben Unger zenetanár volt mestere, de már tizenhárom éves korában a fővárosba jött s a Zeneakadémián Hubaynál és Koesslernél végzett. Első önálló hangversenye 1911-ben volt Berlinben, mellyel a szakemberek elismerését mindjárt megnyerte. Budapesten 1913-ban játszott először a filharmonikusokkal nagy sikerrel. A háborus évek alatt is érdemes hangversenyeket adott nálunk, míg az utolsó szezonban a Bach összes szonátáinak eljátszásával legkomolyabb hegedűművészeink egyikének kell őt tartanunk. Ezeknek előtte Svédországban, Dániában, Hollandiában, Norvégiában sikerrel hangversenyezett s Berlinben Zsigmondy Gáborral és Csuka Bélával egy magyar triót szervezett. Művészmultja rövid, de értékes. Kvalitásait a külföldi sajtó többször kiemelte.

Játékát főként a tisztaság, átgondoltság és komolyság jellemzi. Előadása nem elragadó, de gyönyörködtető. Öntudatosságot, de szerénységet, izlésességet, műveltséget, tanultságot, érző s még inkább gondolkodó lelket mutat. Kulturált lénye magas színvonalat biztosít számára.

*

Koncz János Telmányival szemben csupa szív, lélek, álmodozás. Tudása nincs akkora, mint tanulótársáé, de művészi ösztönösségében nagy kvalitás rejlik. Mindig szépen és melegen hegedül. Technikája nem bevégzett, de megfelelő.

1894-ben született Budán. Édesanyja tanította először, majd pedig Balassa Emil, a volt Joachim tanítvány. Tőle Hubayhoz került a Zeneakadémiára, ahol tizennyolc éves korában végzett. Berlinben sikerült hangversenyei voltak, de utána négy évig nem szerepelt. 1916-ban lépett fel nálunk először, mint önálló koncertművész. A mult szezonban kimagasló művészettel játszotta Strauss Richárd hangversenyén a mesterrel együtt annak egyik szonátáját. Csábította is külföldre Strauss, de egyelőre nálunk marad s Zeneakadémiánk művészképzőjén a Hubay vezetése alatt oktatást vállalt.

*

Kerékjártó Gyula művészete sokban rokon a Konczéval, bár nem olyan nemes és intelligens. Viszont technikája készültebb. Inkább a virtuózt kell látnunk benne, mint a művészt, bár cigányos izű melegségével és nem pallérozott temperamentumával nagy hevületeket és áradó érzéseket sejtet. Sarasate játszott ilyen féktelen tüzzel, de természetesen sokkal tisztultabban.

1898-ban Budapesten született. Atyja mérnök, régi borsodi nemes család sarja. Anyja tanította először zongorázni fiát. Renkívüli zenei hajlama már négy éves korában kiütközött. Később valami kis hegedüt kerítettek számára s bámulatos találékonysággal jött rá a hegedülés titkainak is egész sorozatára. A Zeneakadémián két évig Szerémi Gusztáv, majd Hubay tanította. Nyolc éves korára mindent megtanult. Tíz éves korában a román királyi udvarban játszik, majd Angliában, Hollandiában, Belgiumban és Németországban aratott diadalai következnek. A háború alatt százezreket hegedült össze jótékony célra s mert nagy külföldi körutjait most meg nem valósíthatja, elvégezte a zeneszerzés elméleti tananyagát.

Sokra tartjuk ezt a túláradó fantáziáju fiatal hegedüművészt, akiről szó esvén, nem mellőzhetően megemlítjük, hogy Paganininek néhány etüdjét (Caprices 24-ből) úgy játsza, hogy azokat ragyogóbban, zseniálisabban előadni nem lehet.

*

Pártos István ma legfigyelemreméltóbb csodagyermekünk. Mi a Hubay csodagyermekgyártásában kvalitásos pedagogiai értékességnél egyebet látni nem birunk, mert a csodagyermeken csak csodálkozunk, pénzért csodálkozni pedig inkább a cirkuszba járunk, – de tény mégis, hogy ezekből a gyermekcsodákból nagy művészek is váltak, bizonyos fokig tehát számolni kell velük. Eddig a bizonyos fokig a most tizenöt éves Pártos István talentuma értékesebbnek mutatkozik, mint amilyen a szintén csodagyermek Vecseyé és Kerékjártóé ugyanilyen korban volt. Bensőséges komolysága teszi ezt a talentumot nemessé és késztet elismerésekre. Amint a kis bársonyruhás, hosszuhaju, túlértelmes nézésű, barnaszemű, arcra Paganinire emlékeztető fiú játszani kezd, – azon nem csupán csodálkozunk. Gyönyörködünk is. Érezzük, hogy figyelemreméltóbb mondanivalója is van ennek a gyermeknek. Pedig éppen azzal az érvvel akarjuk megdönteni a csodagyermekkultusz művészeti jogosultságát, hogy egy éretlen gyermeknek nem lehet olyan mondanivalója, ami bennünket érdekelhet. Akinek pedig nincs saját mondanivalója, az nem művész. A gyermek Pártos csaknem felnőtt ember lelkét hordja, amit tizenkétéves korában tartott első önálló hangversenyén, amikor Mendelssohn s főleg Beethoven hegedűversenyét játszotta, mindenkinek elárult. Ebből a zsenge művészlélekből üstökös is lehet a hegedűművészet egén. Komolysága, intelligenciája és tudásvágya erősítik ezt. Minden iránt érdeklődik, sokat és mindent tanul. Eszes, olvasott gyermek. Egy év alatt megtanult németül és franciául s e mellett a negyedik gimnáziumot is kitünően végezte, de természetesen tovább járja a középiskolát.

Feljegyezhetjük még róla, hogy 1903-ban született Budapesten szegény családból. Özvegy édesanyja tanította először hegedülni. Öt éves korában a Fodor-féle zeneiskolába kerül, hol két évig marad, azután átmegy a Zeneakadémiára, ahol először Bloch tanítja. Egy év alatt hat osztályt ugrott. Ez után Hubay veszi át, akinél egy év alatt elvégzi a művészképzőt. Járt már Norvégiában és Svédországban is.

*

E részletező sorok után egy idevágó általános figyelmeztetés: nagy művész csak nagy, rendkívüli ember lehet. Ez pedig lehetetlen tudás nélkül, amit négy középiskolai osztály, vagy egy kínos érettségi nem adhat meg. Rengeteget kell tanulni. Mit? Mindent! Aki csupán hegedüjének él, korszakos, nagy művész sohasem lehet.